6. fejezet: Nem akarunk semmi bajt

Kaelen

Egy sikeres megbeszélés után nem voltam túl jó hangulatban. Megmondtam Vittoriónak és Ronannak, hogy menjünk át a Viridian Lounge hátsó szobájába kártyázni. Bizonyos egységekben tartok illegális játékokat, de ezek exkluzívak, és a beugró is magas. Sok ismerős arc volt ott, de akadtak idegenek is. Általában kezeskedni kell valakiért, ha meg akar jelenni az egyik játékomon, és bár a kempingszékekkel és asztalokkal sincs semmi baj, ez nem az a fajta underground pókerterem.

Van egy bárpult a legjobb cigarettákkal és barna párlatokkal, a dizájn pedig hangulatos és elegáns. A hátsó szobában nem mindenki tartozik a tíz játékos közé. Vannak, akik csak inni és magánbeszélgetéseket folytatni jönnek, de a központban az asztal áll, ahol folyamatosan megy a játék. Ahogy hárman beléptünk, mindenki tiszteletteljesen bólintott, mi pedig a bárhoz mentünk. Intettem a bártendernek, hogy töltsön nekünk egy-egy pohár whiskyt, közben végigpásztáztam a termet, és a szemem azonnal megakadt három új arcon.

– Kik ezek? – hajoltam oda Vittorióhoz.

– Nem tudom, valószínűleg a többiekkel jöttek. – Vittorio hátradőlt a bárpultnak, és kigombolta a zakóját.

Vittorio vállas típus, és átkozottul mindig ott van egy fogvájó a szájában. Most is átforgatta az egyik sarokból a másikba, és figyelte őket tovább.

– Én ismerem őt – mondta Ronan, miközben felém hajolt, és alig észrevehetően bólintott a három férfi egyike felé.

– Ki az? – kérdeztem, nem mintha nem jöhetnének új arcok játszani.

Amíg ki tudják fizetni, játszhatnak, de ismerniük kell valakit. Senki sem akarja, hogy szövetségiek vagy más bajkeverők fészkeljék be magukat az asztalhoz. Tudtam, hogy az embereim értik a dolgukat, és biztosan leellenőrizték őket, de mégis kíváncsiak voltunk.

– Viktor Morzannak dolgozik, a másik kettőt nem ismerem. – Ronan megvonta a vállát, és elvette a poharát a bártendertől. Elhallgattunk, amikor az egyik emberünk odajött hozzánk, és fejet hajtott.

– Főnökök – bólintott nekem, az unokatestvéremnek, majd Ronannak. Mi visszabólintottunk, ő pedig félreállt az utunkból.

Csevegtünk egy kicsit a helyről, a beszélgetésünk nem tűnt fel senkinek.

– Ez meg mi volt? – Ronan előredőlt, mire én is kihúztam magam és újragomboltam a zakómat.

– Mi?

Ronan szemei cikáztak, mintha pásztázna és elemezne valamit. Vittorio továbbra is a bárpultnak dőlt szétterpesztett karokkal, én pedig csendben álltam közöttük.

– Finom, átkozottul finom, de nézd az osztót. – Ronan úgy tett, mintha megvakarná az állát, hogy elfedje a száját, miközben beszélt hozzám. A szemem az osztóra villant, és figyelni kezdtem.

– Én nem látok semmit. – Vittorio megvonta a vállát, de én tovább figyeltem.

Még sosem láttam senkit, aki ilyen jól csinálná, de az ilyenekre mondjuk azt, hogy „technikusok”. Profi csalóként manipulálják a játékot, és a pakli aljáról osztanak. Így irányítják, hogy ki melyik lapot kapja, és általában van egy partnerük, akinek a jó lapokat leosztják. Intelligensek, a kezük olyan gyors, mint egy bűvészé, és nagyon nehéz lefülelni őket, hacsak nincs olyan szemed hozzá, mint Ronannak vagy nekem. A technikusok egyik partnere hagyja magát veszíteni egy kis pénzt, hogy elterelje a figyelmet a másikról, aki sokkal többet nyer, majd miután megbundázták a játékot, elosztják a hasznot egymás között, hogy pótolják a veszteséget.

Lényegében ez volt a hosszú változata annak, hogy közöljem: ez a két alak éppen meglop engem. Rossz döntés volt a részükről. Felnevettem, nem bírtam ki. Vittorio még mindig értetlenül állt, de én otthagytam, és a poharammal a kezemben közelebb sétáltam az asztalhoz. Néhányan kihúzták magukat, ami érthető volt; a jelenlétem sokakat idegessé tesz. Nem szóltam semmit, inkább hátat fordítottam a játéknak, és valaki mással kezdtem beszélgetni. Tudtam azonban, hogy Ronan figyel.

– Te Morzan unokaöccse vagy, ugye? – kérdeztem az egyik fiatal srácot.

– Igen, uram. – Tisztelettudó volt, ahogy kell.

Csak mert egy bűnözőklán tagja, még nincs joga tiszteletlennek lenni velem vagy az egységemmel szemben. Így kellene működnie a Gambino maffiának. Tiszteletet adsz, tiszteletet kapsz. Visszatértem Ronanhoz és Vittorióhoz; utóbbi rá akart gyújtani, mondtam neki, hogy csak nyugodtan. Vártam valamire, és amikor a játéknak vége lett és kifizették a nyereményt, néhány férfi felállt, hogy távozzon. Befejezték a játékot, és átadták volna a helyüket a következő beugróknak, de én felemeltem a kezem.

– Maradjatok ott, ahol vagytok! – parancsoltam rájuk.

Néhány test megfeszült, mások még mindig a kártyákra koncentráltak, és nem igazán érdekelte őket semmi más. Odaléptem a két technikushoz, és kikaptam a nyereményt az első férfi, az osztó kezéből.

– Hmmm, nem a te szerencsés éjszakád – mondtam neki. Vigyorgott és megvonta a vállát.

– Megesik az ilyen – dünnyögte, én pedig elmosolyodtam.

– Megesik – mormogtam, és a készpénzt a második férfi elé csaptam.

– Jó éjszakád volt, miért nem maradsz még egy körre? – győzködtem.

Nos, nem nevezném győzködésnek, mivel az arcom halálosan komoly és mozdulatlan volt.

– Nem kísértem tovább a szerencsémet, uram. Mára kiszálltam. – Továbbra is udvarias maradt.

Megnyaltam a számat és bólintottam, majd megragadtam a tarkójánál fogva, és az asztalba vertem az arcát. Páran hátrébb ugrottak, és minden szem ránk szegeződött. A helyiség elcsendesedett, csak annak a férfinak a nyöszörgése hallatszott, akinek az arcát az imént vertem szét. Ronan odasétált hozzánk.

– Uram, nem akarunk semmi bajt – emelte fel a kezét az osztó megadóan.

– Nem? Akkor mi a f@szért próbáltok meglopni engem? – kérdeztem, és mindenkinek elkerekedett a szeme.

Senki nem látott semmi gyanúsat, így fogalmuk sem volt, mi fog következni.