7. fejezet: Üzletvezető

Kaelen

– Lopni? – tette az agyát a technikus.

Ronan megragadta a fickót, és visszalökte a székébe.

– Nos, mielőtt megölnénk benneteket, amiért csaltatok az egységemben, szeretném, ha megmutatnád, hogyan csináltad – mondtam. A szeme még tágabbra nyílt, és hevesen rázta a fejét, dadogva.

– Nem tudom, miről beszél... – Felhúztam a haverját, akinek ömlött a vér az orrából és a szájából, és leültettem vele szemben. Az egész terem mozdulatlanul figyelt.

– Csaló és hazug is akarsz lenni, mielőtt lepuffantalak? Legyen benned némi betyárbecsület – gúnyolódtam mosoly nélkül.

A vérző alak megpróbálta megtörölni az arcát. Ronan az asztalra csapott, kényszerítve őt, hogy ott tartsa a kezeit, miközben Vittorio összeszámolta a nyereményét és zsebre vágta.

– Hányszor voltatok már itt? Mennyi pénzzel tartoztok nekünk az előző játékokért? – kérdeztem, de nem kaptam választ.

– Ki kezeskedett értetek? – néztem körbe. Ahogy vártam, Morzan unokaöccse lehajtotta a fejét, és felemelte a kezét.

– Nem tudtam, hogy csalnak – mormogta.

– Tudott róla bárki is? Szólaljatok meg most, mert nem fog tetszeni a reakcióm, ha később tudom meg – mondtam a tömegnek.

Mindenki lesütötte a szemét, rázták a fejüket: nem. Felnőtt férfiak, és egyikük sem mert a szemembe nézni, amikor gyilkosság lógott a levegőben.

– Ronan, vidd ki ezt a kettőt egy kis beszélgetésre – utasítottam.

A fickók gyorsan talpra akartak állni a menekülés reményében, de csak a kidobóimba ütköztek. Két hatalmas hústorony volt ott; megragadták őket, és elvitték egy különálló, privátabb szobába. Körbenéztem a tömegen, és a helyére toltam a felborult széket.

– Folytassák, uraim. – Intettem, hogy mindenki lazítson és térjen vissza a dolgához.

Tudtam, hogy azok a srácok nem problémás emberek, elég okosak ahhoz, hogy ne ujjat húzzanak velem. Amikor lementünk az alagsorba, láttam a két technikust, vagyis profi kártyacsalót; fészkelődtek és idegesek voltak. Az egyiket összevérezte az egész f@szos helyet, a másik pedig már majdnem sírt. Ledobtam egy pakli kártyát a lába elé, és mondtam neki, hogy vegye fel. Egy üres szobában voltunk, egy asztalon és néhány kempingszéken kívül nem volt ott semmi. Egy hely, ahol a katonáim szoktak tanyázni szállítmányra várva; most kihallgatásra használtam. Amikor a srác felvette a kártyát, feltettem neki ugyanazt a kérdést.

– Mutasd meg, hogyan csináltad!

Azt hiszem, végre rájött a helyzet súlyára, mert engedelmeskedett, és minden hülye duma nélkül válaszolt. A kisujjaival olyan gyorsan tudott mozogni, hogy alig lehetett észrevenni valamit. Egy szempillantás, és az ember azt hitte volna, hogy megbolondult; valószínűleg ő volt az egyik legjobb, akit valaha láttam a pakli aljáról osztani.

– Mi tesz titeket ilyen ostobává, hogy itt próbálkozzatok, az én klubomban? Tudjátok, ki vagyok? – kérdeztem. Mindketten bólintottak, a vérző pedig a pólóját használta a maszat letakarítására. Addig ömlött belőlük a baromság, amíg Ronan rájuk nem csapott, hogy maradjanak csendben.

– Legszívesebben megölnélek titeket, de van egy ajánlatom számotokra, ti bolondok. Minden egyes centet visszafizettek nekem, amit valaha elvittek erről a helyről, aztán pedig nekem fogtok dolgozni. A képességeitek mostantól az enyémek.

*****

Elora szemszöge

A bátyám azt mondta, talált nekem munkát, ami elég gyors volt, hiszen csak két napja vagyok itt. Ma készültünk találkozni velük a bemutatkozás miatt, és meglepődtem, amikor elárulta, hogy egy tetoválószalonról van szó. Én nem tudok tetoválni, úgyhogy nem voltam biztos benne, mit várnak tőlem. Az üzlet neve Ironclad Ink, és eddig csak annyit tudtam, hogy egy ikerpár a tulajdonosa. Közel volt ahhoz a helyhez, ahol a bátyám irodája van, szóval talán így gyakrabban láthatjuk majd egymást.

Egy klassz cégér lógott kint, és belépve a hely nagyon tiszta és fehér volt. A bejárati helyiség két oldalán antik hatású bútorok álltak. Az egész üzlet padlója keményfa volt, a falak sima fehérek, rajtuk pedig különböző tetoválásvázlatok bekeretezett képei függtek. Két alacsony válaszfal választotta el az elülső várót a tényleges tetoválóállomásoktól, mögötte pedig a pult állt. Rengeteg fura és menő holmi volt elszórva, a helynek határozottan megvolt a maga hangulata.

– Kicsi? – szólított a bátyám, de a szalon technikailag még nem volt nyitva, így az egész elülső rész csendes volt.

Egy sötét faajtó mögül tompa hangot hallottam, mielőtt kinyílt, és egy férfi jött ki. Pár évvel lehetett idősebb nálam, rövidre nyírt, felül hosszabb, hátrazselézett haja volt, amolyan világosbarna, majdnem szőke. Gondozott borosta díszítette az arcát, vékony arcán egyenes, kissé felfelé ívelő orr ült. Sötét szemei végigpásztáztak, ahogy először meglátott; jóképű volt.

– Elora, ő a barátom, akiről meséltem – mondta Ronan, és mindketten kezet nyújtottunk. Ahogy kezet fogtunk, láttam, hogy a karjai izmosak, de a testalkata inkább szikár.

– Örülök a találkozásnak, ez a fickó sokat emlegetett téged. Jó, hogy végre arcot is tudok kötni a névhez, Elora. – Széles, sármos mosolyt villantott.

– Köszönöm, hogy egyáltalán fontolóra vették a felvételemet – mondtam, mire ő leintett, és megveregette a bátyám hátát.

– Megmutatom a szalont, de előbb üljünk le egy percre, hogy elmagyarázzam, mi lenne itt a munkád, rendben? – mondta a Zarek nevű srác, és odaintett minket a két egymáshoz illő rekamiéhoz.

A bátyám mellé ültem, ő pedig velünk szemben helyezkedett el, a párna legszélén.

– Szeretnélek kinevezni üzletvezetőnek. A feladataid közé tartozna az adminisztráció, mint a kiadások követése, az időpontok egyeztetése a tetoválóink és az ügyfelek között, valamint a készletnyilvántartás. Megfelelne ez neked? – kérdezte tőlem, de a bátyámra nézett, mintha tőle várna jóváhagyást.

Ronan ma is öltönyben volt, úgy látszik, most már mindig így öltözködik, ami vicces volt. Hátradőlt a kanapén, és némán bólintott. Furcsa volt, hogy ilyen „főnök” kisugárzása lett. Nem szoktam hozzá ehhez a verziójához, aki belép egy helyiségbe, és az emberek az ő jóváhagyását lesik. Darius is ugyanezt csinálta tegnap.