8. fejezet: Ő a testet öltött bűn

Elora

– Igen, ez mind jól hangzik, szorgalmas munkaerő vagyok – biztosítottam, mire Zarek aranyosan elmosolyodott, és a combjára csapott.

– Ó, elhiszem, egyáltalán nem aggódom – mondta.

Közelebbről megnézve láttam, hogy egy finom karikát hord az orrában, a pólója és a rövidnadrágja alól pedig felsejlettek a tetoválások a karján és a lábán. Valójában minél tovább néztem, annál jóképűbbnek tűnt, és kedves is volt, bár nem tudtam, hogy ez nekem szól-e vagy a bátyámnak.

– Az ikertestvérem bármelyik pillanatban itt lehet – tájékoztatott minket, én pedig kíváncsi voltam rá.

Csak annyit hallottam róla Ronantól, hogy a leendő felesége dögös. Zarek körbevezetett a szalonban, és mire visszaértünk az elülső szobába, Ronan és Sable már flörtölve beszélgettek.

A lány haja hamvas szőkére volt festve, az orra pedig ugyanolyan kissé felfelé ívelő, mint a testvéréé. Neki is sötét szeme volt, amit fekete tusvonallal emelt ki. Magas arccsontjuk volt, de neki még több tetoválása volt, mint a bátyjának. Az öltözéke alapján mindenhol tetoválások borították. Nagyon csinos volt, megértettem, miért tetszik annyira a bátyámnak. Sok piercingje is volt: „angyalharapás” a szája körül és egy szemöldökpiercing, az ajkai pedig teltek és formásak.

– Hé, ő az? – mosolyodott el azonnal, amint meglátott.

Nem volt a legmagasabb lány, de pár centivel magasabb volt nálam. Volt valami tetoválás közvetlenül a nyakán, amiről az ember azt hinné, hogy elcsúfítja, de nem. Valójában tökéletesen illett az aurájához; én sosem tudnám viselni. Egy igazi vagány csaj, már most látszik.

– Szia – integettem bután.

– Ööö, kösz, hogy itt dolgozhatok – mondtam neki és a bátyjának.

– Ennek a pasinak bármit. Ő és a barátja tartanak minket el – viccelődött azzal, hányszor járnak ide tetováltatni.

Még nem láttam a bátyámat félmeztelenül, szóval nem tudtam, mennyi tetoválása van, de nem sok látszott belőlük.

– Van még több alkalmazottunk is, de velük majd idővel találkozol. Azt hiszem, mára mindent megmutattunk. Sable, akarod egyeztetni a munkaidejét? Nem tudom, hány órát szeretnél dolgozni? – kérdezte Zarek, miközben felém fordult a félkörben, amiben az elülső szobában álltunk.

A bátyámra néztem, bár nem tudtam, miért. Mindig magam intézem az ügyeimet, de ők folyamatosan tőle várták a jóváhagyást, és véletlenül én is ezt tettem.

– Nem kell túlzásba vinni, jöjjön csak a legforgalmasabb napokon – vonta meg a vállát Ronan, az ikrek pedig egymásra néztek, mintha valami különös iker-telepátiával beszélnének.

– Keddenként, bár a szombat mindig a legzsúfoltabb. A csütörtök és a szombat a csúcsnapunk. – A szemem cikázott kettejük között, annyira egyszerre válaszoltak.

– Jól hangzik, heti három nap munka. – A bátyám megbökött, én pedig csak bólintottam. Szívességet tettek nekem.

– Nyitvatartási időnk délelőtt tizenegytől este hétig tart. Ezt majd mind megismered, amikor elkezded az időpontokat foglalni – tette hozzá Zarek.

– Őszintén, nem hiszem, hogy itt kellene lenned a teljes nyolc órát, mert elunnád magad. Amire téged kérünk, ahhoz az egytől hétig tartó beosztás a legmegfelelőbb – mondta Sable, a bátyja pedig rájuk nézett, majd Ronantól rám.

– Hacsak nincs szükséged a pénz miatt a több órára, ha nincs, akkor igaza van. Nem kell végig itt lenned – értett egyet Sable-lel, a bátyám pedig bólintott.

Olyan volt, mint egy üzleti tranzakció, de nekem megfelelt. Nem akartam belefulladni a munkába, és szeretnék egy kis saját életet is itt, most, hogy végre úgy érzem, lehetséges. Évek óta keményen dolgoztam, a belem is kidolgoztam az iskolában és a munkahelyeken, előtte pedig egy olyan munkából éltem, amire nem voltam büszke, egy férfival, aki nem volt jó hozzám. Hosszú küzdelem volt, de talán most végre fellélegezhetek. Ronan azt mondta, neki kettőnk helyett is van elég pénze, pihenhetek. Nem is emlékszem, mikor hallottam ilyet utoljára. Jólesett.

– Nos, mivel ma hétfő van, feltételezem, holnap kezdjek? – tértem a lényegre, és amikor bólintottak, lefixáltunk mindent, és még pár percet csevegtünk. Egy tetoválószalonban dolgozom, milyen érdekes.

Egyedül maradtam Kaelen házában, miután a bátyám kitett. Nem tudom, hová megy, de mindig úton van, ahogy Kaelen is. Úgy döntöttem, az estémet kínai kajával, egy pohár vörösborral és a Szex és New Yorkkal töltöm a hatalmas nappali óriási tévéje előtt. A lábamat magam alá húztam a kanapén, miközben a hosszú szárú borospoharat a combomon egyensúlyoztam.

Hangosan nevettem, de a nevetésem félbeszakadt, amikor meghallottam a lift jelzését, ami azt jelentette, hogy valaki megérkezett. Hátrantem az előtér felé, és megmerevedtem. Kaelen lépett be sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendő nélkül. Telefonált, így először nem nézett fel, de amint megérezte a jelenlétemet, a tekintete azonnal az enyémbe fúródott. A sötét haja, a ráncolt szemöldöke, a pillái és a szakálla... árnyékot vetettek a jóképű arcára, keretbe foglalva ragyogó szemeit. Nem hiszem, hogy egy férfi kinézhet ennél tökéletesebben. Ha Sátán szobrász lenne, Kaelen Vosst valóban a testet öltött bűnből faragta volna ki.

Még akkor is, amikor megtorpant, a tartása büszke, határozott és magabiztos maradt. Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, cipője kopogott a padlón, ahogy megtette a szükséges lépéseket beljebb a szobába.

– Szia – cincogtam, ő pedig végigmért engem, majd a dohányzóasztalt, amit beborítottak az ételes dobozok. Nagyot nyeltem.

– Nyugodtan egyél te is – ajánlottam fel. Egyet, majd még egyet lépett felém; ilyen közel még sosem volt hozzám. Pár lábnyira állt velem szemben ahelyett, hogy a lépcső felé ment volna, ahogy hittem.

– Egy ötezer dolláros bort párosítasz ötszázas kajával? – Mély hangja olyan volt, mint a méz a kavicsokon. Elkerekedett a szemem, és ránéztem a combomon lévő pohárra.

– Ennyibe kerül? – döbbentem meg, ő nem reagált.

Csak nézett rám azzal a mozdulatlan arckifejezéssel, ami hihetetlenül idegessé tett, de bűntudatom is lett.