ELARA

A toll megcsúszott izzadt tenyeremben, miközben aláírtam a papírt.

Ennyi volt. Hozzámentem egy férfihoz, aki rám se bagózott.

Voktor Varkas úgy állt mellettem, mintha egy unalmas megbeszélés végét várná. Elkésett, távolságtartó volt, és láthatóan undorodott attól, hogy itt kell lennie. Amikor a tekintetünk végre találkozott, nem gyűlöletet láttam benne. Valami hidegebbet: csalódottságot. Mintha aranyat rendelt volna, de csak port kapott helyette.

A bíró szavai összefolytak. Csak a gyűrűket bámultam, a papírokat és a remegő kezemet. Minden porcikám azt sikoltotta, hogy ez nem valóság.

De az volt.

Megláttam Beatrixot a tárgyalóterem végében, az ajka dühösen rándult meg. Jaxon és Morduk mellette álltak, összefont karral, mintha a büntetésemet néznék végig.

Felszakadtak bennem a tegnap esti szavai, a hangja éles volt, mint a törött üveg:

„Hogy merészeli azt hinni, hogy csak úgy visszasétálhat az életedbe?”

A pofon. A repülő váza. Az ütés helye még mindig égetett az arcomon.

Most pedig itt vagyok, zúzódás helyett gyűrűt viselek. Hozzá láncolva egy férfihoz, akit nem is ismerek.

Voktor apja, Alaric, a kijárat közelében állt, az arca kifürkészhetetlen volt. De egy pillanatra megláttam benne: a bűntudatot. A tekintete meglágyult, mintha tudná, hogy most tett tönkre két életet.

Aztán Voktor megfordult és kisétált. Se búcsú, se egy pillantás. Csak elment.

Kint követtem őt egy áramvonalas, fekete autóhoz. Szó nélkül kinyitotta nekem az utasoldali ajtót. A mozdulat udvarias volt, de hideg, mint egy idegené, aki csak megszokásból tartja az ajtót.

Bemásztam, a gyomrom görcsbe rándult. A köztünk lévő csend egy kitörni készülő vihar volt.

A keze ráfeszült a kormányra, az állkapcsa megkeményedett. Aztán hirtelen felemelte a kezét, én pedig összerezzentem, gyorsan lekaptam a fejem, és eltakartam magam.

„Hé… mi a fene? Nem foglak bántani” – mondta éles, de döbbent hangon.

Megmerevedtem, még mindig félig védekező pózba gömbölyödve. A lélegzetem akadozva jött.

„Lélegezz” – mondta halkabban. „Nem foglak bántani.”

Lassan leeresztettem a karom, az arcom égett. A szégyen marta a bőrömet.

Felsóhajtott, és dobolt a kormányon. „Nézd, nem tudom, téged is annyira sokkolt-e ez az egész, mint engem, de nem fog örökké tartani. Csak… megadjuk apámnak az örökösét, aztán mindenki megy a maga útjára.”

Túl gyorsan bólintottam, úgy kapaszkodva a ruhámba, mintha az lenne a mentőövem.

Összeráncolta a homlokát, és azt mormogta: „Az örökös összehozása nehezebb lesz, mint hittem.”

Ezek a szavak nagyobbat ütöttek, mint a tegnapi pofon. Elszorult a mellkasom, a tekintetem a vékony kezemre és az ölembe hulló fénytelen hajtincsekre esett.

Ha a helyében lennék, én sem kellenék magamnak.

Talán ha megkérem, hogy kapcsolja le a villanyt… mindkettőnknek könnyebb lesz.