VOKTOR

Három nappal később – Sovereign Manor

„F–Főnök” – szólt utánam Hedges, épp amikor be akartam szállni az autómba.

Megálltam, a kezem a kilincsen, az állkapcsom megfeszült. Már megint.

Lassan megfordultam. „Mi az, Hedges?”

Fészkelődött, a szeme ide-oda járt, mintha a megfelelő szavakat keresné. „A feleségéről van szó, uram.”

Türelmem már fogytán volt. „Mi van vele?”

„Mióta megérkezett, nem hagyta el a szobáját” – mondta halkan. „Alig eszik. Nem beszél. A lányok... aggódnak.”

Felsóhajtottam, és a hajamba túrtam. „Nem tud beszélni, elfelejtette? És ha eszik, még ha keveset is, akkor kutya baja. Hagyja csak duzzogni.”

„Főnök, három napja tart” – mondta szinte kérlelve. „Még a függönyöket sem húzza el. És nem is…”

Éles kattanással feltéptem a kocsiajtót. „Az az ő baja, nem az enyém.”

Hedges összerezzent a hangra, a száját keskeny csíkba rántotta. Tudomást sem véve róla beültem a kormány mögé. Ez az egész házasság egy káosz volt, amit sosem kértem, egy szerződés, amit apám dolgozószobájában írtunk alá, nem az oltárnál.

Most pedig az ő birodalmát is nekem kellett vezetnem, eljátszva a tökéletes fiút és a tökéletes férjet.

Az út a munkába rövid volt, de minden percét idegtépőnek éreztem. Mire befordultam a cég parkolójába, már hulla fáradt voltam.

Az alkalmazottak sorfalat álltak a bejáratnál, és fejet hajtottak, mintha valami herceg lennék. Rápillantani sem méltattam őket. Odabent apám várt, a keze a háta mögött, a tekintete pedig olyan hideg volt, mint mindig.

„Pontos vagy” – jegyezte meg anélkül, hogy rám nézett volna.

„Éppen hogy” – mormogtam.

Már a liftnél belekezdett a mondandójába: számokról, jelentésekről, elvárásokról beszélt. A tárgyalóterem tele volt merev öltönyösökkel és üres szavakkal. Ott ültem, bólogattam, amikor kellett, és úgy tettem, mintha érdekelne.

De a gondolataim folyton visszakalandoztak az udvarházba.

Miért csinálja ezt? Félelemből? Dacból? Vagy csak így akar bűntudatot kelteni bennem? Még a nevére sem emlékeztem anélkül, hogy bele ne néztem volna abba az átkozott házassági anyakönyvbe.

Mégis, a gondolat, hogy ott gubbaszt bezárva a csendbe, elszorította a mellkasomat – egy olyan érzés volt ez, amit nem akartam neven nevezni.

„Voktor!” – csattant fel hirtelen apám, kizökkentve a gondolataimból. „Figyelsz egyáltalán?”

„Igen” – hazudtam, és kihúztam magam a székben.

„Helyes. Mert te fogod vezetni a holnapi befektetői gyűlést.”

„Rendben” – feleltem, bár alig hallottam, mit mond. Csak azt akartam, hogy vége legyen a napnak.

Mire elhagytam az irodát, a szürkület már elnyelte a várost. A hazaút csendes volt, de a fejem nem. Hedges hangja visszhangzott bennem.

Amikor begördültem az udvarház elé, ő már ott volt, az ajtónál állt, mintha egész nap rám várt volna. Az arca mindent elárult, mielőtt megszólalt volna.

„Még mindig nem jött ki” – mondta halkan.

Valami megmozdult bennem – nem sajnálat, nem aggodalom, csak egy nyugtalanító érzés kúszott végig a gerincemen.

Ledobtam a kulcsaimat az asztalra, és elindultam az emeletre. A folyosón nehéz, mozdulatlan volt a levegő. Még a szolgálók suttogása is elhalt.

Megálltam az ajtaja előtt. Kopogtam egyet. „Voktor vagyok. Nyisd ki.”

Csend.

Hangosabban kopogtam. „Ha már bujkálsz, legalább egyél rendesen. Még nem vagy kísértet.”

Még mindig semmi.

A düh elöntött. Megragadtam a kilincset és elfordítottam. Az ajtó ellenállás nélkül kitárult.

Ekkor megcsapott a szag: először halványan, majd sűrűn és savanyúan, mintha valami rohadna a parfüm illata alatt.

A gyomrom megfordult.

„Mi a fene…” – mormogtam, és felkattintottam a villanyt.

És akkor földbe gyökerezett a lábam.