Elara

Három nap.

Három hosszú, fojtogató nap telt el azóta, hogy ebbe a hideg, élettelen kúriába hoztak. Úgy éreztem magam, mintha egy másik világba csöppentem volna; egy olyan világba, ami túl csendes, túl tiszta, túl idegen. Nincs Beatrix. Nincs Morduk. Nincs Jaxon. Nincs kiabálás, nincs verés, nincs… semmi.

Megkönnyebbülést kellene éreznem, de a csend csak még inkább feszültté tett.

Amikor megérkeztem, azt hittem, olyan lesz, mint a régi otthonom. Szabályok, amiket követni kell. Parancsolgató hangok. De ez a ház egyáltalán nem olyan volt. Az itteniek, mint a komornyik, Hedges, minden nap hoztak nekem ételt. Alig nyúltam hozzá. A tányérokon halomban álltak az olyan dolgok, amiket fel sem ismertem. Különös szószoktól csillogó húsok. Édeskés illatú kenyér. Ez túl sok volt. Túl furcsa.

Korábban nem ehettem így, hát hogy tehetném meg most?

A gyomrom görcsölt az éhségtől, de nem vitt rá a lélek, hogy néhány falatnál többet egyek. Mi van, ha tesztelnek? Mi van, ha a túl sok evés büntetést von maga után?

A fürdőszoba volt a másik dolog. Nagyobb volt, mint a régi szobám Beatrixnál. Fényes csempék, polírozott tükrök és különös, csillogó eszközök, amiket nem értettem. A vécé annyira fehér volt, hogy szinte szikrázott. Hozzá sem nyúltam. Hogy is tehettem volna? Beatrix hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben, élesen és kegyetlenül: „Az olyan mocsok, mint te, nem érdemli meg a jót.”

Így hát távol maradtam tőle. Három napja nem fürödtem. Nem öltöztem át. A szobában izzadtság- és vizeletszag terjengett, de senki nem szólt semmit. A hallgatásuk megerősítésnek tűnt: nem volt szabad.

A padlón aludtam, abba az ágytakaróba csavarodva, amit bepiszkítottam. Így biztonságosabb volt. Biztonságosabb, mint tönkretenni a hatalmas, makulátlan ágyat. Csak vártam, hogy valaki rontson be és ordítson velem, hogy megüssön a mocsok miatt. De senki nem jött. A csend megfojtott.

Csak a szabályokat akartam tudni. Ha valaki, bárki megmondaná, mit kell tennem, engedelmeskednék.

Ahogy ott feküdtem a beszennyezett ágytakarón összegömbölyödve, könnyek gördültek le az arcomon. A gyomrom újra megkordult, de nem vettem róla tudomást. Lehunytam a szemem, próbáltam elaludni.

Aztán az ajtó megnyikordult.

A testem megfeszült.

A villany felgyulladt, elárasztva a szobát fénnyel. Még szorosabban behunytam a szemem, próbáltam kizárni. Talán ha mozdulatlan maradok, elmennek.

De a hang, ami megszólalt, belém fojtotta a szuszt. Mély volt. Éles. Dühös.

– Mi a szar ez? –

Ő volt az. A férjem.

Megmoccanni sem mertem. A szívem kalapált, olyan erősen vert, hogy majdnem átszakította a bordáimat. Halk, hitetlenkedéssel teli hangjától végigfutott a hátamon a hideg.

Felkészültem arra, ami következik: fenyegetésekre, fájdalomra. Az ilyen szavakat általában az követte.

Kicsit kinyitottam a szemem, csak egy egészen kicsit. Ott állt az ajtóban, magas, széles alakja sötét sziluettként rajzolódott ki az éles fényben. A szemeivel végigpásztázta a szobát, tágra nyílt, éles tekintettel vett szemügyre mindent. A beszennyezett lepedőket, az érintetlen ágyat, az érintetlen ételt, ami még mindig ott állt a tálcán. És azt a roncsot, aki én voltam, a falhoz kuporodva.

Össze akartam zsugorodni, el akartam tűnni a padlóban. Elszorult a mellkasom, ahogy a szégyen mardosni kezdett, de nem mozdultam. A mozdulatok csak rontottak a helyzeten.

A csendet a léptei törték meg, ahogy beljebb jött, lassan és kimérten. Összerezzentem, ahogy a cipője megnyikordult a padlón, és újra szorosan behunytam a szemem. Hallottam a légzését, ami felületes volt és egyenetlen.

– Mi… – A hangja elcsuklott, majd hallottam, ahogy élesen kifújja a levegőt, mintha próbálná nyugtatni magát. – Mi a fészkes fene folyik itt? –

A kérdés nem nekem szólt, mégis úgy éreztem, mintha kést döftek volna a mellkasomba. A szám önkéntelenül kinyílt, bár tudtam, hogy egy szó sem jön ki rajta. Akkor sem tudtam volna válaszolni, ha próbálom.

Hallottam, ahogy közelebb jön, a szövet halk suhogását, ahogy letérdel. Éreztem a jelenlétének melegét magam mellett.

– Hé – mondta, most már halkan, lágyabb hangon. – Nézz rám. –

Nem tudtam.

– Elara – mondta a nevemet, mintha parancsot adna. A hangszíne más volt, mint azelőtt, kevésbé éles, de még mindig határozott. Nem tudtam, mit akar, mit fog tenni.

Lassan odafordítottam a fejem, az arcom égett a szégyentől, a szemem pedig az arca helyett a cipőjére tapadt.

Hosszú ideig nem szólt semmit.

Aztán újra megszólalt, még halkabban, mintha csak magához beszélne. – Mi a fene történt veled? –

Ettől még jobban elszorult a gyomrom. Dühös volt? Persze, hogy az volt, de miért nem ütött meg? Vagy undorodott? Nem tudtam kiolvasni a hangjából a szándékait.

Felemelte a kezét, én pedig megint összerezzentem, felkészülve a csapásra. De nem jött ütés, nem jött kiabálás; ehelyett végigsimított a kezével az arcán, majd az ajtó felé pillantott.

– Hedges! – dörrent meg a hangja, én pedig felugrottam a zajra.

A lábamra pattantam, a szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Már megint mit tettem? Valaki mást hív, hogy csatlakozzon hozzá a büntetésemben?

Pillanatokkal később megjelent Hedges az ajtóban, az arca sápadt volt. – I… igen, főnök? –

– Azonnal takarítsák ki ezt a szobát – mondta élesen. – És keressenek neki ruhát, valami kényelmeset. És ételt. Friss ételt. –

Hedges szája tátva maradt, mint a partra vetett halé, láthatóan nem tudta, mit reagáljon.

– Most! – vakkantott rá Viktor, olyan hangon, ami nem tűrt ellentmondást.

Hedges elviharzott, Viktor pedig visszafordult felém. Gyorsan lesütöttem a szemem, a kezemet bámultam, azt kívánva, bárcsak láthatatlanná válnék.

– Gyere velem – mondta, miközben felegyenesedett. Könnyek gördültek le az arcomon. Eljött a pillanat. Megacéloztam magam. Ki fogom bírni. Éveken át ezt tettem.

Bólintottam, a tekintetemet mélyen a földre szegezve követtem őt. A fürdőszoba ajtajához vezetett, kinyitotta, és félreállt. – Menj be – utasított.

Tétovázás nélkül engedelmeskedtem. Az engedelmesség biztonságosabb volt; ezt a saját káromon tanultam meg. Becsoszogtam a hatalmas, csillogó fürdőszobába, koszos lábam halvány nyomokat hagyott a makulátlan padlón.

– Zuhanyozz meg – mondta határozottan.

Eltitkoltam a zavaromat, nem értettem az utasítást. Ez valami csapda? De a hangja nem hagyott helyet a vitának. Lassan vetkőzni kezdtem, lehúztam magamról a beszennyezett ruhát és alsóneműt. Óvatosan a pultra helyeztem őket, kerülve a szemkontaktust. A tekintetem a lábamra tapadt, vártam a következő utasítást.

– Ha végeztél a vetkőzéssel… – a hangja elcsuklott a mondat közepén. A szempilláim alatt felpillantottam, és láttam, hogy engem bámul, a szeme tágra nyílt, mielőtt gyorsan elkapta volna a tekintetét, bárhová nézve, csak rám ne.

– Hogy a fenébe vetkőztél le ilyen gyorsan? – mormogta, a hangja inkább volt megdöbbent, mint bármi más. A reakciója fájt, és nem tudtam megállítani a friss könnyeket, amik égették az arcomat. A testemet borító hegek biztosan elborzasztották.

Nagyot sóhajtott, a kezével elfedte az arcát. Amikor újra rám nézett, a tekintete az enyémen maradt, kerülve a testem többi részét. – Lépj be a zuhanykabinba – mondta halkan.

Bólintottam és megfordultam, az üvegkabin felé lépve. De ekkor éreztem, hogy közelebb jön, a jelenléte szinte sugárzott mögöttem.

– Mik azok a hátadon? – kérdezte halk, feszült hangon.

Meggémberedtem, elhúzódtam tőle, bemenekültem a kabinba, mintha megégetett volna. A tekintete követett, valami olyasmivel volt teli, amit nem tudtam azonosítani: iszonyat? Sajnálat? Düh?

– A francba – mormogta az orra alatt. Élesen kifújta a levegőt, és megdörzsölte a halántékát. Aztán a hangszíne megváltozott, lágyabb lett, de még mindig határozott. – Fürödj meg. Használj bármit, amire szükséged van: szappanokat, testápolókat. A tieid. –

Pillogtam rá, nem tudtam, mit feleljek. Az enyémek? Nem lehettek az enyémek. Ez biztosan csapda.

A tekintetem az ismeretlen szerelvényekre és gombokra vándorolt. Hogy kellene ezt használnom? Beatrixnál csak egy vödör volt meg egy hideg vizes csap, semmi ehhez fogható.

Tétováztam, nem akartam beismerni a tudatlanságomat. Pánik öntött el, és véletlenszerűen megnyomtam az egyik gombot, a legjobbakban reménykedve. Ehelyett forró vízsugár tört elő, egyenesen eltalálva engem. Összerezzentem, és néma sikollyal hátrahőköltem, a testem rándulva menekült ki a kabinból.

Nekiütköztem a mellkasának, ellenőrizhetetlenül remegtem. A karjai ösztönösen átfontak, megtartottak.

– Mi történt? – kérdezte, a hangjában éles aggodalommal.

A kérdés teljesen összezavart. Nem volt dühös. Nem kiabált. A kezei gyengédek maradtak, ahogy visszavezetett a kabin felé.