ELARA

– Ne babrálj az étellel, egyél – parancsolta mély, halk hangon, ami elég éles volt ahhoz, hogy összerezzenjek. Kellemetlenül közel ült hozzám a szomszédos bárszéken, közvetlenül a pultnál.

Meggémberedtem. Az étel abszolút fenségesnek tűnt – szósztól csillogó tészta, tökéletesre pirult húsgombócok, gőzölgő kenyér –, de a gondolattól, hogy a „kiszabott fejadagomnál” többet egyek, a gyomrom görcsbe rándult a félelemtől. Nem akartam büntetést. Nem engedhettem meg magamnak. Nem itt. Nem most.

– Csak nyugodtan, vegyél még – sürgetett, a hangja megtévesztően nyugodt volt. Feltekertem a spagettit a villámra, haboztam, mielőtt az ajkamhoz emeltem volna. Minden falat olyan volt, mintha csapdába lépnék. Gyorsan nyeltem, imádkozva, hogy ne bosszantsam fel, még ha pillanatokkal ezelőtt kedvesnek, szinte… gyengédnek is tűnt. Én jobban tudtam. Az olyan emberek, mint ő, a szörnyeteg énjüket a csiszolt felszín alá rejtik. Kiszámíthatatlan. Veszélyes.

– Akarod, hogy én etesselek meg? – A hangja halk volt és jéghideg, amitől összerezzentem. Megráztam a fejem, szorosabban markolva a villát. Még egy falat. A gyomrom az idegességem ellenére is megkordult.

– Ez nem elég. Miért nem hallgatsz rám? – Frusztráció hatotta át a szavait, és elszorult a torkom. Könnyek szúrták a szememet – nem bírtam többet enni, a testem pedig lázadozott.

– Miért sírsz? – csattant fel a hangja élesen. Észre sem vettem, hogy a könnyeim hullani kezdtek. Reszketett a kezem. A tányérom fölé görnyedtem, felkészülve az elkerülhetetlen haragra, az ütésre, a büntetésre, amiről biztos voltam, hogy bekövetkezik.

Ehelyett csak megvonta a vállát. – Őszintén, miért is érdekelne? Egyél úgy, ahogy akarsz. – Szótlan maradtam, a tányért bámultam, könnyeim a tésztára hullottak.

Megismételte, ezúttal lassabban. – Azt mondtam, egyél úgy, ahogy akarsz. – A szék megnyikordult, ahogy fészkelődött, a halk nesz nyugtalanító volt a csendben. Aztán semmi. Óvatosan kinyitottam a szemem. A nappaliban csend volt. A televízió halkan villódzott, papírok zörögtek – ott volt, csak… elfordult.

Miért hagyta annyiban? A reakció hiánya elbizonytalanított. Kelletlenül az ételre koncentráltam, ettem még öt falat tésztát és egy óvatos falat húsgombócot, végül egy korty hideg lével öblítettem le. Frissítő volt, jobb bárminél, amit valaha kóstoltam, mégis bűntudat mardosott, amiért akár egy morzsányi élvezetet is éreztem.

A tányérokat a mosogatóhoz vittem, a maradékot gondosan elcsomagoltam holnapra, majd mosogatni kezdtem. A közeli, ismeretlen mosógép megfélemlített. Beatrix sosem hagyta, hogy hozzáérjek az otthonihoz. Halványan emlékeztem, hogy egy reggel eltűnt, magyarázat nélkül eladták. Soha nem mertem megkérdezni, miért.

– Mit csinálsz? – A mögöttem felhangzó mély hang úgy megijesztett, hogy kiejtettem az üvegtányért, ami szilánkosra tört a padlón. A szívem a torkomban dobogott.

Felnéztem, és ott volt. Olyan közel, hogy meg sem hallottam a közeledtét. A félelem belém mart – térdre vetettem magam, és kapkodva gyűjteni kezdtem a szilánkokat. Büntetés, gondoltam. Most biztosan megmutatja az igazi arcát.

Ehelyett ő is lehajolt. – Nem foglak bántani. Hagyd abba és állj fel; megvágod magad. – A keze határozottan megragadta az enyémet, elvezetve a szilánkoktól. A pulzusom száguldott. Megmerevedtem, ösztönösen védve az arcomat, miközben ő gyengéden elvette a kezemet a fejemről.

Talpra állított, óvatosan, de határozottan. Kicsit megbillentem, és ráléptem egy éles darabra. Fájdalom hasított a lábamba, egy néma fohász szökött ki belőlem.

– A fenébe is – mormogta, szeme a makulátlan csempén éktelenkedő apró, piros vércseppekre tapadt. Elszorult a mellkasom.

– Ez történik, ha nem hallgatsz rám. Gyere, nézzük meg azt a sebet – mondta, és maga után húzott. A lábam remegett.

Aztán váratlanul a karjába kapott, és úgy vitt, mint egy menyasszonyt. A szívem vadul vert.

– Most feleségről kell gondoskodnom vagy egy gyerekről? – mormogta, a hangjában frusztráció és aggodalom keveredett. Felültetett a pultra, és felemelte a sérült lábamat, hogy megvizsgálja. Az elsősegélydoboz egy hangos puffanással került elő a felső polcról, amitől összerezzentem.

A kezei meglepően gyengédek voltak, miközben tisztította a sebet. Nedves hajtincseim mögül lopva figyeltem őt, belül a zavarodottság mardosott. Bosszúsnak tűnt, mégis türtőztette magát. Miért? Mi volt a célja?

Lehet, hogy ez is Beatrix tervének a része?

Ahogy gondosan bekötözte a sérülést, észrevettem az apró mozdulatait – ahogy az állkapcsa megfeszült, a fegyelmezett türelmet a kezében, és ahogy a zöld szeme megenyhült, amikor pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem csak egy tekintélyt parancsoló férfi volt. Kiszámíthatatlan volt, és mégis… volt benne valami más. Valami, amit nem értettem.

A konyhában halvány szappan- és fertőtlenítőszag terjengett. Hallottam a saját szívverésemet, ami gyorsan és hangosan lüktetett a köztünk lévő csendben. Élesen kifújta a levegőt, irritáció és gondoskodás elegyével mérve végig engem, én pedig rájöttem, hogy nincs más választásom, mint bízni benne, legalább egy kicsit.

Ez még csak a kezdet volt. Minden tette, minden mozdulata, minden apró közbeavatkozása olyan jelentést hordozott, amit még nem tudtam megfejteni – de egy dolog biztos volt: most már az ő világának foglya voltam, törékenyen és rettegve, és fogalmam sem volt, hogyan igazodjak el benne.