ELARA

Minden érzékszervem éber volt, minden zajt és illatot befogadtam magam körül. Tizenöt év bezártság után végre kint voltam, férjnél, egy autóban, útban valahová, amiről fogalmam sem volt. Az arcomat érő friss levegő áramlata szinte megszédített.

– Gyere – mondta, és a hátamra tett kézzel irányított előre. Ösztönösen elhúzódtam.

– Mit gondolsz, mit fogok itt csinálni veled? – kérdezte, közelebb lépve. A napszemüvege eltakarta a szemét, és ez csak rontott a helyzeten. A keze a derekamhoz ért, egy előttünk lévő épület felé terelve. Talán egy bevásárlóközpont.

A nap meleg volt, túl meleg a több évnyi hideg kőfal után. A levegőt sült gesztenye, kipufogógáz és parfüm illata töltötte meg. Minden egyszerre zúdult rám. Túl hangos. Túl fényes. Túl élő.

Az üvegajtók szétcsúsztak, egy olyan csillogó helyet tárva elém, hogy szinte fájt ránézni. Arany díszítések. Citrusillatú levegő. Márvány, ami úgy rémlett, mint a jég.

– Mr. Varkas, megérkezett – üdvözölte egy fiatal nő, tökéletes mosollyal, tökéletes hangon. Rám sem nézett.

– Előkészítettük, amit kért – mondta.

– Jó – felelte Viktor. – Hozzák a szokásos helyemre.

Néma tömegen vágtunk át. Úgy tűnt, minden szempár minket követ. A szívem kalapált, ahogy a hajam mögé bújtam.

– Ülj le.

Belesüppedtem egy puha kanapéba, az ujjaimat az ölemben tördeltem. A világ körülöttem gyorsan mozgott, túl gyorsan, miközben én csak ültem ott – mozdulatlanul, kicsinek és láthatatlannak érezve magam.

A nő visszatért, a karja tele volt ruhákkal. – Neki lesznek – mondta Viktor, mire a nő udvarias mosolya egy fél pillanatra megbicsaklott.

– Erre tessék, hölgyem.

Rápillantottam. Egyszer bólintott.

A próbafülkében a nő megkért, hogy vetkőzzek le. Megtettem, és a halk felszisszenése elárulta, hogy ő is látja azt, amit én már jól tudtam – hegeket, zúzódásokat, emlékeztetőket. Nem szólt semmit, csak a kezembe nyomott egy ruhát, és kiment.

A sárga ruha tökéletesen állt, mintha már ismerné az alakomat. Alig ismertem fel a nőt a tükörben.

Amikor kiléptem, Viktor egy apró bólintással nyugtázta. Szavak nélkül. Ez lett a következő egy óra ritmusa – ruha, bólintás, csend.

Később a kocsiban ültem, miközben ő bepakolta a szatyrokat. Túl sok volt belőlük. Túl sok minden. A testem sajgott a tettetéstől, hogy minden rendben van.

Csendben vezetett. Nem bántam. A csend biztonságosabb volt.

Ahogy behajtottunk a birtokra, megláttam egy autót, amitől elszorult a gyomrom. Ismerős volt. Nem volt jó jel.

Aztán megláttam őt.

Jaxont.

Azt a ferde, kegyetlen, felejthetetlen mosolyt. Reszketni kezdett a kezem. A bőröm alatti régi zúzódások égni kezdtek, mintha ők is emlékeznének rá.

Ne, már megint ne. Kérlek, ne megint.