Clara

Másnap reggel majdnem szívrohamot kapok, amikor belépek a konyhába. Declan Kincaid – apa dögös főnöke, aki élőben még jobban néz ki, mint a Facebook-oldalán – egy széken ül, és abban a pillanatban elvigyorodik, ahogy a tekintetünk találkozik.

– Szóval te vagy az a kis regényíró, aki erotikus történeteket ír „márványba faragott testű” és „ellenállhatatlan kockahasú” idősebb férfiakról, mi?

A szeme az amusementtől csillog, miközben én ott állok, és azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék a föld színéről. A szőr feláll a hátamon, és gyorsan elkapom a tekintetemet, az arcom pedig lángol, ahogy eszembe jutnak a férfi főhősömről írt élénk leírások.

Szerencsére nem kell választ adnom Declannak, mert anyu belép a konyhába. Kávét tölt egy csészébe, és odajön vele az asztalhoz.

– Kész a kávéja, Mr. Kincaid. Valószínűleg nem olyan márka, amihez az ön gazdag ízlése szokva van, de ez a legjobbunk. Remélem, ízleni fog – mondja vidáman, teljesen tudomást sem véve az arcomra írt mérhetetlen kínról.

Declan bájos mosolyt villant rá.

– Biztos vagyok benne, hogy remek lesz, Mrs. Hayes. De hol vannak a fahéjas csigái? A férje mindig dicséri őket a munkahelyén, és már alig vártam, hogy megkóstolhassam.

Ahogy anyu elpirul a bóktól, és a főzősarokba siet, hogy elkészítsen néhányat a híres fahéjas csigáiból, újra érzem Declan tekintetét magamon. Nagyot nyelek, és összeszedem minden maradék bátorságomat.

– Mit keres maga itt?

– Hogy megnézzem, kit készülök felvenni – válaszolja simán, és beleiszik a kávéjába. – Meg azért is jöttem, hogy autogramot kérjek. Végül is nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy találkozzak egy ilyen érdekfeszítő történet szerzőjével, és ne kérjek tőle aláírást, amikor még ő lehet a következő nagy dobás.

A szavai újabb forróságot csalnak az arcomra, és elfojtok egy horkantást. Ez valami kegyetlen tréfa?

Declan felvont szemöldökkel folytatja: – Mi van? Azt hitted, meg fogok sértődni azon, amit küldtél, és egyáltalán nem nyűgözöl le? Ha ez a helyzet, akkor tévedsz. A történeted meglehetősen… magával ragadó volt, hogy ennyit mondjak. – Az ajkai széles vigyorra húzódnak.

A szavakat keresve dadogni kezdek: – Maga… maga… maga nem dühös?

– Nem – kuncogja el magát –, inkább szórakoztatónak mondanám. Messze a te jelentkezésed volt a legérdekesebb, amit valaha kaptam. Különben is, ki vagyok én, hogy letörjem a kreativitást?

A hangjából csöpög a gúny, metsző tekintete pedig teljesen fegyvertelenné tesz. Mostanra az arcom ég a megalázottságtól, és elkapom a tekintetemet, a padlót bámulva.

Sosem hittem volna, hogy a korabeli férfiak ennyire idegesítőek tudnak lenni… nem mintha teljesen utálnám. Nagyon is irritáló módon Declan sármos. A szívem nem hagyta abba a kalapálást azóta a pillanat óta, hogy kinyitotta a száját.

Ekkor anyu előbukkan a fahéjas csigákkal. – Szerintem a férjem még észre sem vette, hogy itt van. A szomszéddal beszélget. Szeretné, ha szólnék neki?

– Ha nem bánja – feleli Declan, anélkül, hogy levenné rólam a szemét, még akkor is, amikor a fahéjas csigák az asztalra kerülnek.

– Rögtön jövök!

Amint anyu már nincs velünk, Declan megengedi magának, hogy szemtelen legyen.

– A szexjeleneteidből hiányzik a mélység, és némelyikük úgy néz ki, mintha mesterséges intelligencia írta volna… – Elhallgat. – Szűz vagy, ugye?

Tessék?

– Semmi köze hozzá!

Gyilkos pillantást vetek Declannak. A véleményem teljesen megváltozott róla. Tegnap, amikor elolvastam az e-mailjét, felnőttnek tűnt. Most? Nem annyira. A pasinak egyértelműen nincs szűrője, és ezt annyira bosszantónak találom.

…viszont még mindig vonzó.

– Semmi közöm hozzá… – Declan megismétli a szavaimat, és feláll. Magasra, nagyon magasra kell nyújtanom a nyakam, hogy találkozzon a tekintetünk a kék szemével. Olyan, mint egy óriás, és a buta, áruló agyam ezt azonnal szexinek találja.

Akaratom ellenére összefut a nyál a számban a látványától, és a lábam közötti forróság csak nő, amikor sötét mosolyt villant rám.

– Tudod, ha te lennél a „játékszerem”, nem hagynám, hogy így felemeld nekem a hangod.

Megfagyok, amikor felém indul, és hatalmas termetével fölém tornyosul. Régebben mindig azt hittem, hogy az öltönyös férfiak bénák, mert úgy képzeltem el őket, mint túlhajszolt embereket, akik sosem szórakoznak.

De Declan minden, csak nem béna. Széles vállai tökéletesen kitöltik az öltönyt, a magassága pedig tekintélyt parancsolóvá teszi. A jelenléte egyszerűen lenyűgöző.

Nyelek egyet, és hátralépek egyet, a falhoz simulva. – Nem emeltem fel a hangom – mormogom, keményen próbálva elkerülni, hogy a félelem beszivárogjon a hangomba.

– Nem? – Közelebb hajol, a hangja suttogássá halkul. – Nekem elég hangosnak tűnt.

A szívem a bordáimnak kalapál. – Mi-miért jön ilyen közel hozzám?

– Csak egy elméletet tesztelek – válaszolja, és egyik hatalmas kezét a fejem fölé teszi a falra, míg a másikkal az állam alá nyúl, hogy rám kényszerítse a tekintetét.

Csodával határos módon nem ájulok el, csak dadogom: – Mi-milyen elméletet?

Elvigyorodik. – Vonzónak találsz, nem igaz?

– N-nem, egyáltalán nem – hazudom, de Declan átlát rajtam.

– De igen. – Hogy bizonyítsa az állítását, a kezét lejjebb csúsztatja, és amint megtalálja a nedves foltot a lábam között, elégedett mosoly görbül az ajkán. – Ez lenne a bizonyíték.

– N-nem – dadogom újra, remegő kézzel tolva a mellkasát. Meg sem moccan. – Maga csak… csak össze akarja zavarni a fejemet.

Declan vigyora csak szélesebb lesz a tagadásomtól. – Valóban? A tested nem úgy tűnik, mintha azt hinné, hogy csak szórakozom vele. Akar engem, és az érzés kölcsönös.

Mivel nem tudom, hogyan menekülhetnék el tőle, a szemébe nézek, és megkérdezem: – Mi-mit akar?

– Nem egyértelmű? – kérdezi. – Téged akarlak titkárnőnek a nyárra. – Az ujjai visszavándorolnak az arcomhoz, és benn tartom a levegőt, amikor hüvelykujja párnájával gyengéden végigsimít az alsó ajkamon. – Persze nemcsak gépelnél és hívásokat fogadnál.

Csak bámulok rá, ő pedig felkacag. – A nyár nagyon zsúfolt időszak nekem, Clara. Sokat utazom, és ha mindig velem lenne egy titkárnő, az megkönnyítené bizonyos vágyak kielégítését. Talán segíthetnénk egymásnak. Az erotikus jeleneteid így… valósághűbbé válnának.

A szeme elsötétül, ahogy a tekintete az ajkaimra téved. Érzem, ahogy kihagy egy ütemet a szívem. Ez nem igazságos. Én ezt sosem kértem. Miért kell ennyire… ennyire… bódítónak lennie?

– Én… ööö…

Újra felnevet, és olyan hirtelen húzódik el, hogy fázni kezdek, és hiányzik az érintése. – Gondolkodj el rajta. Nem kell most válaszolnod.

Mielőtt felelhetnék, mindketten lépteket hallunk, és Declan gyorsan eltávolodik tőlem, megigazítja a nyakkendőjét, és megköszörüli a torkát, pont amikor anyu lép be apával a nyomában.

– Mr. Kincaid! – kiált fel apa. – Én… nem tudtam, hogy ma eljön hozzánk!

Válaszul Declan csak elmosolyodik.

– Nem maradok – mondja, majd visszafordul felém. – Várom a döntésedet, Miss Hayes. Az állás a tiéd, ha akarod.

Még egyszer rám mosolyog, mielőtt kilépne a házunkból, engem pedig ott hagy teljesen összezavarodva és még mindig légszomjjal küzdve. A pulzusom száguld, ahogy nézem, ahogy elmegy. Nem ilyen első találkozásra számítottam.

Anyu felém fordul, és kérdőn néz rám. – Minden rendben, kicsim?

Kell egy másodperc, mire válaszolni tudok neki.

– Igen, anyu. Minden rendben.

– Akkor miért vagy ilyen sápadt? – kérdezi apa. – Nem ünnepelned kellene? Megkaptad az állást!

– Én… – dadogom, az agyam még mindig darabokban az eseményektől. – Át kell gondolnom – vallom be gyengén.

– Átgondolni? – Anyu összeráncolja a homlokát a zavarodottságtól. – De édesem, ez életed lehetősége!

Nagyot nyelek, keresve a szavakat. – Csak… nem erre számítottam – nyögöm ki végül.

Apa vállon vereget. – Biztos csak izgulsz, ennyi az egész. Ne aggódj, hamar hozzá fogsz szokni a gondolathoz.

Magamra hagynak a szobában, hogy Declan Kincaid ajánlatán rágódjam. Ez az ajánlat túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, és túl veszélyesnek ahhoz, hogy elfogadjam.

Miért érzem úgy, hogy óriási hiba lenne nem élni a lehetőséggel, de még nagyobb hiba lenne elfogadni?