Clara

Néhány nappal Declan látogatása után éppen az éjféli művészeti órámon vagyok. A festés olyasmi, ami megnyugtatja a lelkemet, és bár a rajztanárom furcsa, egyben csodálatos is. Nagyon jól kijövünk, de sajnos ma nincs itt. Ehelyett azt mondta, fessünk a zenére, amit a távollétére választott, de a három ellenségem kikapcsolta, amikor feltettem, és most rajtam gúnyolódnak.

– Te jó ég! Nézzétek a kis menő írópalánta festményét. Komolyan azt hiszi, hogy ez jól néz ki?!

Minden erőmmel próbálok tudomást sem venni a három kínzóm legrosszabbikáról, Peytonról, de neki tehetsége van hozzá, hogy a bőröm alá bújjon. Azt kívánom, bárcsak otthon maradtam volna. Szeretem az éjféli művészeti órámat, de amikor Peyton és a két zaklató barátnője, Blair és Gretchen úgy döntenek, hogy eljönnek, gyűlölöm az életem. Ha a tanárom itt lenne, kordában tartaná őket, de mivel nincs, a lányok gonoszabbak, mint valaha, a többi művészpalánta pedig túlságosan fél ahhoz, hogy bármit is szóljon. Csak örülnek, hogy én vagyok az áldozat.

– Pff! Amit fest, az abszolút borzalmas. Egyáltalán minek kellene lennie? Banánnak vagy pénisznek? – kérdezi Gretchen, amin Peyton és Blair hangos nevetésben tör ki.

– Pénisz… – Peyton már szinte sír a röhögéstől. – Tényleg azt hiszed, hogy azt rajzol, amikor egy olyan szűz, aki életében nem látott még egyet sem?

– Lehet! – kiáltja Blair. – Mivel szűz, biztosan péniszekről álmodik, és azt hiszi, így kell kinézniük!

– Te jó ég, Blair. Ez a beszólás aranyat ér!

Amikor mindhárom lány a hasát fogva kezd fuldokolni a nevetéstől, fintorogva nézek a festményemre. Egy banánt próbálok rajzolni, de most már kezdek aggódni, hogy tényleg hasonlíthat egy péniszre…

Mély sóhajjal elkezdem átdolgozni a festményt, több ívet adva a banánnak és részletesebben kidolgozva a héját. Még miközben megújult elszántsággal mozgatom az ecsetet, hallom, ahogy Peyton és a csatlósai sutyorognak és kuncognak a hátam mögött.

– Hé, nézzétek! – mutat rá Gretchen. – Most még több ívet rajzol rá! Biztos hallott minket.

Újabb nevetéshullám tör ki, én pedig összeszorítom a fogamat. Tudom, hogy csak fel akarnak bosszantani, a bőröm alá akarnak bújni, de az istenit, sikerül nekik.

– Úgy néz ki, most már ráncokat is rajzol rá – szólal meg Peyton két nevetőgörcs között. – Talán azt hiszi, attól jobban hasonlít majd egy banánra!

Odanézni sem merek, tudván, hogy bármilyen reakció csak táplálná a szórakozásukat. Így hát vad intenzitással koncentrálok a festményemre, próbálva hinni a művészi képességeimben, bár minden önbizalmam távoli emléknek tűnik most.

– Tulajdonképpen – mondja Blair hirtelen, sokkal halkabb hangon, mint azelőtt –, kezd jól kinézni… egy péniszhez képest!

Úgy röhögnek, mint egy falka hiéna, és ekkor török meg. Leteszem az ecsetet, és hogy elfoglaltnak tűnjek, felveszem a telefonomat, ami pár másodperce vibrált. Egy üzenet jött Declantól.

Manipulatív Főnökúr: Átgondoltad az ajánlatomat? Szeretnél nekem dolgozni?

Megharapom az alsó ajkamat. A szüleim minden nyáron együtt mennek nyaralni, ami azt jelenti, hogy egyedül leszek otthon. Sokat találkozhatnék Declannal anélkül, hogy tudnának róla, és még ha egy seggfej is, inkább fekszem le vele, mint hogy örökre szűz maradjak.

– Szerintetek Clara talál valaha valakit? – kérdezi Peyton hirtelen a barátnőitől szórakozott hangon. – Úgy értem, nézzetek rá: egy alacsony kocka, és semmi stílusérzéke nincs. És ne felejtsük el, hogy még egy banánt sem tud lefesteni!

– Őszintén, még ha valaki kétségbeesett is lenne, elborzadna a gondolattól, hogy mellette ébredjen fel az ágyban. Csúnya.

– Ühüm, és azok a műszempillák, amiket használ? Olyan természetellenesek.

– A haja is zsíros…

Könnyek mardossák a szemhéjam mögött. Egyáltalán nem vagyok csúnya. Ezt biztosan tudom, de ezek a lányok nagyon értenek hozzá, hogyan rúgjanak bele egy nőbe, aki már amúgy is a földön van.

A telefonommal babrálok, az ujjaim remegnek, miközben sietve begépelem a választ Declannak.

Én: Igen, elvállalom a munkát.

– Hé, mi az? – Gretchen hunyorog felém a szoba túloldaláról. – A képzeletbeli barátodnak üzensz?

A hiénatrió újabb nevetésben tör ki. Rákényszerítem magam egy hanyag vállrándításra, lenyelve a gombócot a torkomban, miközben azért imádkozom, hogy ne lássák, ahogy az arcom vérvörösre válik. A telefonom újra rezeg, a lányok pedig felhorkannak.

– Talán annak a kövér lúzernek ír a könyvtárból, akivel mindig beszélget! – veti fel Peyton, amitől az arcom kellemetlenül égni kezd.

Simon a barátom és az olvasóm. Gyakran jár a könyvtárba, és igen, bejövök neki, de nem a barátom vagy ilyesmi!

Ugh, felveszem a telefont, és ránézek az üzenetre, amit Declan most küldött.

Manipulatív Főnökúr: Még ébren vagy? Akarod, hogy érted menjek az első leckédre? Kedvem támadt egy kis szórakozáshoz.

A pulzusom az eremben lüktet. Ha hagynám, hogy Declan jöjjön értem, a lányok azt hinnék, ő a barátom, főleg, ha lennék elég bátor ahhoz, hogy megcsókoljam! A kérdés az: Declan dühös lenne, ha nyilvánosan mutatnám ki a vonzalmamat? Sokkal fiatalabb vagyok nála, és végül is ő az apám főnöke.

Pillanatnyi habozás után begépelem a választ. A gondolat, hogy Declan autója megáll a művészeti iskola előtt, kísértő fantáziának tűnik, de hamarosan valósággá válik.

Én: Igen, kérlek, gyere értem.

Manipulatív Főnökúr: Otthon vagy?

Én: Nem, éjféli művészeti órán vagyok, most is ott vagyok. Itt vehetsz fel. A Greene és a Slater utca sarkán van.

Declan nem válaszol azonnal, és egy forró percig attól tartok, meggondolta magát. De aztán a telefonom rezeg egy újabb üzenettel.

Manipulatív Főnökúr: Tíz perc és ott vagyok.

– Forró randi ma este, Clara? – gúnyolódik Peyton, miközben a barátnői kuncognak. Valószínűleg egy másik kockát várnak, aki értem jön, de meglepetésben lesz részük.

Felállok és elkezdem elpakolni az eszközeimet, még egyszer utoljára a banán-vagy-pénisz festményemre pillantok, vállat vonok, és ott hagyom, miközben a kijárat felé indulok.

– Elmenekülsz? – kiáltja Peyton, ahogy kinyitom az ajtót.

– Nem menekülök – válaszolom hátrafordulás nélkül –, távozom.

A telefonom újra megrezdül.

Manipulatív Főnökúr: Kint vagyok.

Ahogy kilépek a művészeti iskolából, meglátom Declan autóját az utca túloldalán parkolni – egy áramvonalas, fekete, méregdrága sportkocsit, ami mellett még az éjféli utcai lámpák is fényűzőnek tűnnek. Olyan autó, amit egy elitista vezérigazgatótól, mint Declan, elvárna az ember.

Mögöttem hallom, ahogy a három zaklatóm elakad a lélegzete. Úgy tűnik, mind követtek a kijárathoz, és Gretchen az első, aki megszólal.

– Nézzétek azt a kocsit! – kiált fel ámulva. – Clara nem viccelt a ma esti randival.

Hallom, ahogy Peyton fanyalogva hozzáteszi: – Persze, mintha ő fel tudna szedni bárkit, aki ilyen kocsit vezet!

Tényleg?

Önelégült mosollyal elindulok Declan autója felé, de megtorpanok, amikor a vezetőoldali ajtónál kiszáll, még mielőtt odaérnék hozzá. Kifogástalan fekete, szabott öltönyt visel, sármos, mégis pajkos mosolya pedig felém irányul.

– Művészeti órák, mi? Csak azért, hogy egy nap kiadhasd valamelyik mocskos könyvedet képekkel? – kérdezi szórakozottan.

Összeszorítom a fogam, hogy ne szóljak vissza neki. Higgyék el, nagyon akarok, de Peyton és a csatlósai figyelnek minket, és hallom, ahogy beszélnek.

– Nem létezik, az a pasi az, akinek üzent. Ő… ő… – dadogja Gretchen.

– Gazdag és dögös – fejezi be Blair, hangjában ámulattal és némi féltékenységgel.

– És magas – teszi hozzá Peyton, szokásos arroganciáját enyhe sokk váltja fel. – Nagyon magas.

– Biztos csak egy barát vagy ilyesmi – horkant fel Blair. – Ez a pasi úgy néz ki, mint aki egy GQ magazin címlapján szerepelhetne. Túlságosan dögös és jól öltözött egy olyan senkihez, mint Clara Hayes.

Declan tekintete a lányok felé villan, akik tágra nyílt szemmel követik minden mozdulatunkat. Az ajka felfelé rándul abban, amit csak ördögi vigyornak lehetne nevezni.

– Nos – húzza el a szavakat, még jobban magára vonva a figyelmüket. – Nem jössz?

Egy utolsó pillantást vetve a tátott szájú lányokra, magabiztosan lépek Declan felé – még ha a szívem titokban úgy is ver a bordáim között, mint egy légkalapács.

– Dehogynem – mondom könnyedén, belekarolva Declan izmos karjába. Aztán közvetlen kihívásként Peytonnak és a bandájának, lábujjhegyre állok, hátrahajtom a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, és szabad kezemmel megfogom az arcát.

Meglepetés villan a szemében, és rájövök, most vagy soha. Ha adok neki egy másodpercet gondolkodni, nem fogom tudni megcsókolni, szóval gyorsan cselekszem. Az ajkaim találkoznak az övéivel, és a mögöttünk hallható elfojtott gázolások úgy hangzanak a fülemnek, mint a legszebb zene.

…most már csak remélem, Declan nem lesz dühös rám, amiért nyilvánosan megcsókoltam.