Sienna szemszöge

Mindig is úgy képzeltem, hogy ha anyámnak valaha nagy bejelentenivalója lesz, az valami sorsfordító dolog lesz, mondjuk megnyeri a lottót, vagy kitalálja, hogy egy apró házba költözünk a világ végén. Valami hatalmas.

Ehelyett ott ült velem szemben az apró konyhaasztalunknál, tökéletesen manikűrözött körmeivel a kávéscsészéje peremén kopogott, és lazán bejelentette, hogy férjhez megy.

Férjhez.

Vittorio Castiglionéhoz.

Egy pillanatig csak bámultam rá, az agyam nem volt hajlandó feldolgozni az elhangzottakat. Vittorio Castiglione. Vittorio Castiglione. Az az ember, aki megkeserítette az életemet az önelégült kis vigyoraival, a burkolt sértéseivel és a leereszkedő stílusával. Az az ember, aki mindig úgy nézett rám, mintha valami szemét lennék, ami a méregdrága dizájnercipője talpára ragadt.

Nagyot nyeltem, próbáltam elfojtani a bennem forrongó dühöt. Anyám félrebillentette a fejét, ajkai apró, várakozó mosolyra húzódtak, mintha arra várna, hogy felugorjak és megöleljem, vagy ilyesmi. Persze, hogyne.

– Nos? – szólalt meg végül, a hangja éles volt, mint egy kés, ami átvágja a feszültséget. – Nem mondasz semmit?

Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. A szívem olyan hevesen vert, hogy hallottam a fülemben. Ujjaim az asztal szélébe mélyedtek, úgy kapaszkodtam bele, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy teljesen elszakadjon nálam a cérna.

Vittorio Castiglione. Már a nevétől is felállt a hátamon a szőr. Hogy gondolhatta egyáltalán, hogy ez rendben van? Hogy tudott rezzenéstelen arccal rám nézni, és elvárni, hogy örüljek ennek?

Az asztal túloldalán Camilla izgatottan felsikkantott, szinte vibrált a székében. Szőke fürtjei ugráltak, ahogy összeütötte a tenyerét.

– Úristen, Anya! Ez csodálatos! Gratulálok! – áradozott, kék szemei szikráztak a lelkesedéstől.

Összerezzentem. Persze, hogy ő el volt ragadtatva.

Anyám átnyúlt az asztalon, hogy megszorítsa Camilla kezét, az arca olyan lágy lett, amilyennek sosem láttam, amikor rám nézett. – Köszönöm, drágám. Tudtam, hogy örülni fogsz nekem.

Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Mintha kiszívták volna a szobából az összes oxigént.

– Mennem kell – mormogtam, és hátratoltam a székemet. A lábak csikorgása a járólapon megcsikordította a fogamat is, de nem érdekelt. Ki kellett jutnom.

Anyám alig vetett rám egy pillantást. – Persze, te mindig olyan elfoglalt vagy – mondta lemondóan, és úgy legyintett a kezével, mintha a jelenlétem – vagy annak hiánya – egyáltalán nem számítana.

Vissza se néztem, felkaptam a táskámat, és az ajtó felé vettem az irányt.

---

A lakásomig tartó út hosszabbnak tűnt a szokásosnál, a hideg levegő marta az arcomat, miközben újra és újra lejátszottam a beszélgetést a fejemben.

Vittorio Castiglione.

Nem volt értelme. Anyám gyönyörű volt, sikeres, és szó szerint bárkit megkaphatott volna – akkor miért pont őt? Miért pont azt az embert, aki a legfinomabb, legidegesítőbb módon keserítette meg az életemet? Soha nem mondott semmi nyíltan gonoszat, de a szavainak mindig volt egy éle, mint egy cukormázas késnek.

„Biztos vagy benne, hogy ezt akarod viselni, Sienna?”

„Annyira… más vagy, mint a nővéred.”

„Talán ha többet mosolyognál, az emberek nem találnának ennyire ijesztőnek.”

Összeszorítottam a fogamat, a körmeim a tenyerembe vájtak. Kétszínű volt, manipulatív, és ami a legrosszabb? Anyámnak sosem tűnt fel. Vagy talán feltűnt neki, csak éppen nem érdekelte.

Mire hazaértem a lakásomba, úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy teherautó. Feldobtam a táskámat a kanapéra, lerúgtam a cipőmet, és az ágyamra vetődtem, a repedezett plafont bámulva.

Csend.

Egyszerre volt megnyugtató és fojtogató.

A telefonom megrezzent. Lekaptam az éjjeliszekrényről, a szívem egy ostoba pillanatra reménykedni kezdett, de persze anyám volt az.

Hagytam csengeni egyszer. Kétszer. Háromszor.

Aztán felvettem.

– Sienna – mondta éles, türelmetlen hangon. – Nem értem, miért nem tudtál támogatóbb lenni az előbb. Ez egy nagy pillanat az életemben. Nem tudnál legalább egyszer úgy tenni, mintha örülnél?

Olyan erősen összeszorítottam az állkapcsomat, hogy már fájt. – Küldök majd ajándékot – mondtam szárazon, kényszerítve magam, hogy a hangom egyenletes maradjon.

Teátrálisan felsóhajtott, mintha én lennék a világ legnagyobb csalódása. – Mindig is ilyen rideg voltál – mormogta. – Nem tudom, miért nem lehetsz kicsit több mindenben olyan, mint Camilla. Ő el volt ragadtatva, tudod. Tanulhatnál tőle egyet s mást.

És tessék. Az összehasonlítás. Ugyanaz, amit egész életemben hallgattam.

Miért nem lehetsz olyan, mint Camilla?

Miért nem tudsz egyszerűen örülni nekem?

Miért nem tudsz csak mosolyogni?

Nagyot nyeltem, égett a torkom. – Jó éjszakát, Anya.

Letettem, mielőtt bármi mást mondhatott volna.

Egy pillanatig csak ültem ott, olyan erősen szorítva a telefonomat, hogy elfehéredtek az ujjpereceim. Aztán figyelmeztetés nélkül eleredtek a könnyeim. Forró, dühös, ostoba könnyek. Dühödten letöröltem őket, átkozva magam, amiért megint hagytam, hogy betaláljon.

Nem érdemelte meg a könnyeimet. Egyikük sem érdemelte meg.

Az oldalamra fordultam, a tekintetem az egyetlen bekeretezett fotóra tévedt az éjjeliszekrényemen. Apám.

Csendes ember, kedves szemekkel. Az egyetlen személy, aki mellett valaha is úgy éreztem, hogy elég vagyok.

Ő gyűlölte volna Vittorio Castiglionét.

A telefonom újra megrezzent. Felsóhajtottam, újabb kioktatásra számítva anyámtól, de nem ő volt az.

Hanem Camilla.

Szia, Sienna! Eljössz velem holnap ruhát próbálni? Jó móka lesz!

Bámultam az üzenetet, az ujjaim a billentyűzet felett lebegtek. Egy egész napot Camillával tölteni maga volt a rémálom, de ha nemet mondok, azzal csak rontok a helyzeten.

Beletörődve gépeltem vissza: Oké, persze.

Ahogy letettem a telefont, hosszú, kimerült levegőt fújtam ki.

A holnap szívás lesz.