Sienna szemszöge

A butik hatalmas volt. Olyan fényűző hely, amilyet csak azokban az esküvői valóságshow-kban látni, ahol a menyasszonyok teljesen kikészülnek a ruhák miatt, és drámai összeomlásokat produkálnak, mert az anyjuknak nem tetszik, amit választottak. Virág- és drága parfümillat terjengett, a világítás pedig lágy és aranyló volt, amitől minden úgy festett, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő.

Én viszont totális kívülállónak éreztem magam.

Míg más lányok hatalmas tükrök előtt forogtak, mámorosan és szerelmesen a menyasszonyi ruhájukba, én a bejárat közelében álltam, szorosan összefont karral. Fekete blúzom és farmerem teljesen tájidegennek tűnt a fehér csipke- és selyemtengerben. Utáltam emberek között lenni. Utáltam az esküvőket. És legfőképpen azt utáltam, hogy itt kell lennem, és úgy kell tennem, mintha érdekelne ez az egész.

– Sienna! Gyere, segíts választani!

Camilla hangja úgy csendült fel a butikban, mint egy csengő, édesen és izgatottan. Megfordultam, és láttam, amint az egyik kis emelvényen áll, és egy világoskék ruhában pörög, ami úgy hullámzott körülötte, mint a víz. Úgy nézett ki, mint egy kontessza, persze. Mindig úgy nézett ki.

Anyánk ott állt mellette, szinte sugárzott a büszkeségtől. – Ó, Camilla, lélegzetelállító vagy – áradozott, összekulcsolva a kezeit. – Egyszerűen ragyogsz. Pont mint egy kontessza.

Megharaptam a számat, lélekben felkészülve arra, ami következik.

Camilla felém fordult, szeme csillogott. – Nos? Mit gondolsz?

Kierőszakoltam egy udvarias mosolyt. – Gyönyörű vagy, Cami.

És komolyan is gondoltam. Tényleg gyönyörű volt. Arany hajával és tökéletes, mézszínű szemeivel az ilyen pillanatokra teremtették. Én meg csak a statiszta voltam a háttérben, az árnyék, akit soha senki nem vesz észre igazán.

– Legalább tehetnél úgy, mintha komolyan gondolnád – mormogta anyánk, éppen elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Ökölbe szorult a kezem, de hallgattam. Nem volt értelme vitatkozni. Ma nem.

Eloldalogtam mellőlük, ujjaimmal végigsimítottam egy közeli ruha csipkéjén. Az anyag puha volt a tapintásom alatt, finom és bonyolult. Azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék az anyag redői között, kámforrá válhatnék ebből az egész helyzetből.

Aztán megszólalt a csengő az ajtó felett.

És éreztem, hogy elszorul a gyomrom.

Mintha már azelőtt tudtam volna, mi jön, hogy megfordultam volna.

Vittorio Castiglione megérkezett.

Úgy vonult be, mintha az övé lenne az egész bolt, fényes cipője kopogott a márványpadlón. Ugyanaz az önelégült vigyor ült az arcán, mintha ő lenne a legfontosabb ember a teremben. Szorosabbra zártam az ökleimet. Utáltam azt a vigyort. Utáltam benne mindent.

– Hölgyeim – köszönt, és egyenesen anyámhoz és Camillához lépett. – Egyszerűen látnom kellett, hogy van az én gyönyörű mostohalányom.

Mostohalányom.

Gyomorgörcsöt kaptam.

Anyánk persze szinte elolvadt a szavaitól. – Vittorio, milyen kedves tőled, hogy benéztél hozzánk.

Tekintete rám villant, és éreztem, amint az egész testem megfeszül. Volt valami sötét a nézésében, amitől felállt a hátamon a szőr. Pontosan tudta, mit csinál.

– Ma szokatlanul csendes vagy, Sienna – mormogta, éppen csak nekem címezve. – Nem örülsz az esküvőnek?

Nagyot nyeltem, kényszerítve magam a semleges arckifejezésre. – Csak nem szeretek vásárolni.

Vittorio vigyora kiszélesedett. Közelebb lépett, a keze végigsimult a karomon – csak egy könnyű érintés, szinte alig érezhető, de elég volt ahhoz, hogy végigfusson a hátamon a hideg.

– Kár – tűnődött. – Egy ilyen szép lánynak, mint te, élveznie kellene a kiöltözést.

Úgy rántottam el a karomat, mintha megégetett volna az érintése. A szívem a fülemben dübörgött, a bőröm viszketett a nyugtalanságtól.

Vittorio csak felkuncogott. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszafordult Camillához, aki még mindig a tükör előtt pörgött, teljesen gyanútlanul.

Ki kellett jutnom innen.

– Kimegyek egy kis friss levegőre – mormogtam, meg sem várva a választ, és egyenesen kisétáltam az ajtón.

A hideg levegő hullámként csapott meg, mélyet szippantottam belőle, próbálva lecsendesíteni száguldó pulzusomat. Az utca forgalmas volt, autók suhantak el, emberek beszélgettek, nevettek, élték a normális életüket. Bárcsak én is közéjük tartozhatnék.

Aztán – BUMM.

Egyenesen nekimentem valami szilárdnak.

Vagy pontosabban, valakinek.

Egy pár erős kéz elkapta a karomat, mielőtt hátrahőköltem volna. Elakadt a lélegzetem.

Magas volt… hihetetlenül magas. Legalább százkilencven centi, széles vállakkal és egy olyan öltönnyel, ami mintha ráöntötték volna. Fekete haja enyhén kócos volt, mintha épp az imént túrt volna bele az ujjaival, de valahogy mégis tökéletesen állt. De a szemei voltak azok, amik földbe gyökereztették a lábamat.

Mély, átható mogyoróbarna. Az a fajta tekintet, ami mintha a lelkedig látna. Volt benne valami játékos, mintha szórakoztatná valami, amiről nekem fogalmam sincs.

Ajkai lusta, görbe mosolyra húzódtak. – Minden rendben, kontessza?

Kontessza?

Forróság öntötte el az arcomat. Próbáltam mondani valamit, de az agyam teljesen leállt. Csak bámulni tudtam.

Halkan felnevetett, a hang furcsa, bizsergető érzést küldött végig a gerincemen. Aztán egy kicsit közelebb hajolt, lehelete meleg volt a bőrömön.

– Csak bámulni fogsz tovább – mormogta –, vagy érezzem magam hízelegve?

A gyomrom megfordult.

Összezártam a számat, és olyan gyorsan léptem hátra, hogy majdnem átestem a saját lábamban. Vigyora elmélyült, szemei csillantak, mintha túlságosan is élvezné a helyzetet.

Megköszörülte a torkát. – Nos, bármennyire is szórakoztató ez, talán be kellene mutatkoznom.

Pislogtam. Igaz. A normális emberek bemutatkoznak.

– Én… ööö… – küzdöttem a szavakért, az arcom még mindig égett.

Vigyora még szélesebb lett. – Lorenzo – mondta simán. – Te pedig?

Hézitáltam. Volt benne valami… más. Mintha ő lenne az a fajta ember, aki anélkül is képes lenne kifordítani a sarkából a világomat, hogy egyáltalán megpróbálná.

– …Sienna – mormogtam végül.

Lorenzo szemei kissé elsötétültek, vigyora valami kifürkészhetetlenné alakult. Úgy nézett rám, mintha ismerné a nevemet.

Mielőtt megkérdezhettem volna, miért, a butik ajtaja kivágódott mögöttem.

Mikor visszanéztem Lorenzóra, az arckifejezése megváltozott. A szórakozottság még ott volt, de most valami más is megjelent a szemében. Kíváncsiság. Érdeklődés.

Mintha épp most talált volna valamit – valakit –, akire érdemes odafigyelni.

Halk nevetés buggyant ki a mellkasából, selymesen és mélyen.

A gyomrom megfordult. Összezártam a számat, és gyorsan hátraléptem.

Elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát, a hang pedig kizökkentett a révületből.

Pislogtam, a valóság egyszerre zúdult vissza rám, ahogy meghallottam Vittorio karcos hangját. A szívem még mindig kalapált, a bőröm még mindig bizsergett ott, ahol az ujjai hozzám értek.

Ki a fene ez az ember?

És miért éreztem úgy, mintha megmozdult volna a föld a lábam alatt?