~Cassidy~

– Ez a hely... hűha – mormogtam, ahogy beléptünk a házba. Padlótól a mennyezetig érő ablakok, egy kandalló és... nos, egyszerűen tökéletes volt.

De valami nem stimmelt.

– Szóval... honnan tudtál erről a helyről? – kérdeztem Rosalindot, aki leült a kanapéra, miközben én az ablakhoz sétáltam, és a spanyol tájat bámultam.

– Nos, ez Sterling egyik ingatlana – kuncogott fel. Bólintottam, majd megtorpantam.

A gyomrom görcsbe rándult. Tessék?

– Nem tudja, hogy itt vagyunk. Megvannak a pótkulcsaim az épülethez. Úgy értem, minek kérdezzem meg, ha simán besétálhatok? – mondta Rosalind, és apró mosollyal az arcán rám pillantott.

– Ez Sterling háza? – kérdeztem lassan. Teljesen felém fordult, és felvonta a szemöldökét.

– Igen, az övé. – A hangja halk volt. – Mi baj?

Megdörzsöltem az orrnyergemet, hitetlenkedés hulláma öntött el. Mi a franc?

– Nem hiszem el, hogy pont Sterling házába hoztál – mormogtam. Az isten szerelmére, pontosan tudja, milyen a bátyja, és mégis fogta magát, és elhozott a házába?

Rosalind kihúzta magát, a mosoly lehervadt az arcáról. – Pontosan ezért mondtam, hogy fogalma sincs róla, hogy itt vagyunk. Cass, a testvéremmel való viszályod kezd már tényleg nevetségessé válni.

– Ó, valóban? Szerinted ez nevetséges? – csattantam fel keresztbe font karral. – Elfelejtetted azt az alkalmat, amikor mindketten börtönbe kerültünk, ő pedig csak téged hozott ki, engem meg ott hagyott rohadni?

Rosalind kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de félbeszakítottam. – Vagy amikor váratlanul beállítottunk a bulijára, és találd ki, kit hibáztattak érte? Engem! Azt mondta, rossz hatással vagyok rád, és hogy ne rángassalak bele több „rossz dologba”. Úgy tesz, mintha én lennék a gonosz az életedben. – Összeszorítottam a fogamat.

– Cass... – kezdte Rosalind.

– És most elhozol a házába? Tényleg azt hiszed, hogy ezért nem engem fognak hibáztatni? – kérdeztem. Ha tudtam volna, nem jövök utána.

Na jó, talán mégis jöttem volna. Úgy értem, ki mondana nemet egy spanyolországi útra? De foglaltunk volna egy hotelszobát.

Nem ide. Nem ezt.

Rosalind felállt, megkerülte a kanapét, és oda sétált hozzám.

– Hibáztam, és igazán sajnálom. Nem gondolkodtam. Csak azt akartam, hogy élvezzük a csajos utazásunkat, ez a ház pedig... nos, ez tökéletes. – Körbemutatott a házban, de én alig néztem oda. – Meg kellett volna beszélnem veled. Igazad van.

Felsóhajtottam.

– És most? – kérdeztem, ő pedig leeresztette a vállát.

– Nos, még mindig maradhatnánk itt. Nem tudja, hogy itt vagyunk. Szóval... – tördelte az ujjait. – De el is mehetünk, ha akarod – tette hozzá.

– Ha nem tudja, hogy itt vagyunk, maradhatunk – mormogtam. Végül is, nem fog csak úgy felbukkanni Spanyolországban, nem igaz?

Rosalind elvigyorodott, és láttam az arcán a megkönnyebbülést.

– Csak nem fogunk egész nap bent kuksolni, vagy mégis? – kérdezte csillogó szemmel. Összehúztam a számat.

– Kérlek, mondd, hogy megnézzük Barcelonát – tette hozzá, miközben megragadta a kezemet, és kissé túl hevesen bólogatott.

– Persze! Megnézzük – mormogtam, miközben a szobánk felé vonszoltuk a bőröndjeinket.

Annak ellenére, amit Rosalind mondott, még mindig éreztem egy kis kényelmetlenséget. Nem tetszett a tudat, hogy a ház Sterlingé.

És a pokolba is, tudtam, hogy valami úgyis félresiklik. Ha az a férfi képbe került, mindig elromlott valami.

Miután felfrissültünk, úgy döntöttünk, felfedezzük a környéket. Legalább a szomszédsággal ismerkedjünk meg, mivel egy hónapig itt maradunk.

– Holnap megnézzük a tornyot, ugye? – kérdezte Rosalind, miközben néhány háztömbnyi csavargás után sétáltunk vissza.

Aprót bólintottam.

Rosalind felsóhajtott és hátravetette a fejét, élvezve az arcát simogató hűvös esti szellőt; lehunyta a szemét, és halvány mosoly játszott az arcán.

– Jó végre friss levegőt szívni New Yorkon kívül – sóhajtott. Rápillantottam, majd követtem a példáját: felemeltem a fejem, és a sötét eget bámultam.

Rosalind hirtelen kinyitotta a szemét, és rám nézett. Láttam a huncut csillogást a tekintetében.

– Aki elsőként ér vissza a házhoz, annak fizetek egy manikűrt a város legmenőbb szalonjában! – mondta, és mielőtt felfoghattam volna, amit mondott, eliramodott.

Kacaj szaladt ki a torkomon, ahogy utána eredtem. De te jó ég, a lány átkozottul gyors volt.

Ki tudja? Talán mégis élvezni fogom ezt az utat.

Beestünk a kertkapun, Rosalind feltépte az ajtót, és belépett.

Követtem őt, de olyan hirtelen állt meg, hogy nekiütköztem a hátának.

– Mi az? – suttogtam, ahogy a vér kifutott az arcából.

Néma maradt, én pedig átnéztem a válla felett.

És ott volt. A nappaliban ült, és egy pohárban valamilyen sötét italt lötyögtetett. Talán whiskyt.

A tekintete hideg volt, az arca pedig érzelemmentes, ahogy kiitta az italát, majd az asztalhoz csapta a poharat.

Meglepődtem, hogy nem tört össze. Rosalind enyhén megborzongott, miközben az én arcomra sötét felhők ültek.

Sterling.

Az ördög megérkezett.