Evelina

Az út az irodájáig olyan volt, mintha tűsarkúban vágtam volna át egy aknamezőn. Minden lépés közelebb vitt a potenciális katasztrófához. Mi van, ha észrevette az esküvőszervező füleket, amiket véletlenül nyitva hagytam a reggeli megbeszélésen? Mi van, ha emlékszik, hogy Elowennek hívott?

Az ajtaja előtt állva vettem egy mély lélegzetet. Bármi is történik, méltósággal és professzionálisan fogom kezelni. Vagy legalább megpróbálok nem rásírni a méregdrága bútoraira.

Benyitottam az ajtót, félig arra számítva, hogy Alaric-ot a titkos virtuális asszisztensi tevékenységemről készült kinyomatok veszik körül. Ehelyett csak az asztalánál ült, és bosszantóan összeszedettnek tűnt, miközben én olyan voltam, mint egy szobanövény, amit hetek óta nem öntöztek meg.

– Miss Thorne. – A szemközti székre mutatott. – Foglaljon helyet.

A szék szélére telepedtem, mintha harapna. – Valami baj van?

– Pontosan ezt akartam kérdezni magától is. – Kék szemei lézerpontossággal szegeződtek rám. – Mostanában elég szórakozottnak tűnik. A szokásosnál is inkább.

Talán naplót vezet a szórakozottságom szintjéről?

– Észrevettem, hogy ma reggel majdnem a tokiói irodánknak küldte el a szingapúri ajánlatot.

Úristen. Tényleg megtettem. – Korrigáltam, még mielőtt...

– Tegnap pedig hajnali háromra ütemezte be az ebédet a naptáramba.

– Az... – Erre valójában nem volt mentségem. Épp egy egzotikus esküvői menetrendet koordináltam Siennának, amikor beírtam azt a naptárbejegyzést.

– Minden rendben? – A hangja megenyhült. – Az édesanyja... hogy van?

Az őszinte aggodalma váratlanul ért. – Stabil az állapota. Köszönöm a kérdést, és azt is, hogy aznap elküldte Silast.

– Evelina. – Előrehajolt, a szívem pedig furcsán rándult egyet. – Ha segítségre van szüksége, csak mondja ki.

Pislogtam. Ez most Alaric Sterling érzelmi támogatása lett volna? Talán elaludtam az asztalomnál, és ez valami fura álom, amit a túl sok kávé és az esküvőszervező videók váltottak ki.

– Én... – A szó a torkomon akadt. Vajon főnökként kérdezte? Vagy az a pasi, aki részegen lekapott, és egy másik nő nevén szólított? Vagy mint egy aggódó barát?

Barát? Persze. Legközelebb majd elkezdek hinni az unikornisokban és a megfizethető manhattani albérletekben is.

Mintha csak olvasna a belső vívódásomban, hozzátette: – A cégnek vannak programjai a válsághelyzetbe került alkalmazottak számára. Orvosi támogatás, rendkívüli szabadság, anyagi segítség.

Á, persze. Ez a Professzionális Alaric volt. Sokkal biztonságosabb terep, mint bármi más.

– Köszönöm, Mr. Sterling. Megnézem majd ezeket a programokat, ha... amikor szükségem lesz rájuk. – Erőltettem egy mosolyt, ami inkább arcgörcsnek tűnt.

– Nem kell megvárnia, amíg a helyzet reménytelenné válik. – Felvonta a szemöldökét. – Ez nem éppen a legjobb üzleti stratégia.

Mondja ezt az az ember, aki egyszer megvett egy egész jachtot, csak mert tetszett neki a hangzatos neve. De ezt a gondolatot megtartottam magamnak.

– Értékelem az aggodalmát, tényleg. De mindent kézben tartok. – Úgy tartottam kézben, ahogy egy tornádó tartja kézben Kansast.

– Természetesen. – Hátradőlt, láthatóan egy szavamat sem hitte el. – Csak ne feledje, az ajtóm mindig nyitva áll.

– Köszönöm, uram. – Felálltam, készen a menekülésre, mielőtt megérezné a fokozódó pánikomat, vagy észrevenné az esküvőszervező táblázatot, amit lekicsinyítettem az asztalomon.

– Ja, és Evelina?

Félúton az ajtó felé megfagytam. – Igen?

– Legközelebb, ha hajnali háromra ütemez be ebédet, ügyeljen rá, hogy az illető egy másik időzónában legyen. Akkor legalább tettethetjük, hogy szándékos volt.

Ez egy vicc volt? Alaric Sterlingtől? Határozottan elaludhattam az asztalomnál.

– Észben tartom. – Kisiettem, mielőtt észrevehette volna, hogy az arcom vörösebb, mint egy tűzoltóautó.

A következő néhány nap a káosz és a koffein jegyében telt. Az életem egy végtelen körforgássá vált: irodai munka, virtuális asszisztensi feladatok és esküvőszervező kutatások.

– Evelina, jól vagy? – Phoebe hangja recsegett a telefonban egyik este, miközben a laptopom fölé görnyedve püföltem a billentyűzetet.

– Definiáld a „jól vagyok” fogalmát – mormogtam, váltogatva Alaric naptára és egy beszállítói lista között. – Ha a „jól vagyok” azt jelenti, hogy fuldoklom a munkában, és azon gondolkodom, hogy zacskós levesen fogok élni a spórolás miatt, akkor igen, tök jól vagyok.

– Szünetet kellene tartanod.

– Szünet? – nevettem fel keserűen. – Az meg mi? Valami új applikáció?

– Csak ne égj ki, rendben? Szükségünk van az ép eszedre.

– Az ép ész túlértékelt – dünnyögtem az órára sandítva. Már bőven elmúlt éjfél. Megint.

Beletanultam a ritmusba – vagy pontosabban, az irányított szabadesésbe. Minden ébren töltött órával elszámoltam, minden percet katonás precizitással terveztem meg. Ez egészen csütörtök délutánig működött, amikor is minden látványosan félresiklott.

– Miss Thorne! – Alaric hangja dörrent a hangszórón. – Hol van Mr. Zhao?

A szívem megállt. Mr. Zhao? A fontos ügyfél, akivel... ó, ne.

Kapkodtam a naptáram után, az agyam a dátumok és időpontok kusza halmaza volt. – Ööö, a megbeszélése holnap lesz...

– Nem. – Alaric hangja megfagyasztotta volna a lávát is. – Ma volt, délután háromkor.

Pánik öntött el, mint a hideg víz. Az órára néztem: 15:15.

– Annyira sajnálom – dadogtam. – Biztosan elnéztem a dátumot a naptárban.

– Az irodámba. Most. – A hangszóró olyan véglegességgel kattant ki, mint egy koporsófedél.

Felkaptam a tabletemet, és gyakorlatilag odafutottam az irodájához, tűsarkam kopogása úgy visszhangzott, mint a kivégzésemig tartó visszaszámlálás. Amikor rontottam be az ajtón, Alaric az ablaknál állt, vállai feszültek voltak a tökéletesen szabott zakója alatt.

– Üljön le. – Meg sem fordult.

Behúzódtam a székbe, a tabletet pajzsként szorítva magamhoz. – Mr. Sterling, meg tudom magyarázni...

– Tényleg? – fordult meg hirtelen, az arca olvashatatlan volt. – Mert az az Evelina Thorne, akit én ismerek, nem keveri el a megbeszéléseket. Mr. Zhao cége az ázsiai piaci részesedésünk negyven százalékát adja. Van fogalma róla, mekkora kárt okozhatott a cégnek a hibájával?

Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Igaza volt. Általában precíz voltam, szervezett, és szinte mániákusan ügyeltem a részletekre.

– Az az Evelina Thorne, akit én ismerek, nem ütemez be találkozókat hajnali háromra, és nem küld szerződéseket rossz irodákba. – Az asztalához sétált, minden lépése kimért volt. – Az az Evelina valahol eltűnt az elmúlt hetekben.

– Csak nagyon...

– Elfoglalt? Pontosan mivel?

Valami a hangjában gyanús volt.

– Szeretné maga elmondani, mi folyik itt? – Tenyerével az asztalára támaszkodva fölém hajolt. – Mielőtt ez komolyabbá válna egy elszalasztott találkozónál?

– Uram, ígérem, nem fordul elő többé. Csak néhány magánjellegű...

– Magánügy? – Felkapott egy mappát, és az asztalon kettőnk közé dobta. – Mint például a virtuális asszisztensi másodállás?

Úristen.

Kinyitotta a mappát, amiben e-mailek képernyőfotói, szerződések és esküvőszervező dokumentumok voltak. – Vagy talán ezeket is meg tudja magyarázni?

– Én... ezt honnan...

– Az informatikai osztályunk szokatlan tevékenységet jelzett a munkagépén. – Inkább csalódottnak tűnt, mint dühösnek. – Esküvőszervező weboldalak. Virtuális asszisztens képzési modulok. Szerződések külsős ügyfelekkel.

A karrierem egy pillanat alatt lepergett a szemem előtt. Ezzel együtt a bérleti díj kifizetésének lehetősége, az étel, vagy anyu kórházi számlái is.

– Mr. Sterling, kérem. – Elcsuklott a hangom. – Mindent meg tudok magyarázni.

– Hallgatom.

– Anyu megint megbetegedett. Az orvosi számlák összenyomnak minket. A biztosító a felét sem fedezi, és nem tudtam, mi mást tehetnék. Plusz jövedelemre volt szükségem, ezek az állások pedig távmunkák voltak, és azt hittem, ha óvatos vagyok...

– Ha óvatos, nem bukik le? – fejezte be a mondatomat. – Megszegte a munkaszerződését. A cég azonnali hatállyal kirúghatná, és beperelhetné szerződésszegésért.

Könnyek szöktek a szemembe. – Kérem. Azonnal abbahagyom a mellékmunkát. Csak adjon még egy esélyt, hogy bizonyítsak. Hogy jóvátegyem.

Alaric hosszú ideig meredt rám, szigorú tekintete lassan valami mássá alakult. – Lehet, hogy van egy megoldásom a számára. De előbb meg kell beszélnünk, mi történt azon az éjszakán.

A gyomrom a torkomban dobogott. – Azon az éjszakán?

– Amikor rám talált a penthouse-ban.

– Ó, az. Nem volt jól, ezért hívtam az orvost. Ennyi az egész.

– Az orvos egy meglehetősen veszélyes szer maradványait találta a szervezetemben. Ha nem hívja ki... – előrehajolt. – Valószínűleg megmentette az életemet, Evelina.

Megkönnyebbülés áradt el rajtam. Megköszönte. Ez jó. Ez biztonságos terep.

– Bárki más is ezt tette volna – mormogtam.

– A helyzet az... – Felállt, és megkerülte az asztalát. – Az orvosnak tudnia kellene pontosan, mi történt, mielőtt megérkezett. A diagnózishoz.

Kicsit hátrébb húztam a székemet. – Elmondtam neki mindent, ami fontos.

– Valóban? – Leült az asztala szélére, túl közel hozzám. – Mert nekem vannak ezek az... emlékfoszlányaim. Elég érdekesek.

Lángolt az arcom. – Többet kellene pihennie. Vizet inni. Vitaminokat szedni.

Elnevette magát. – Ez az orvosi tanácsa?

– Nem vagyok orvos. – Megmarkoltam a székem karfáját. – Nem tőle kellene ezeket megkérdeznie?

– Magát kérdezem. Mi történt abban a penthouse-ban?

– Semmi! Segítettem lefeküdni. Hívtam az orvost. Vége.

A zsebébe nyúlt, és előhúzott valamit, amitől megállt a szívem: a hajgumimat – azt a lilát, amin a kis pillangós dísz van.

– Akkor ez mit keresett az ágyamban?

Csak bámultam az ujjai között himbálózó hajgumit.