Evelina

Az éles csengés isteni beavatkozásként hasított bele a beszélgetésünkbe. Majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől.

Alaric felvonta a szemöldökét. – Ez az ön telefonja.

Ó. Igaz. Az én telefonom. Ami épp úgy visított a zsebemben, mint egy turmixgépbe szorult hangszálú kísértet.

– Nagyon sajnálom, Mr. Sterling. – Ügyetlenkedtem a készülékkel, majdnem leejtettem, mielőtt felvettem. – Halló?

– Evelina Thorne-nal beszélek? – vágott bele egy tárgyilagos hang a vonalba.

– Én vagyok.

– A St. Jude orvosi központtól hívjuk. Édesanyját, Miriam Thorne-t az imént hozták be a sürgősségi osztályunkra...

A világ megbillent alattam. A makulátlan iroda, Alaric drága íróasztala, Manhattan látképe – minden értelmetlen formává mosódott össze.

– Mi történt? Életben van...?

– Mostanra stabilizáltuk az állapotát, de kérjük, jöjjön be azonnal.

Felpattantam a székből. – Máris indulok.

– Evelina? – Alaric hangja rántott vissza a valóságba. – Mi baj van?

– Anyám... a sürgősségin van. Mennem kell... – intettem zavartan az ajtó felé.

– Silas elviszi.

– Mi? Nem, nem akarom...

– Silas – szólt bele Alaric a telefonjába. – Várja Miss Thorne-t lent. Vigye el a St. Jude-ba.

– Mr. Sterling, tényleg, én is el tudok...

– Induljon. – A hangja nem tűrt ellentmondást.

A liftút végtelennek tűnt. Silas, Alaric sofőrje a fényes fekete autó mellett várt. Szó nélkül kinyitotta az ajtót, szokásos szigorú arckifejezése aggodalommal lágyult el.

A forgalom csigalassúsággal haladt. A lábam járt a feszültségtől, félpercenként néztem a telefonomat. Silas elkapta a tekintetemet a visszapillantó tükörben.

– Öt perc múlva ott vagyunk, Miss Thorne.

A kórházszag csapott meg először – az antiszeptikum és a kétségbeesés jellegzetes keveréke. A recepcióhoz siettem. – Miriam Thorne? Most hozták be...

– 304-es szoba. – Az ápolónő a lift felé mutatott. – Dr. Vance várja, hogy beszéljenek.

Anyu aprónak tűnt a kórházi ágyon, csövek kígyóztak a karjából. De élt. Lélegzett. A monitor egyenletes csipogása lett a legkedvesebb hang számomra a világon.

– Ms. Thorne? – Egy orvos termett mellettem, vágólappal a kezében. – Az édesanyjánál súlyos komplikációk léptek fel az állapota miatt. Sikerült stabilizálnunk, de a továbbiakban speciális gyógyszeres kezelésre lesz szüksége.

Bólintottam, a megkönnyebbüléstől elgyengült a térdem. – Bármit, amire szüksége van.

– A kezelési terv... – habozott. – Elég költséges. Már csak a gyógyszerek is...

A gyomrom görcsbe rándult, amikor kimondta az összeget. A számban több nulla volt, mint amennyit a bankszámlám valaha látott.

– Értem. – A hangom stabilabbnak tűnt, mint ahogy éreztem magam. – Megoldom.

Az orvos bólintott, és magamra hagyott anyuval és a kavargó gondolataimmal. Az összegből, amit említett, vehetnék egy luxusautót vagy egy méregdrága táskát, ha ott vásárolnék, ahol Alaric.

A kórházi számla úgy tornyosult fölém, mint egy rajzfilmbeli üllő, ami bármelyik pillanatban a fejemre eshet. A megtakarításom a felére sem lett volna elég. A hitelkártyáimat már az előző kórházi tartózkodáskor kimaxoltam.

Lehuppantam a látogatóknak szánt műanyag székre anyu ágya mellett, amit láthatóan arra terveztek, hogy kényelmetlen legyen. Talán azt hitték, a kényelmetlenség miatt az emberek hamarabb elmennek. Csakhogy én nem mentem sehová.

– Természetesen kidolgozhatunk egy fizetési tervet – csiripelte a számlázási ügyintéző, aki túlságosan is vidám volt valakihez képest, aki épp pénzügyi atombombákat dobál le. A kitűzőjén a „Brenda” név szerepelt.

– Remek. – Erőltettem egy mosolyt. – Határozottan megoldom. De hogyan? Bankrablással? OnlyFans-oldalt indítok? Eladom a szerveimet a feketepiacon?

Brenda áttolta a papírokat az asztalon, francia manikűrös körmei kopogtak a nyomtatványokon. – Csak írja alá itt, itt és... itt. – Mutatott a különböző pontozott vonalakra, mintha Disneylandbe adna útbaigazítást a pénzügyi romlás helyett.

Odaírtam a nevemet, próbálva nem arra gondolni, hogy minden egyes tollvonással gyakorlatilag eladom az elsőszülött gyermekemet – és talán a másodikat meg a harmadikat is –, csak hogy fedezzem az önrészt.

– Tökéletes! – sugárzott Brenda. – A pénzügyi osztály majd keresni fogja a részletfizetési ütemezés miatt.

– Alig várom – mormogtam, nézve, ahogy elringatózik a kényelmes cipőjében. Fogadok, hogy neki remek egészségbiztosítása van.

Anyu megmozdult álmában, én pedig a keze után nyúltam. A monitor egyenletesen csipogott, minden egyes hang egy újabb dollárt jelentett, amivel nem rendelkeztem. Ilyen tempóban meg kellene nyernem a lottót. Kár, hogy lottóra sem telt már.

Mire végre hazaértem, a lakásom üresnek és hidegnek tűnt. A kórházban maradtam a látogatási idő végéig, néztem, ahogy anyu alszik, és próbáltam nem hiperventilálni a halmozódó számlák miatt.

Megrezdült a telefonom. Phoebe arca ugrott fel a kijelzőn, egy nevetés közben elkapott pillanat egy hónapokkal ezelőtti buliról.

Felvettem, és a kanapéra roskadtam. – Szia.

– Hol voltál? Egész este próbáltalak elérni! – Phoebe hangja recsegett a hangszóróból.

– Kórházban. Anyunak megint rohama volt.

– Úristen, Eve. Jól van?

– Most stabil. De... – a homlokomra szorítottam a tenyerem. – A számlák, Phee. Csillagászatiak. Olyan „add-el-mindkét-veséd-és-talán-a-tüdőd-is” szinten csillagászatiak.

– Mennyi?

Mondtam az összeget.

– Az... az nem kevés.

– Ja. – A plafont bámultam. – Arra gondoltam, hogy hitelt veszek fel, vagy több túlórát vállalok. – A hangom elhalt. Még túlórával sem jött ki a matek. Napi körülbelül háromszáz órát kellene dolgoznom, és amennyire tudom, a nap még mindig csak huszonnégyből áll.

Phoebe hangja ellágyult. – Én tudok segíteni. Van némi megtakarításom...

– Nem. – Kihúztam magam. – Szó sem lehet róla. Te a fotóstúdiódra gyűjtesz.

– Ami várhat. Anyukád nem.

– Esküszöm, ha pénzt próbálsz adni, az összes kameraobjektívedet műanyag játékra cserélem.

– Jó. – Puffogott. – Akkor hadd segítsek másképp. Ismerek pár embert, akik részmunkaidős segítséget keresnek.

– Miféle segítséget?

– A barátnőmnek, Siennának virtuális asszisztensre van szüksége. Csak pár óra esténként, teljesen távmunka. És van egy marketingügynökség is, ahol kisebb projektekre kellene valaki. Szintén távmunka.

– Tudod, hogy a Sterling Globalnál tilos a másodállás.

– A könyvelési osztály fele korrepetál gyerekeket fusiban. Különben sem a konkurenciának dolgoznál. Sienna egy esküvőszervező butikot visz, az ügynökség meg helyi éttermekkel foglalkozik.

Megharaptam az ajkamat. – Mennyiről van szó?

– A virtuális asszisztens óránként harminc dollár, az ügynökségi projektek változóak, de általában jól fizetnek.

A fejemben a számológép azonnal pörögni kezdett. Ezzel tényleg csökkenthetném a kórházi tartozást.

– De – Phoebe hangja komolyra fordult –, ha lebuksz...

– Tudom, tudom. Azonnali felmondás, feketelista, örök szégyen, kutyák és macskák barátkoznak, tömeghisztéria.

– Csak azt mondom, légy óvatos.

– Mikor nem vagyok az?

– Akarod a listát ábécérendben vagy időrendben?

– Utállak.

– Én is szeretlek. Átküldöm Sienna elérhetőségét.

A következő napon már a rendes munkám mellett Sienna képzési anyagait is böngésztem. A multitasking új szintjeit értem el: miközben Alaric megbeszéléseit koordináltam, esküvői beszállítói táblázatokat tanultam kezelni.

– Miss Thorne? – Alaric hangja recsegett a kaputelefonon.

Gyorsan lecsuktam a laptopomat, bár nem láthatta az esküvőszervező útmutatókat a képernyőmön. – Igen, Mr. Sterling?

– A Bennett-szerződés?

Igaz. A szerződés, amit egy órája át kellett volna néznem, mielőtt belevesztem a virágdekorációs logisztika rejtelmeibe.

– Öt perc múlva az asztalán lesz.

Gyorsolvasással átrágtam magam negyvenoldalnyi jogi zsargonon, az agyam pedig folyamatosan váltogatott a vállalati szaknyelv és az esküvői terminológia között. Csak a kialvatlanságra tudtam volna fogni, ha véletlenül azt írom egy fúziós megállapodásba, hogy „míg a halál el nem választ”.

Ebédre az agyam már olyan volt, mint a rántotta. Magamba tömtem a szendvicsemet, miközben oktatóvideókat néztem némítva, imádkozva, hogy senki ne kérdezze meg, miért érdekel hirtelen ennyire az esküvőszervező szoftver.

Visszaülve az asztalomhoz, megdörzsöltem a szemem, próbálva értelmet vinni a táblázatba. A számok úgy táncoltak a képernyőn, mintha Broadway-meghallgatáson lennének, de siralmasan elbuktak.

– Miss Thorne.

Majd kiugrottam a bőrömből. Alaric hangja a hangszórón keresztül nem kellett volna, hogy megijesszen – nem mintha térhatású hangrendszert szereltetett volna be csak azért, hogy szívrohamot kapjak –, de az idegeim már amúgy is pattanásig feszültek a két állás és a tizenhétféle bűntudat miatt.

– Igen, Mr. Sterling? – A hangom vékonyabb volt, mint a héliumos lufié a gyerekzsúron.

– Jöjjön az irodámba.