VOKTOR

Kinéztem a folyóra; épp a Crimson Lunar falka területének határán voltam. Bár már elküldtem az üzenetet, hogy jövök, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy belépjek a falkába. A fiatal nő, akit tegnap éjjel megmentettem, átsuhant az elmémen. Biztos voltam benne, hogy abból a falkából való.

Volt benne valami. Először is, rám sem nézett, amikor megkérdezte, ki vagyok. A második dolog pedig az volt, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a hangját. Kissé rekedtes, mégis érzéki volt. Fiatal volt. Ezt már abból is meg tudtam állapítani, mennyire tökéletes volt a bőre. Keresztbe tette a lábait, eltakarva az intim testrészeit, a melleit pedig a karjaival és a hajával fedte el. Ahhoz képest, hogy valaki épp az imént támadta meg, úgy tűnt, mintha még mindig ügyelt volna a szeméremre. Több nőt láttam már, mint amennyire emlékezni tudnék. Egyel több vagy kevesebb, semmit sem számított...

Ez egy kibaszott nagy hazugság volt. Kísértést éreztem arra, hogy hátrarántsam a karjait, hogy lássam, mit rejteget előlem, és ez az egyetlen gondolat volt az, ami igazán pocsék hangulatba sodort. Persze, megkereshetném, és biztos vagyok benne, hogy hajlandó lenne széttenni nekem azokat a lábakat. De az a tény, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésemet... Bárcsak jobban megnéztem volna az arcát. Helyette sokkal jobban elvonta a figyelmemet a teste. És isteni illata volt. Mint a mogyorós csokoládé. Ha volt egyetlen emberi gyengeségem, az a mogyorós csokoládé volt. Miért kellett a nőnek pont olyan kibaszott illatúnak lennie, mint az az egyetlen kibaszott dolog, amiről elmondhattam, hogy szeretem? Felvettem egy kavicsot, és a vízbe dobtam. Mély ránc ült a homlokomon.

A farkasa ragyogó fehér volt. Túl gyorsan történt, hogy mindent tisztán lássak, de abból, amit érzékeltem, nem volt rajta semmilyen más szín. Csak egyetlen másik világos farkasról tudtam, és az Rhiannon Sterling volt. Pontosan ennek a falkának az Alfa nősténye.

– Alfa, induljunk? Lassan esteledik, és az Alfákkal fogunk vacsorázni – mondta az egyik harcosom, Zale.

– Induljunk – felálltam, és előhúztam egy friss cigarettát. Fekete pólót, bőrdzsekit és fekete farmert viseltem. Mindezt egy fekete bakkinccsal párosítva, és kész is voltam. Kicsit sem érdekelt a hírnevem vagy hogy fenntartsak valami látszatot. Visszaindultunk az autóinkhoz, és beültem a Lamborghinimbe.

– Meddig maradunk, Alfa? – kérdezte Zale, mielőtt becsuktam volna az ajtót.

– Körülbelül egy hétig. Az a dolog túl közel volt a falkájukhoz, és nem ez az első alkalom, hogy ebbe az irányba tartottak. – Összeráncoltam a homlokom. Nem ölésre ment, amikor rátámadt arra a nőre... Vajon miért?

Húsz perccel később már a falka területén hajtottunk keresztül, és lelassítottunk az Alfa kúriájának nyitott kapuinál. Sokkal erdősebb területen feküdt, mint vártam volna. A keskeny utat fák szegélyezték. Egyszerre csak egy autó tudott végighajtani rajta. Elhajtottunk néhány ott álló harcos mellett, és amint leparkoltam a közepes méretű kúria előtt, megláttam Evaricot és Rhiannont kilépni az épületből. Kiszálltam az autóból, és odasétáltam hozzájuk.

– Voktor – mondta Evaric, és nyújtotta a kezét. Tudtam, hogy a rohadék nem kedvel engem. Egy humormentes félmosolyt eresztettem meg.

– Evaric – válaszoltam, és egy csonttörő kézfogással viszonzom a gesztust, amit ő is hasonló szenvedéllyel viszonzott. Rhiannon forgatta a szemeit, és megszakította a kézfogásunkat.

– Örülök, hogy végre meglátogatsz minket – mondta. – Hogy van Ines és Mikhail?

– Hónapok óta nem láttam őket – feleltem mogorván. Utáltam a csevegést. Ő is üdvözölte a három harcosomat, aki velem tartott: Zale-t, Travist és Jacket. Úgy tűnt, gondolati kapcsolaton keresztül szólt valakinek, mert egy ómega jött ki a táskámért. A másik három harcosom máshol fog megszállni.

– És meddig maradsz? – kérdezte, miközben bevezetett a házba.

– Egy hétig, vagy addig körül. Van néhány dolog, aminek utána kell járnom.

– Ami azt jelenti, hogy nem hozol jó híreket – ráncolta a homlokát Evaric.

– Nos, addig maradsz, ameddig csak szeretnél, szívesen látunk – jegyezte meg Rhiannon.

Finom ételillat töltötte meg a levegőt, és be kellett vallanom, hogy egyáltalán nem bántam. De aztán az ételek illatába vegyülve hirtelen megéreztem azt a bizonyos illatot. Ugyanazt a bódító mogyorós csokoládé illatot, csak még annál is jobbat. Mélyen összeráncoltam a homlokom, ahogy a lépcső felé pillantottam. Abból az irányból sokkal erősebb volt az illat.

– Voktor? – szólított meg Rhiannon, sűrű, éles pillantásokkal figyelve, ahogy a lépcsőt bámulom. Hidegen ránéztem, és követtem őt az étkezőbe. Az asztal már nyolc főre volt terítve. – Ő a fiunk, Kaelen – mutatta be őt.

Kaelen egyértelműen Evaric fiatalabb kiadása volt. Rengeteget nőtt, akárcsak Rykard-V. Kezet ráztunk, és éreztem, ahogy méreget engem. Utoljára gyerekként emlékeztem rá. Rá és a húgára...

A gondolataim szertefoszlottak, amikor ugyanaz az illat ismét keményen megcsapott, és az ajtó felé fordultam. A szemem vörösen villant, amikor lépéseket hallottam. És akkor besétált a tegnap esti fiatal nő... Nyeltem egyet, ahogy a tekintetünk találkozott.

Most, a fényesen kivilágított szobában láttam, hogy a szeme zsályazöld, meglepő kék gyűrűvel a szélén. Telt ajkai kissé nyitva voltak. Néhány tincs az arcába hullott. A szemem végigfutott rajta, befogadva a hosszú kék, lila virágos maxiruhát, ami rásimult a felsőtestére. A dereka karcsú volt, a mellei nagyok. A fenébe, ahhoz képest, hogy épphogy elmúlt tizennyolc, elég jó bőr… Összeráncoltam a homlokom, és a dühöm egyre nőtt magától a gondolattól. Hallottam a hevesen verő szívét. A kezében tartott tálca enyhén remegett a szorításában. Emlékeztettem magam, hogy szó szerint fele annyi idős, mint én.

Evaric felmorrantott, és kivételesen nem is hibáztattam érte, hiszen szó szerint megbámultam a lányát.

– A lányunk, Aeliana. Emlékszel rá?

– Nem, igazából. De a tegnap estéről igen – jegyeztem meg, és leültem az asztalhoz anélkül, hogy megvártam volna, míg hellyel kínálnak.

– Tegnap estéről? – kérdezte Rhiannon, miközben mindenki helyet foglalt. Bosszúságomra Aeliana pont velem szemben ült le, és az az irritáló illata egyből megtöltötte az orromat. Az ikrekre pillantott. Mindketten idegesnek tűntek. Felvontam az egyik szemöldököm.

– A lányodat tegnap este megharapta egy Manangal. Vagy nem tudtál róla? – kérdeztem Evaricot gúnyosan, amivel egy gyilkos pillantást érdemeltem ki a velem szemben ülő lánytól.

– Igaz ez? – kérdezte Evaric, a szeme villámlott.

– Apa, jól vagyok. – Érzéki hangja kellemes bizsergést küldött szét a testemben. Azon tűnődtem, vajon tényleg akkora baj lenne-e, ha egy kicsit szórakoznék vele, mielőtt elmegyek. Mármint, ha Evaric megtudná, kibaszottul dühös lenne, de őszintén szólva engem ez egyáltalán nem érdekelt. Az ő lánya volt az, aki rohadtul csábított engem. Nem igazán szoktam ilyen korú lányokra hajtani... Akkor most miért?

– Megharaptak? Megkérdeztelek mindkettőtöket a tegnap estéről! – Rhiannon jéghideg hangja hasított a levegőbe, majd odasétált Aelianához, lehúzta a kis kardigánt a válláról, és felmorrant, amikor meglátta a majdnem teljesen begyógyult sebet a lány sima, napbarnított bőrén.

– Kibaszottul meghalhattál volna! – mondta Evaric, a fiára szegezve a tekintetét. – Neked kellett volna vigyáznod rá.

– Ezt majd később megbeszéljük – mondta Rhiannon nyersen. Felvontam a szemöldököm.

– Ne is törődjetek velem, nyugodtan csináljátok csak tovább – mondtam, miközben szedtem magamnak az ételből. Láttam, hogy Aeliana rám mered, mire felhúztam az egyik szemöldököm. Kicsit izgalmas volt látni, hogy nem fél tőlem. Még a nők is, akik akarják, hogy lefeküdjek velük, félnek tőlem.

– Jól vagyok. Ehetünk végre, kérlek? – mondta, és elkapta rólam a tekintetét.

– Rendben – mondta Rhiannon, majd leült Evaric mellé, és adott neki egy puszit. Családi dráma. Hát, ezért imádok kibaszottul egyedül lenni.

------

A vacsora véget ért, a harcosaim pedig elmentek a falkaházba, ahol el lesznek szállásolva. A Sterlingek közötti feszültség szinte tapintható volt. Bár Evaric próbált apróbb dolgokról csevegni, mint például a munkáról, a Manangalokról és a Wendigókról, tudtam, hogy forr benne a düh. A szeme folyton cölinkékről kobaltkékre váltott, és ha a párja nem fogja vissza... biztos vagyok benne, hogy a fiának ugrott volna.

– Ez a szobája. Remélem, kellemes lesz az ittléte – mondta Kaelen röviden. Tudtam, hogy nemsokára kapni fog az apjától.

– Hm – feleltem, és beléptem a szobába. A cuccaimat már felhozták. Levettem a dzsekim, áthúztam a fejemen a pólóm, és úgy döntöttem, lezuhanyzom. Bár a falak „hangszigeteltek” voltak, mindent hallottam, ahogy a család odalent vitatkozott. Hiába próbáltak csendben maradni, senki sem tudta igazán, mennyire jó a hallásom.

Húsz perccel később kiléptem a fürdőszobából, és egy törölközőt csavartam a derekam köré. Épp az éjjeliszekrényhez sétáltam, hogy feltegyem a telefonom töltőre, amikor az ajtó kivágódott, és megjelent egy kipirult és eléggé dühös Aeliana.

A dühös pillantása azonban azonnal döbbenetté vált, amint a szeme a testemre tévedt.