A naplómba írtam.

„2012. szeptember 10., felhős.

Korgan professzorral már három napja sodródunk a tengeren, de nem találtunk sellőket.

Kezdek kételkedni a létezésükben, de az álmok tovább hajtanak.

Nem akarom, hogy Korgan megtudja, miről álmodtam, és úgy érzem, ő is titkol valamit előlem.”

Ahogy a kabin ablakában a tükörképemet néztem, rájöttem, hogy fogytam. Az alakom karcsúbb lett, az arcom pedig sápadt. Ez még felületes szemlélőnek is egyértelmű volt.

Így kinézve csak kinevetnének az osztálytársaim. Az összes választható kutatási téma közül egy ilyen nehezet választottam.

Ekkor valaki elkiáltotta magát a kabinon kívülről: – Kaelen! Gyere ki gyorsan! Azt hiszem, van valami a víz alatt!

Letettem a tollat, és azonnal kifutottam, az ajtóban majdnem összeütközve Korgan professzorral.

Egy mélytengeri megfigyelő eszközt tartott a kezében, amellyel a víz alatti állapotokat lehetett ellenőrizni.

Szemem elé emelte a készülék kijelzőjét, és izgatottan felkiáltott: – Kaelen, nézd ezt! Ez nem egy sellő? Ugye nem csak képzelődöm?

A szemem tágra nyílt, a képernyőn látható sziluettre meredtem, és elfelejtettem lélegezni.

A sziluettnek emberi felsőteste volt, láttam a kinyújtott karjait. Az alsóteste viszont egy hatalmas halfarok volt!

Így van, egy sellő.

Pontosan olyan, mint az álmomban, teljesen megegyeztek!

Éreztem a szívverésemet a torkomban, a kezeim remegtek.

Hirtelen észhez tértem. – Mire várnak? Dobják ki a hálót gyorsan!

Az álmomban látott sellő olyan erős volt, hogy ha nem használunk hálót, nem fogjuk tudni elkapni.

Korgan megveregette a vállamat, mintha egy gyereket vigasztalna. – Azt hiszed, olyan buták vagyunk, mint te? Szerinted miért nem úszik el? Azért, mert csalétekkel idecsalogattuk.

Ennek ellenére még mindig nyugtalan voltam. Nem gondoltam, hogy a sellők alacsony intelligenciájú lények lennének. Valóban ilyen könnyű lenne őket egy egyszerű csalétekkel elcsábítani?

Ebben a pillanatban a búvárok már átöltöztek a felszerelésükbe. Figyelve, ahogy alakjaik lassan eltűnnek a vízben, nyugtalanság fogott el. Ha nem történik baleset, ez lesz a biológia egyik legszenzációsabb tudományos felfedezése.

Ennek tudatában én is elkezdtem készülni a merülésre, hogy segítsek a sellő elfogásában.

– Kaelen, ne csinálj bajt! Hagyd ezt a profikra! – kiáltott utánam Korgan.

Hátulról átkarolta a derekamat. Előre akartam törni, hogy kiszabaduljak a szorításából, de ő visszarántott. Elvesztettem az egyensúlyomat és a földre huppantam, a fenekem majdnem az arcán landolt!

Szerintem szándékosan csinálta.

Elvigyorodott. – Kaelen, talán azt akarod, hogy megcsókoljam a segged?

Felálltam, végigmértem őt, és kipréseltem magamból egy nevetést.

Korgan folytatta: – Biológiai szempontból jó alakod van, és gyermekszülésre termett csípőd. Ez az éjszaka második meglepő felfedezése.

Felemeltem a lábam, és sípcsonton rúgtam. – A térded keménysége sem utolsó.

Még egyet akartam rúgni bele, de ekkor a vízfelszínen fodrozódó hullámok elvonták a figyelmemet.

A búvárok egy összegabalyodott csomagot vontattak a hajó felé. Benne egy lény volt, amely több mint másfélszer akkora volt, mint egy átlagos ember.

Ahogy küzdött, hosszú, gyönyörű és ívelt farka kisiklott a hálóból, pikkelyei pedig fényesen ragyogtak az éjszakában.

A farka ébenfekete volt! Ugyanaz az árnyalat, mint amit az álmomban láttam! A farokúszón vörös foltok is voltak, élénkvörösek, mint egy friss vérrel szennyezett penge.

Nem tudtam, miért bűvölt el annyira ez a vörös szín, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.