A megérzésem azt súgta, hogy ez a lény veszélyesebb egy cápánál.

Veszélyessége nem a fizikai erejében rejlett, hanem abban a titokzatos képességében, amellyel magára vonta az emberek figyelmét, és amivel akár a halálba is hajszolhatta őket.

A búvároknak végül sikerült a sellőt egy előre elkészített víztartályba tenniük.

Korgan jelt adott a búvároknak, akik közvetlenül mellettem fogták le a sellőférfit.

Egy fecskendővel a kezemben óvatosan nyugtatót fecskendeztem a gyönyörű farkába.

Az injekció beadása után nem bírtam megállni, hogy meg ne érintsem az áramvonalas farkat. Hideg tapintása egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek.

Az álmomban lévő sellőnek is ilyen sima farka volt. Ahogy óvatosan megemeltem a pikkelyeket, láttam, hogy alatta nagyon hasonlít az emberi bőrhöz.

Ha nem a farok anatómiai szerkezetéről lett volna szó, azt hittem volna, hogy két láb van benne.

„Miért gondoltam erre?” – Saját gondolataimtól megriadva a kezem véletlenül hozzáért a farokúszójához.

Azonnal belenyilallt a fájdalom az ujjhegyembe. A farok vörös tüskéi megvágták az ujjamat.

A tüskék élesebbek voltak egy tőrnél. Ha valakit a farkával támadna meg, el sem tudtam képzelni, mi történne vele.

A vérem a sebből a farokra cseppent, de nyoma sem maradt rajta. A farok teljesen felszívta a vért!

Az elvileg elbódított sellő hirtelen rám nézett, és behajlította a farkát.

Ez a mozdulat? Át akart ölelni!

A földön ültem, mozdulni sem bírtam. A mozdulatai és az álombeliek túlságosan is hasonlítottak!

Korgan felsegített a padlóról. – Kaelen, mit csinálsz? Megőrültél?

Durván rálépett a tökéletes farokra, és belefecskendezte a maradék nyugtatót.

Meg akartam állítani, és rákiáltani: – Ne! Ez a dózis cápáknak való. Megölheted!

Azonban már késő volt, a halfarok lassan mozdulatlanná vált.

Ellöktem Korgan karját, és eltávolítottam a halászhálót a sellőről, szomorúan nézve a túladagolt lényt.

A sellő arcát figyeltem, miközben a kezem kontrollálhatatlanul remegett; egyszerre éreztem izgatottságot és félelmet.

Ez a sellő kétségtelenül ugyanaz volt, mint az álmaimból! Bár nem tudtam közvetlenül az arcába nézni, ösztönösen tudtam, hogy egy és ugyanazok.

A sellő ott feküdt összegömbölyödve a padlón, arcát részben eltakarta hínárszerű, hosszú haja. Nem láttam tisztán az arcát, de az állkapcsának határozott vonala így is látszott.

Kétségtelenül jóképű arc volt, és kétlem, hogy ezt bárki le tudta volna tagadni.

A hátán az izmok emelkedtek és süllyedtek, ahogy lélegzett; gyönyörűek voltak, de olyan feszültség vibrált bennük, mint egy megfeszített íjhúron. Hasizmai rendezett kockákba sorakoztak, amitől bárki elpirult volna.

Ez egy sellő volt, de inkább tűnt egy jóképű felnőtt férfinak.

Az álombeli kínos jelenetre gondolva nem bírtam megállni, hogy le ne csúsztassam a tekintetem az ágyékára.

A sellő ágyékánál egy pikkelyekkel borított domborulat volt. De ahogy közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy a pikkelyek között van egy rés.

Ha tippelnem kellene, csak a párzási folyamat során nyílnak ki ezek a pikkelyek, és fedik fel az emberéhez hasonló nemi szervét.

Ismét beugrott a jelenet az álmomból, ahol az a merev tárgy a fenekemhez bökdösött. Nem bírtam ki, hogy elő ne vegyek egy zseblámpát, hogy közelebbről megvizsgáljam.

Ahogy a lámpám fénye a feje fölé vetült, a sellő hirtelen megmozdult.

Döbbenetemben hátraléptem egyet, Korgan pedig elém állt.

A sellő nem csinált semmi mást, csak felemelte a fejét. Hosszú haja félrecsúszott, felfedve arcának felét.

Bőre a napfény hiányától sápadt volt, de a szemei feketék voltak, mint egy feneketlen szakadék.

Talán a többiek nem vették észre, de nekem nehéz lett volna nem észrevenni, mert azokkal a szurokfekete szemekkel egyenesen rám meredt.

Megbénított a félelem, mert tudtam, hogy a biológia törvényei szerint ez a tekintet egy ragadozóé, aki a prédáját nézi.