Az erdőben másfajta csend honolt. Olyan csend volt ez, amely nem nehezedett rá az emberre, és nem tette magányossá. Inkább azt éreztette veled, hogy a része vagy; hívogatott, hogy válj eggyé vele. A fák és a fű közt átsuhanó szél, a madarak hívójelei, a bogarak, amint jelt adtak egymásnak jelenlétükről – mindez egy olyan helyet teremtett, ahol az ember egyszerűen csak beszívhatta a friss levegőt. Vérfarkasként az erdő rengeteget jelentett nekünk. A szabadság és a béke birodalma volt, amelyben örömmel merültünk el. A fák között lenni, a természettel eggyé válni maga volt a természetes létezés.

– Aria!

Ismét mély levegőt vettem. Ez a biztonságos hely volt, ahol senki sem zaklatott, ahol végre biztonságban…

– ARIA!

Felsóhajtottam. – Igen, Stella, itt vagyok. – Fogalmam sem volt, mióta hiányozhattam a házból, de szemmel láthatóan elég ideje ahhoz, hogy a féltestvérem hazaérjen az iskolából, és a keresésemre induljon.

– Anya már otthon van, és tiszta ideg. Semmit sem készítettél ki ma estére a vacsorához.

Stella négy évvel volt fiatalabb nálam, épp csak betöltötte a tizenötöt. Habár a rengeteg smink és a rövidnadrágok miatt, amiket hordott, simán elnézhették volna egykorúmnak is. Ő volt az a tipikus csajos hercegnő, akinek az ember az iskola legnépszerűbb lányát képzelné. Az energiája és a túláradó pozitivitása olykor már émelyítő volt. De a szüleink ellenére is egészen normális maradt. Elkényeztetett, az igaz, de semmi olyan tulajdonsága nem volt, ami miatt aggódni kellene a leendő társa biztonságáért.

Pár hónapja töltöttem be a tizenkilencet, és én voltam a bizonyíték arra a szeretetre, amit apám érzett anyám iránt. Nem elrendelt társak voltak, hanem választottak. Ez egészen addig tartott, amíg Victoria meg nem jelent a színen. Victoria volt apám elrendelt társa, és ebből született néhány kínos év. Egészen addig, amíg anyám meg nem halt egy vadásztámadásban, amikor négyéves voltam. Minket, anyámat és engem, elfogtak és megkínoztak a vadászok. A falkám napokkal később talált rám, az erdőben bolyongtam. Maradandó hegeket szereztem. Anyám holttestét napokkal később találták meg.

Szinte azonnal beköltözött hozzánk a terhes Victoria és Jace, a kétéves félöcsém. Akkor kezdődött minden. Én, aki apám „félrelépésének” emlékeztetője voltam – ahogy Victoria nevezte –, nap mint nap megtapasztaltam, mennyire nemkívánatos vagyok a családban. Soha nem mulasztották el eszembe juttatni, mennyire selejtes és visszataszító vagyok, és hogy soha nem viszem semmire. Hogy még ha várna is rám odakint egy társ, elutasítana egy olyan roncsot, mint én. Legyen szó verbális vagy fizikai emlékeztetőről.

– A rakottast a sütőben hagytam, csak be kell kapcsolni, a saláta pedig a hűtőben van. A fagyasztóban van jégkrémszendvics is, ha valaki kérne. – Halkan beszéltem, hogy a hangom ne szálljon messzire az erdőben.

– Ó. Hát, mindenesetre tiszta ideg. Jobban teszed, ha megmagyarázod neki, mielőtt beárul apának. – Hallottam a hangjában azt a szomorú mosolyt.

Bólintottam, és feltápászkodtam a fagyökerek közül, amik között ültem. Stella léptei nehezen dübbentek a talajon, hallottam, amint párszor majdnem megbotlik. Az egyik alkalommal kinyúltam, hogy elkapjam.

– Ezt meg HOGYAN csinálod? – zihálta, én pedig halkan felnevettem.

Az egyik legszörnyűbb heg, amit kaptam, a szememen maradt. A falka orvosai szerint a vadászok farkasölő sisakvirág kivonatot vagy mérget, vagy valami hasonlót fecskendeztek közvetlenül a szemembe. Megvakítottak. Pontosabban az emberi oldalam vakult meg. A farkasomnak, Nyxnek még megvolt a látása, és jól begyakoroltuk, hogyan használjam az ő szemét a látáshoz. De itt kint az erdőben, az én erdőmben, nem volt szükségem látásra ahhoz, hogy tudjam, merre járok.

– Könnyű, ha az ember az erdő minden szegletét kívülről fújja.

– Persze, persze. Egy napon, Aria… egy napon mindent el kell árulnod. Azt az átkozott süteményreceptet is. Ha megtalálom a társam, és nem lesz meg az a recept, megőrülök.

Felnevettem. – Hiszen minden alkalommal nézed, amikor készítem! Ismered az összes hozzávalót.

– Ja! De soha nem mérsz ki SEMMIT. Csak belehajigálsz mindenfélét, amikor kedved tartja. – Ő is felnevetett, miközben kinyitotta a ház hátsó ajtaját.

A házunk szerény, kétszintes épület volt. Erre a szerénységre minden egyes alkalommal emlékeztettek minket, amikor Victoria új cipőt vagy táskát vett. Az ő ízlésének túl szerény volt. Apám az Alfa vállalkozásánál dolgozott könyvelőként, de nem keresett eleget ahhoz, hogy Victoriát boldoggá tegye. Mindig azt mondta, hogy egy nagyobb és szebb házba költözünk, amint előléptetik főkönyvelővé. De én szerettem az otthonunkat. A konyhában volt elég hely a főzéshez, még egy konyhasziget is volt bárszékekkel. Három hálószoba, egy dolgozószoba, egy családi szoba és egy nappali alkotta. Úgy gondoltam, egy öttagú családnak épp elég.

Stella után belépve hallottam, amint Victoria felém viharzik, és tudtam, mi következik. Egy pofon csattant, ami még kint is visszhangzott, pedig be sem csuktam az ajtót. Kellett egy másodperc, mire összeszedtem a kavargó gondolataimat, és felfogtam, hogy hozzám beszél.

– …te ringyó. Semmirekellő ingyenélő vagy, aki semmit sem csinál…

– Anya! Aria megcsinálta a vacsorát! – Stella javára legyen mondva, olykor próbált segíteni. De soha nem ment volna szembe velük, és nem szólalt volna fel ellenük. Jace egy kicsit nyíltabb volt, valahogy úgy érezte, felelősséggel tartozik értem, de apám a jelenlegi Alfa következő Bétája volt. Jace pedig szintén a Béta-poszt várományosa. Szóval csak korlátozottan tehetett bármit is.

– A sütőben van, csak be kell kapcsolni. A saláta pedig a hűtőben, a piros dobozban – préseltem ki magamból, miután a csípő érzés kicsit alábbhagyott.

– Megmondtuk már ezerszer, hogy soha ne hagyd el ezt a házat. Stellának kellett elmennie érted. Milyen gyakran jársz ki? Mi van, ha valaki meglát?

Felsóhajtottam. – Megyek, és nekiállok a vacsorának.

– Jobban teszed. Az apád tudni fog erről.

Bementem a konyhába, és elkezdtem előkészíteni a salátát, miközben bekapcsoltam a sütőt. Stella még próbált mellettem érvelni, de Victoria gyorsan leintette. Victoria elvonult a ház egy másik részébe, Stella pedig bejött a konyhába, és leült az egyik bárszékre.

– Sajnálom, Aria, megpróbáltam.

Eleresztettem egy mosolyt. – Értékelem a szándékot. Bár azt hinné az ember, hogy túl elfoglalt a Gyülekezeti bál szervezésével ahhoz, hogy ilyen korán hazajöjjön.

– Soha életemben nem voltam még ilyen izgatott. Mi van, ha már az első alkalommal megtalálom a társam?

Kuncogtam. – Akkor kénytelen leszek odaadni neked a süteményreceptemet.

– Én is megkapom, ha megtalálom a társam? – Jace jött le az emeletről, és a konyhaszigetnek támaszkodott.

Rácsaptam a kezére, amikor a salátához készített krutonok után nyúlt. – Nincs nassolás. Várd meg a vacsorát. És most már te is a receptemet akarod?

Jace horkantott egyet. – Csak mert nem figyelem minden mozdulatodat, még nem jelenti azt, hogy nem akarom. Mert akarom. – Megállt egy pillanatra. – Nagyon is.

Nevettem rajtuk. Valószínűleg ők voltak a megmentőim ebben a házban. Még akkor is, ha néha félre kellett nézniük. Közvetlenül sosem bántottak, és igyekeztek bevonni a testvéri kapcsolatukba.

A bejárati ajtó nyitódott, majd csukódott. Mindannyian megfeszültünk. Apa megjött, Victoria pedig már el is kapta, és fojtott hangon beszéltek.

– Jobban teszitek, ha mentek – suttogtam nekik, miközben megfordultam, gyorsan elővettem egy poharat, és teletöltöttem a hűtőből kivett sörrel.

– Hálátlan dög! – apám hangja végigdörrent a házon. Belépett a konyhába, én pedig átnyújtottam neki a már odakészített poharat. Érezni lehetett az alkohol szagát a leheletén, és a beszéde is kicsit kásás volt. Amióta a múlt hónapban lemaradt az előléptetésről, minden nap inkább alkohol-, mint farkasszaga volt.

– A vacsora majdnem kész, a sütőben van, és amint…

– Anyád azt mondta, ma kint voltál, amikor hazaért. Hogy Stellának kellett megkeresnie.

Nyeltem egyet. – Igen, apa. Csak a ház melletti fáknál ültem.

Megragadta a karomat, és végigvonszolt a házon. Behajított a családi szoba padlójára, és rám morgott: – Hányszor kell még elmondanom, hogy nem mehetsz ki?

– Csak szükségem volt…

– Átváltoztál?

– Nem, apa, soha nem tenném.

– ÁTVÁLTOZTÁL?! – üvöltötte, és gyomorszájon rúgott, ahogy ott feküdtem a földön.

Kiköhögtem a választ: – Soha.

– Miért nem szabadítottak meg tőled? Miért okozol nekem MINDIG PROBLÉMÁT?! – ordította, és újra belém rúgott.

Szűszöltem, és összegömbölyödtem. Az ilyen pillanatokban Nyx, a farkasom, próbált segíteni, hogy megnyugodjak. Soha nem kérte, hogy engedjem ki itthon, az első átváltozásunk óta nem. Féltette a biztonságomat, amíg ebben a házban voltam. Néha arra ösztönzött, hogy vágjak vissza, mutassam meg nekik, ki is vagyok valójában. De tudtam, hogy annak csak még rosszabb vége lenne. Előbb Jace-t és Stellát akartam szabadnak látni. Vártam a további ütéseket, de nem jöttek. Megszólalt a sütő időzítője.

– Stella, szedd ki és tedd az asztalra. – Apám a pólómnál fogva rángatott fel, majdnem megfojtva, majd lerángatta rólam. – Te pedig mész a szobádba. Se étel. Se víz. Semmi. Meglátjuk, ezúttal meddig bírod.

Gyakorlatilag behajított a gardróbba, amit a hálószobámmá alakítottak át. Az ágyamra estem, a fejem a falnak ütődött, és felszisszentem. Apám becsapta az ajtót és rám zárta. A fejemet fogtam; ezúttal olcsón megúsztam. Valószínűleg azért, mert holnap lesz a bál, de ajándék lónak nem néztem a fogát. Csak vártam, hogy elmúljon a fejfájás.