Stella azonnal elpárolgott mellőlünk, amint beértünk a bálterembe; odafutott azokhoz, akikről csak feltételezni tudtam, hogy az osztálytársai. Jace egy pillanatra még velem maradt, és előzékenyen odakísért egy sarokba. Az illatok kicsit elnyomtak a zene hangerejével és a fecsegéssel keveredve. Hálás voltam Jace segítségéért.

– Menj csak, tudom, hogy vannak itt barátaid.

Éreztem, hogy megrázza a fejét.

Felé fordítottam a fejem, észleltve, hogy olyan merev, mint egy deszka. – Érzed az illatát, ugye? A társadét?

Megszorította a kezem. – Érzem.

– Hát akkor mire vársz! Menj és keresd meg! Te jó ég, Jace! Ne állj már olyan valaki mellett, akiről BIZTOSAN tudod, hogy nem a társad. – Felnevettem, és beljebb löktem a terembe.

„Én nem érzek semmi különöset.”

Nyx hosszú idő után először szólalt meg. „Talán még nincsenek itt, még elég korán van.”

Körbenéztem; rengetegen voltak, de még mindig folyamatosan töltődött meg a bálterem. Végtére is csak 6:15 volt. Apa és Victoria látták, amint beléptünk, és Jace is, Stella is örömmel ecsetelték az undort az arcukon, amikor kiszúrták az öltözékemet. De én csak meghúztam magam a sarokban. Éreztem néhány tekintetet magamon, de nem voltam hajlandó Nyxet használni, hogy lássam őket.

Vártam még úgy tíz percet a sarokban, amíg annyira meg nem telt a hely, hogy már fojtogatónak éreztem. Annyi illat és zaj volt, hogy már fájt a túlságosan érzékeny érzékszerveimnek. Jace és Stella hangját is szem elől – fül elől – tévesztettem a tömegben, és nem is akartam utánuk menni. Kinek kell egy vak nővér a nyakába? Nyx hallgatásából is nyilvánvaló volt: a társam nincs itt.

A kezemet a falon tartva elindultam a bálterem hátsó része felé, távol a beáramló tömegtől. Amikor gyerekek voltunk, a jelenlegi Alfa szülei még itt laktak. Ezért elég gyakran jártunk itt. Jobban ismertem ezt a helyet a legtöbbeknél, így a folyosón kiosonva lejutottam egy oldalsó lépcsőn, ami egy külső ajtóhoz vezetett. A kastély közelebb volt az erdőhöz, mint a mi házunk; lerúgtam a magassarkút, amit Victoria „eladományozandó” kupacából csentem el, és mezítláb elindultam az erdőbe.

amint elértem a fák vonalát, már jobban éreztem magam. Az a csend, amit az erdő hoz, elfojtva a valóságot a levelek és a harmatos fű között. Nem messze volt a kedvenc sziklapárkányom. Kicsit kisebbnek tűnt, mint amilyennek emlékeztem. Gyerekként itt játszottunk „sziklakirályt”. Most ráültem, a lábam lelógott, épphogy elkerülve az alatta csörgedező patakot. Igazgattam a ruhámat, és csak hátradőltem, élvezve a fák közül átszűrődő holdfényt.

Egy pillanatra a csendet két nagyon hangos motor zaja szakította meg, amik a kastélyhoz érkeztek. De hamar elcsendesedtek, a buli zenéje és a fecsegés pedig tovatűnt a fák közt suhanó szélben. Tökéletes éjszaka volt az erdőben.

„Ne légy csalódott, Nyx.”

Fújtatott egyet. „Hogy ne lennék? Ez az első igazi esélyünk, hogy kiderítsük, van-e társunk a falkák között.”

„Egy társ, aki elkerülhetetlenül elutasítana minket.”

„Ezt nem tudhatod, Aria! Hagyd abba!”

Csettintettem a nyelvemmel. Tudta, hogy igazam van, mégsem akarta még feladni. Én viszont teljesen készen álltam a feladásra.

„Bánt, amit Jace mondott?” – kérdezte Nyx halkan.

„Úgy érted, a szökést, a kóbor farkas létet? Hogy Dante vigyázzon ránk? Ez is egy lehetőség. Van egy jó kis megtakarításunk.” Horkantott egyet, de hagyta, hogy folytassam. „Végre kikerülhetnénk a markukból. Talán ha Jace és Stella is megtalálja a társát ma este, akkor mikor holnap elindulunk, egyszerűen csak nem jövünk vissza. Visszavonulunk a „nyugdíjból”, és Danténak dolgozunk.”

Hosszú csend támadt. Az erdő hangjai töltötték ki a köztünk lévő űrt, mintha egymás mellett ülnénk és beszélgetnénk.

„Rendben.”

Felkaptam a fejem. „Rendben?”

Éreztem, amint Nyx bólint.

– Akkor jól van – mondtam ki hangosan, és mély levegőt vettem.

Szabadok leszünk tőlük. Nem mi leszünk az utolsók, akik itt maradnak. A szél ismét feltámadt, én pedig hátradőltem, hagyva, hogy átjárja a bőrömet; a szokásos bő ruháim sosem hagyták, hogy a bőröm érezze a levegő melegét. Úgy éreztem, mintha feltöltődnék a holdfényben. Az élet fáradtsága és kimerültsége, minden negatív érzelem csak úgy elolvadt bennem. Pár alkalommal hallottam, ahogy egy-egy farkaspár elrohan tőlem pár méterre az erdőben. Társak, akik először futottak együtt a fák között.

Nem tudom, mióta lehettem kint. Kicsit rosszul éreztem magam. Tudtam, hogy Jace talán keresett. Hacsak az eszét teljesen el nem vette a társa. A fene egye meg, lehet, hogy már haza is vitte, Stellát és engem pedig itt hagyott, hogy apával és Victoriával menjünk haza. Vagy Stella ment el az új társával, és csak én maradtam. Belémsajdult a gondolat.

A felhők elvonultak, és a teljes holdfényt élveztem, amikor zörgést hallottam az erdő felől. Valaki nem éppen finomkodott a belépéssel. Közönyösen oldalra fordítottam a fejem, tudva, hogy vagy az egyik testvérem lesz, vagy valami pár, akik úgy döntöttek, az erdőben smárolnak. A szél ismét feltámadt, és a kastély felé fújt, afelé a hang felé, aki keresztülcsörtetett az erdőn.

– Tudod, némelyikünk szeretné élvezni a csendes holdfényt.

A hangom messze szállt a fák között, és egy pillanatra a léptek megálltak. Elmosolyodtam, és újra a holdfény felé fordultam. De a léptek folytatódtak felém, én pedig felsóhajtottam. Még hangosabbak voltak, mint előtte; fekvő helyzetből feltoltam magam, és egyenesen ültem. Feléjük fordultam. Nem messze a sziklától megálltak. Hosszú idő telt el, és az erdő csendje újra visszaállt.

„Szükséged van rám?” – kérdezte Nyx, de nem válaszoltam.

– Őszintén szólva, úgy érzem, nem értetted a célzást, hogy én…

– Mi a neved?

A mély és érdes hang végigsimított a bőrömön, én pedig elakadt lélegzettel kaptam oda. Megszólalni sem tudtam, mozdulni sem bírtam. Csak ültem ott, a puszta hangjától reagált a testem. Magyarázat nélkül is tudtam, mi ez az érzés. Nyx elégedetten dorombolt az elmém mélyén.

A hangja ezúttal morgósabb volt. – Mi a neved, társam?

Végre sikerült lenyelnem a döbbenetemet. – A nevem Aria Blackwood.

– Végre megtaláltalak.