Willa szemszöge

Killian Thorne olyasfajta jóképűségnek örvendett, amitől egyből ideges lettem.

Sok jóképű férfit láttam már életemben, de Killian?

A szépsége teljesen belém fojtotta a szuszt. Hosszú, dús haja kissé kuszán állt, mintha gyakran túrt volna bele, ami hatalmas kontrasztot alkotott veszélyesen nyugodt viselkedésével.

A félhomályos szobában nem tudtam kivenni a szeme pontos színét, de sötétnek tűnt, és úgy meredt rám, mintha a lelkembe akarna látni.

Éles állkapocs, kissé görbe orr, borostás arc…

Oké, rossz dolgokra fókuszáltam.

Ez a férfi az imént mondta ki a nevemet – és a vezetéknevemet –, méghozzá úgy, mintha ismerne. Én pedig még soha nem találkoztam vele, csak történeteket hallottam róla.

Erősebben a falnak préseltem magam, és próbáltam normálisan lélegezni.

– Ismerjük egymást? – kérdeztem.

Lassan oldalra döntötte a fejét, mosolya hűvös volt, ahogy egy kicsit közelebb hajolt, de nem annyira, hogy hozzám érjen.

– Még nem.

– H-honnan tudja a nevemet? – Próbáltam stabilan tartani a hangomat, de még mindig volt benne egy kis bizonytalanság a pia miatt.

– Mindig ügyelek arra, hogy ismerjem azt, ami érdekel.

Utáltam, hogy erre a mondatra felfordult a gyomrom. Egyáltalán miért voltam itt? És miért nem undorodtam attól, hogy olyasmibe sétáltam bele, amibe nem kellett volna?

Sőt, ami még rosszabb: miért éreztem úgy, hogy Killian direkt akarta, hogy ezt lássam?

– Mit akar tőlem? – Hidegrázás futott végig a csontjaimon.

Killian nem válaszolt azonnal. Ehelyett összehúzott szemmel méregetett. – Reszket.

Szeme újra a melleimre tévedt, és önelégülten elmosolyodott.

Fogalmam sem volt, hogy a kiálló mellbimbóim miatt tette-e, vagy a felsőmön díszelgő felirat miatt, ami csak gúnyt űzött belőlem.

A menyasszony, akiből sosem lett az.

Gyilkos pillantást vetettem rá. – A szemem itt fent van, te perverz – förmedtem rá.

Killian szeme meg sem rebbent. Ehelyett egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: – A szemeit már láttam, Willa. – Hangja mély volt és sötét, amitől melegség áradt szét a gyomrom aljában.

Miért izgatott fel ennyire ennek az idegennek a látványa? Miért nem menekültem valakitől, akit mindenki veszélyesnek tartott?

Így folytatta: – Zárkózottak. Tele vannak fájdalommal. A többi részét akartam látni.

A szám kissé kinyílt, de hang nem hagyta el a torkomat.

Újabb lépést tett előre, én pedig még jobban a falhoz simultam. – Hallottam már magáról. – A hangom remegett, alig volt több suttogásnál.

– Gondolom, Silas Mercertől. A… vőlegényétől?

A szívem kihagyott egy dobbanást, majd újra gyorsan verni kezdett.

– Exvőlegényemtől – vetettem oda foghegyről. – És honnan tud róla ilyen sokat?

Ellépett tőlem, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Killian elkezdte levenni az öltönyzakóját, a szemem pedig minden egyes mozdulatát követte.

Levétel közben az izmai megfeszültek a fekete, gombos inge alatt, aminek a felső három gombja ki volt gombolva; úgy vonzotta a tekintetemet, mint egy mágnes, én pedig egy tehetetlen fémdarab voltam.

Aztán odadobta nekem a zakót. – Mindent tudok az alkalmazottaimról – mondta lazán, mintha ez megmagyarázna bármit is.

Várakozóan nézett rám, mintha arra várna, hogy felvegyem a zakóját. És fel is akartam venni.

Istenem, annyira be akartam burkolózni az illatába, de nem akartam megkönnyíteni a dolgát.

– Mit akar tőlem?

– Ebben a pillanatban? – Felvonta az egyik szemöldökét. – Azt akarom, hogy felvegye azt a zakót, Willa. Reszket.

– Igen, mert megijeszt – hazudtam. – Mi a fenét akar tőlem?

– Vegye fel a zakót, és aztán folytathatjuk ezt a kellemes beszélgetést. – Hangja mély volt. Sötét. – Most.

Újabb gyilkos pillantást lövelve rá, megtettem, amit mondott, dühösen dugva bele a karomat a zakóba, amit ez az idegen az imént még viselt.

– Boldog? – köptem a szavakat, visszanézve a szemébe.

Amit bennük láttam, elállította a lélegzetemet. Halkan felkiáltottam, ahogy hátra hőköltem, és a hátam ismét a falnak csapódott.

Killian Thorne úgy nézett rám, mintha én lennék az utolsó falat étel a földön. A szeme elsötétült, arckifejezése nyerssé vált, ahogy a tekintete a számra esett. – Nincs mitől félnie, Willa. Nem én vagyok az ellensége. – Félmosolyra húzta a száját.

– Biztos benne? – suttogtam. – Akkor miért vagyok itt magával? És miért néz rám úgy, mintha… mintha tönkre akarna tenni?

Tett egy lépést előre, zsebre dugott kézzel. – Ha bántani akartam volna, már megtettem volna.

Ettől nagyobb biztonságban kellett volna éreznem magam. Így is történt.

De ami ennél is rosszabb volt, hogy a szavai miatt forróság öntötte el a combjaim közét.

Összeszorítottam a lábaimat.

Biztos volt valami abban az italban, amit a csapos adott nekem ma este. Vagy abban a vízben, amit inni kaptam.

Killian elfordult tőlem, az egyik asztalhoz lépett, és fogott egy üveg bourbont. Aztán öntött magának a poharába.

Úgy döntöttem, ezt jelnek veszem a menekülésre.

Azonban még mielőtt elérhettem volna a kilincset, felcsendült a hangja: – Ha kilép azon az ajtón, elszalasztja a legjobb esélyét arra, hogy visszavágjon a maga kellemetlen vőlegényének.

Megdermedtem. – Exvőlegény – csattantam fel ismét, anélkül, hogy hátrafordultam volna.

Killian hümmögött egyet. – És mi a helyzet a testvérével? – kérdezte simán. – Ő most már az extestvére?

Erre úgy kaptam oda a fejemet, hogy belesajdult a nyakam. Ott állt az asztalnál, pohárral a kezében, amit az ajkához emelt, hogy belekortyoljon az italába.

– Honnan… – A hangom elcsuklott. – Honnan tudja ezt? Követett engem?

– Ahogy mondtam, mindent tudok az alkalmazottaimról.

Felhorkantottam, elindultam az ajtótól felé. – Mi akar ez lenni? Rám mered, mintha valami nyeremény lennék? Elküldi azt a hátborzongató testőrét, hogy hozzon ide? A teljes nevemen szólít, aztán meg beadja nekem ezt a süket dumát, hogy mindent tud az alkalmazottairól?

Forrtam a dühtől, és a fejemet ráztam. – És hogy érti azt, hogy visszavágni Silasnek? Nincs szükségem arra, hogy megmentsen, ha erre céloz…

– Úgy nézett ki, mint aki fuldoklik, Willa – szakított félbe. – Én pedig nem szeretem nézni, ahogy az emberek megfulladnak.

Ez az ember őrült.

Teljesen, végérvényesen őrült.

Nagyot nyeltem. – Milyen ironikus. Egy olyan pasitól, akit épp szoptak, amikor besétáltam.

Már közvetlenül előtte álltam. – Az… szerencsétlen időzítés volt. – Hangja meg sem bicsaklott. – Nem kellett volna látnia.

Az ajkam undorodva görbült le. – Baromság. – Szavaim ismét összefolytak. – Azt akarta, hogy besétáljak ide, és meglássam. – Röviden a szájára pillantottam. – Meglássam magát – suttogtam.

Oké, most már egyértelműen az alkohol beszélt belőlem.

Mert mi a fenének hangzott ez úgy, mintha flörtölnék vele?

És egyáltalán miért néztem az ajkait?

El kell tűnnöm innen.

Ismét megfordultam, de a térdem megremegett, így a legközelebbi kemény felületbe kapaszkodtam, hogy egyensúlyban maradjak.

A probléma csak az volt… hogy ez a kemény felület Killian fedetlen mellkasa volt.

A tenyerem laposan a meztelen mellkasának simult, és abban a pillanatban valami megváltozott.

Az egész teste megfeszült a tenyerem alatt.

A pohár a kezében félúton megállt a szája felé menet.

Killian szeme oda szegeződött, ahol összeértünk, majd lassan felemelte a tekintetét, amíg a szemünk nem találkozott. És amit ezúttal a szemében láttam, az… védtelen volt. És tébolyult.

Összeszorította az állkapcsát, a lélegzete úgy akadt meg, hogy válaszként nekem is elállt a sajátom.

Lassan visszahúztam a kezemet.

De volt valami az arckifejezésében, amitől újra meg akartam érinteni. Örökre.

Killian a csuklóm után nyúlt, és visszatette a mellkasára, miközben a tekintetével a szememet kutatta.

És amikor megszólalt, a hangja halk és rekedtes volt.

Megkínzott.

Egyenesen a szíve mélyéről szólt.

– Igaza volt, Willa – mondta. – Valóban tönkre akarom tenni.