Willa szemszöge

Ideges nevetés szakadt fel a torkomból, miközben éreztem, ahogy a veríték kiveri a nyakamat. – Ezt hogy érti?

Próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy ne gondoljak a névre. Az ő nevére.

Killian Thorne.

Bár fogalmam sem volt, hogy néz ki, hallottam már róla történeteket még Seattle-ben. Silas rengeteget mesélt arról, mekkora egy jéghideg rohadék, és hogy minden egyes alkalmazottja úgy retteg tőle, mintha képes lenne kinyomni belőlük az utolsó szuszt is.

De… ez egyszerűen nem történhet meg.

Lehetetlen, hogy pont ugyanabban a klubban legyek, mint az exvőlegényem főnöke.

És kibaszottul kizárt, hogy a tekintete teljes mértékben rám szegeződjön.

Újra felnéztem az emeletre, és még mindig ott volt.

Úgy nézett rám, mintha egy ragadozó lenne.

Én pedig a zsákmánya.

A bőrömön kivert a verejték. Felvettem a felespoharat, lehúztam a tartalmát, majd hangosan a pultra csaptam, miközben a kézfejemmel megtöröltem a számat.

– Még egyet – követeltem.

De a csapos határozottan megrázta a fejét. – Azt nem lehet, szépség. Figyelmeztettek. Azt hiszem, mára elég volt a jóból.

Összeráncoltam a homlokom. – Hogy érti, hogy figyelmeztették? Én nem figyelmeztettem magát.

Mosolya feszes volt. – Te nem. – Finoman a lépcső felé biccentett. – De ő igen.

Anélkül, hogy megfordultam volna, tudtam, hogy Killianre utal. De ő le sem jött, és nem is beszélt vele. – Baromság – gúnyolódtam.

A szavaim már összefolytak. – Nem láttam, hogy magához szólt volna.

– Nem is kellett.

– Hát kicsoda ő? A főnöke? – horkantottam fel, a fejemet túlzottan hátravetve, annyira részeg voltam. – És kik maguk ketten, mi a poklot képzelnek, hogy megmondják nekem, elég alkoholt ittam-e már?

– Övé ez a hely, szépség. Ő a főnököm. És én eléggé ragaszkodom a kibaszott lábaimhoz, szóval nincs több ital, kislány.

Tágra nyílt a szemem.

Egy többmilliárd dolláros vállalat és egy luxusklub tulajdonosa? Ez sokkal érdekesebb volt számomra, mint amit Jay valaha is hajlandó lett volna elismerni.

Megfordultam, hogy felnézzek az erkélyre, de már nyoma sem volt.

Eltűnt.

Kár. Fel voltam készülve arra, hogy felmasírozok azon a csigalépcsőn, és jól megmondom neki a magamét.

Visszafordultam a csaposhoz, de mielőtt bármit mondhattam volna, egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi termett mellettem, és egy hideg vizespalackot csúsztatott elém.

– Mr. Thorne beszélni szeretne magával.

A tekintetem a vízre, majd a sötét napszemüveget viselő idegenre siklott.

Mi a fene bajuk van ezeknek az embereknek?

– Ki a pokol maga? – motyogtam nehezen formálva a szavakat. – És ki hord éjszaka napszemüveget?

– A biztonsági személyzetének tagja vagyok – mondta szenvtelenül. – Jól tenné, ha inna ebből a vízből, és feljönne velem az emeletre. Mr. Thorne nem szereti, ha megvárakoztatják.

– Hát persze, hogy nem. – Felnevettem, és a szememet forgattam. Lepattantam a bárszékről, úgy döntve, hogy elmegyek, de a biztonsági ember határozott szorítása a karomon megállított.

– Mi a fene?! – kiáltottam fel, küszködve a szorításában. – Engedjen el!

A karom kiszabadítására tett kísérleteim hiábavalónak bizonyultak, de egy teljes percnyi erőlködés után felhagytam a küzdelemmel. És ő elengedte a karomat.

– Igyon – motyogta, miután lecsavarta a vizespalack kupakját, és letette elém.

Mérlegeltem a lehetőségeimet.

Ha úgy döntenék, hogy elfutok, nem jutnék messzire. Nem ebben a részeg állapotban.

És ki tudja, mi történne velem, miután elkapna?

Ki a fene tudja, mit tenne velem Killian Thorne?

Levágná az ÉN lábaimat?

Talán jobb lenne csak felmenni és megnézni, mit akar.

Villámló tekintetet löveltem a fekete ruhás férfira, felvettem a palackot, az ajkamhoz emeltem, és addig ittam a vizet, amíg majdnem félig ki nem ürült.

Vagy… félig telt meg?

Basszus, részeg voltam, mint a csap.

– Most mi lesz? – kérdeztem szemforgatva.

– Követ engem – válaszolta, majd a lépcső felé vezetett. Felmentünk, végigmentünk néhány folyosón – ez egy rohadt nagy klub volt –, aztán megálltunk egy ajtó előtt, amelyen ez állt: „VIP TÁRSALGÓ”.

– Hát persze, hogy VIP – motyogtam az orrom alatt.

A biztonsági ember benyomta nekem az ajtót, jelezve, hogy menjek be. – Várja.

Miközben a szívem vadul dobolt a bordáimnak, átsétáltam az ajtón, és beléptem a társalgóba.

A hideg levegő volt az első dolog, ami megcsapott. Bár a klub is hideg volt, ez semmi sem volt ahhoz képest, amit ebben a gyengén megvilágított szobában éreztem.

Jégverem volt idebent.

És fájt a mellbimbóm. Éreztem, ahogy megfeszülnek a haspólóm alatt.

Újabb jele annak, hogy már ezer éve le kellett volna vennem ezt a ruhát.

Ideje sem maradt körülnézni, mielőtt újra megéreztem volna.

Tekintet. Teljes mértékben rám szegeződött.

A lentről beszűrődő basszus nem tudta elnyomni a szívem heves verését.

Jobbra fordultam – és ott volt.

Killian királyként ült a társalgó sarkában, terpeszben. Testtartása parancsoló volt. És nem csak ez.

Egy lány térdelt a lábai között, a feje fel-le mozgott, amiről pontosan tudtam, hogy szopást jelent.

De a férfi rá sem nézett.

Engem figyelt, még mindig az árnyékban, ujjai a lány hajába markoltak, miközben az mohón bekapta.

Szégyelltem magam, amiért ez ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Szégyelltem, hogy összeszorítottam a combomat, és azt kívántam…

Nem. Ezt nem kívánhattam.

Killian hangja sima és mély volt, amikor megszólalt:

– Menj.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, mert azt hittem, hozzám beszél.

De nem. A lány felállt, és mellettem elsurranva kisietett az ajtón.

Megkövülten álltam, a szemem a férfi alakjára tapadt, ahogy visszacsomagolta magát a nadrágjába.

Nem láthattam élesen, de a félhomályban is feltűnt valamiféle csillogás a farka alsó részén.

Azok talán… piercingek lennének?

Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, a szemem az arcára vándorolt, amint felállt; alakja magas volt és széles vállú.

Tett néhány lépést felém, és minden egyes lépésével én egyet hátráltam. Újra meg újra, míg végül a falnak nem hátráltam. A mellkasom zihált a nehéz légzéstől.

És akkor – kilépett a fényre.

Killian Thorne szemeiben sötét, üres tekintet ült, ahogy végigmért, pillantása lassan siklott végig az alakomon.

Kínzóan lassan.

A tekintete a kelleténél hosszabb ideig időzött a mellemen, nekem pedig elállt a lélegzetem.

Aztán félmosolyra húzódott a szája.

– Azt hittem, még tanulmányoznom kell egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla, ki is vagy, de úgy tűnik, már mindent tudok, amire szükségem van – mondta kimérten, mély hangjától végigfutott a hideg a hátamon. – Üdvözlöm, Willa Sterling.