Épp csak befejezem a vacsorát a családommal, amikor elnézést kérek, és felállok az asztaltól. Besietek a szobámba, és kinézek az ablakon, hogy lássam, Zane itthon van-e. Fekete dzsipje a felhajtón parkol, úgyhogy felkapom a mobilom, és gyorsan pötyögök egy üzenetet.

ÉN: Beszélhetnénk?

Rányomok a küldésre, aztán várok. Legalább tíz percig semmi válasz nem érkezik, és pont amikor már azt hiszem, hogy ignorálni fog, csippan a telefonom.

ZC: Miért akarnék beszélni veled?

ÉN: Kérlek, fontos!

ZC: Nekem mi hasznom belőle?

Komolyan? Mekkora egy seggfej! Háttradőlök, és az alsó ajkamba harapok, miközben azon gondolkodom, mit írjak. A telefonom újra csippan.

ZC: Nem érek rá egész este, Clara. Egyeseknek van életük, tudod!

ÉN: Oké… gondolkodom!

ZC: Te most felemelted rám a hangod?

A fenébe! Mit is gondoltam?!

ÉN: Nem, esküszöm!

ZC: Kiabálás és hazudozás, ejnye-bejnye. Holnap megkapod a magadét.

ÉN: Kérlek, Zane… Sajnálom!

ZC: Ó, még fogod is sajnálni! Na, mit akarsz?

ÉN: Találkozhatnánk egy percre? A húgomról van szó.

ZC: Jól van. Gyere át, de siess, dolgom van.

ÉN: Oké, köszi.

Arra már nem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon, így gyorsan leugrom az ágyról, és lesietek a földszintre. Senki sincs a közelben, ahogy egyenesen az ajtó felé veszem az irányt, és ezért hálás is vagyok, mert különben meg kellene mondanom nekik, hová megyek. A legutolsó dolog, amire szükségem van, hogy anyám rávegyen, hívjam át Zane-t. Régebben úgy tekintett rá, mint a második fiára, és szomorú volt, amikor már nem járt át hozzánk.

Ahogy kilépek az ajtón, egy pillanatra megtorpanok. Épp a zaklatóm házába készülök belépni, mégis mit képzelek? Átpillantok, és látom, hogy a garázsajtójuk nyitva van, és Mrs. Croft autója bent parkol. Megkönnyebbülten sóhajtok, biztonságban kell lennem, ha az anyja otthon van. Így hát megszaporázom a lépteimet, hogy ne guruljon dühbe, amiért túl sokáig tartott átérnem.

Megnyomom a csengőt, és várok. A szívverésem felgyorsul, amikor az ajtó kinyílik, és meglátom a félmeztelenül álló Zane-t. Egy pólót tart a kezében, így valószínűleg épp akkor kaptam el, amikor befejezte az öltözködést. Végigpillant az utcán, aztán bólint, hogy menjek be. Talán zavarba jött, hogy a házában vagyok?

A tekintetem még mindig a meztelen mellkasán időzik, amikor megkeményedett hangja felhívja magára a figyelmemet: „Mi a faszról akarsz beszélni velem?” Majdnem összeráncolom a homlokom, amikor áthúzza a pólót a fején, de azonnal elrejtem az arckifejezésem.

„Öhm, a húgom mesélte, hogy meghívtad a bulidra.”

„Igen, és.”

„Mit tervezel vele?”

„Szerintem ehhez semmi közöd. A húgod már nagylány.” Félmosolyra húzódik a szája, kacsint, majd az alsó ajkába harap. Azt akarja, hogy tudjam, a szándékai rosszak anélkül, hogy ténylegesen kimondaná.

„Kérlek, Zane. Velem azt csinálsz, amit csak akarsz, de kérlek, hagyd békén Chloét. Ő ártatlan. Nem is tudja, mit teszel velem mindennap.” Szavaimmal és a tekintetemmel is könyörgök, de ettől csak még szélesebb lesz a gúnyos mosolya.

„És mit is teszek veled mindennap, Clara?”

„Tudod te nagyon jól, Zane” – suttogom, és a padlóra szegezem a tekintetem.

„Nézz rám, amikor beszélünk!” – hördül fel, és megvárja, amíg egyenesen a szemébe nézek. „Most pedig mondd el, mit teszek veled.”

„Zane, én…” Mit akar, mit mondjak? Pontosan tudja, mit tesz velem nap mint nap.

Hirtelen a bejárati ajtóhoz passzíroz, a keze a torkomon pihen. Nem fojtja el teljesen a levegőt, de megnehezíti a légzésemet. A kezem azonnal az ő nyakamon lévő kezére csapódik, és megpróbálom lefejteni, de meg sem mozdul. Olyan közel lép hozzám, hogy érzem a leheletét az arcomon, amikor megszólal.

„Mi a baj, Clara? Félsz, hogy bántani foglak?”

„Kérlek…” – zihálom.

A fejét a nyakam és a vállam hajlatába fúrja, és mélyen belélegzi az illatom. „Mhm, olyan jó illatod van. Semmit sem szeretnék jobban, mint lekötözni, és minden porcikádat megízlelni” – húzódik hátra –, „de hát, gondolom, hozzá vagy szokva, hogy srácok ízlelgetnek, nem igaz?”

Zavartan bámulok rá: „Nem, én…”

„POFÁDAT BEFOGOD!” Végigfuttatja a tekintetét a testemen, mielőtt újra a szemembe nézne. „Bár talán itt az ideje, hogy én is sorra kerüljek. Hm, Clara, mit szólsz ehhez?” A szorítása egy kicsit enged a torkomon. „Gondoskodom róla, hogy a kishúgod biztonságban legyen a bulimon, feltéve, ha megígéred, hogy mindenben engedelmeskedsz nekem.”

„IGEN! M-megígérem!”

„Komolyan beszélek, Clara. Mindent megteszel, amit mondok, bármi legyen is az, bármikor, bárhol. Ha megszeged az ígéretedet, nemcsak téged büntetlek meg keményen, de Chloét is, aztán hagyom, hogy a barátaim elszórakozzanak vele.” Gonoszul vigyorog. „Leo és Wyatt a suli első napja óta alig várják, hogy ketten egyszerre tegyék magukévá. Szerencsédre eddig megvédtem tőlük, és minden más hímneműtől ebben az iskolában.”

Istenem, ez teljesen megőrült! A Zane, akit ismertem, már rég eltűnt, a helyét pedig átvette ez a beteg perverz, aki imád visszaélni a hatalmával. Mit válaszoljak az ajánlatára? Ha nem egyezem bele, ki tudja, mi történik Chloéval a buliban, de ha belemegyek…? Tudom, hogy nem szabadna, messzire kellene menekülnöm, és soha vissza sem néznem, de amikor mélyen a szemembe néz, mindegy, milyen szörnyeteg, a testem és a szívem akkor is őt akarja. A szívem még mindig emlékszik a barátra, a fiúra, aki egykor volt, és szereti őt, de a testem azért a szörnyetegért sikolt, akivé vált. A szavai és az, ahogyan néha bánt, olyan vággyal töltenek el, amit csak ő tud kielégíteni.

Mielőtt ráeszmélnék, mit teszek, bólintok: „Oké, Zane, megegyeztünk.”

A gúnyos mosoly eltűnik az arcáról. Biztos azt hitte, vissza fogom utasítani.

Gúnyosan felhorkant: „Ennyire kanos ribanc vagy, hogy megengeded valakinek, hogy azt tegyen veled, amit csak akar?” Undor suhan át az arcán, és leveszi a kezét a torkomról.

„Nem, de bármit megteszek, hogy megvédjem a húgomat. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy magának az ördögnek adom el a lelkem.” Az ajtónak támaszkodom, a kezem a torkomon nyugszik.

„Talán fel kellene vinnem a szobámba, és megtanítani, hogyan ne beszélj velem.” Újra belép a személyes teremve, egyik kezét a fejem mellé támasztja, miközben érzem, ahogy a másik keze a combjaim közé siklik. „Vagy mindjárt itt megtanítlak rá.”

„Zane, anyukád megláthatja!” – visítom, és megpróbálom ellökni a kezét.

„Kuss legyen, Clara! Anya nincs itthon, teljesen egyedül vagyunk. Soha többé ne próbáld meg ellökni a kezem, amikor hozzád érek.” Dühösen mered rám, miközben ismét távolodni kezd. „Már most megszeged az ígéreted. A buli igazán szórakoztató lesz…”

Megragadom a csuklóját. „Nem, sajnálom! Csak azt hittem, anyukád itthon van.” Aztán leengedem a kezemet magam mellé, hagyva, hogy újra végigtapogasson.

A keze azonban nem oda tér vissza, ahol azelőtt volt. Ehelyett feljebb csúsztatja, és a pólómon keresztül lágy, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdi a mellbimbómat. Érzem, ahogy megkeményedik, és minden erőmre szükségem van, hogy ne nyögjek fel. Az arcát közelebb hajol az enyémhez, miközben végig a szemembe bámul.

„Senkinek se szólj a kis egyezségünkről. Ez a mi kis titkunk, Clara.” Megvárja, amíg megértően bólintok, és pont amikor azt hiszem, meg fog csókolni, beleharap az alsó ajkamba, miközben az ujjai közé csippenti a mellbimbómat. A nyelvembe harapok, hogy ne adjam meg neki azt az elégtételt, hogy hallja a sikolyomat. „Ó, úgy hiszem, találtam magamnak egy mazochista kis ribancot.” Felsírok. „Nagyon jól fogunk szórakozni együtt, Clara. Holnap az utolsó órában a rajzteremben akarlak látni.”

„O-oké, Zane.” Próbálok minden szavára koncentrálni, de a mellbimbóm még mindig az ujjai közé van szorítva.

Lepillant a kezére, majd lassan elenged. Érzem, ahogy a vér visszapumpálódik a mellbimbómba, és újra be kell hunynom a szemem, és a nyelvembe harapnom az elengedéssel járó fájdalom miatt. Újabb lépést hátrál, majd kinyitja az ajtót, jelezve, hogy távoznom kell. Átlépek a küszöbön, de a hangja megállít, és a vállam felett visszanézek rá.

„Ne feledd, rajzterem… utolsó óra. Ó, és el ne felejtsd, ez a mi kis titkunk.” Becsukja az ajtót, mielőtt válaszolhatnék.