KAELITH.

A nevetés a fülemben csengett, de semmi vidám nem volt benne; tele volt rosszindulattal és gúnyolódással.

– Gyerünk!

– Ó, mi a baj, túlságosan gyáva vagy?

– Te lennél a főnök nője, és nem tudod megtenni? Túl gyenge vagy?

Megdermedve állok a barátom és az emberei között. Valakit kínoznak, akit farkas alakjában fel sem ismerek, de mi ebben az új, ez náluk megszokott. Mindig próbáltam figyelmen kívül hagyni a módszereit, és kimaradni az ügyeiből. Inkább a benne rejlő jóra próbáltam koncentrálni, de ma elvárják, hogy én is beszálljak a beteg játékukba.

Nem akarom ezt csinálni; a földön heverő véres tömeget bámulva felfordul a gyomrom. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Csak húzd meg a ravaszt! – A hangja mentes volt minden érzelemtől, hideg, zavaros szeme az enyémbe fúródott, miközben felém nyújtotta a fegyvert.

– Én... nem vagyok biztos ebben, nem ezt mondtad nekem. – feleltem nyugodtan, annak ellenére, hogy a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől.

– Még miattam sem, kicsi Szolgám? – Billentette meg a fejét, és engem figyelt, miközben a barátai tovább biztattak.

A fegyvert bámulom, és próbálok rájönni, hogyan is kerültem ide...

De nem tudom, mikor estem bele ebbe a mérgező kapcsolatba. Nem vagyok olyan ember, akinek sajnálatra van szüksége, sosem voltam az a típus, aki éjszaka nem tud aludni a démonai miatt. Mindig gondtalan, laza és vad voltam. Imádtam szórakozni, belezúgni a jóképű fiúkba az osztályban, vagy bármilyen dögös Alfába, aki az utamba sodródott. De most... azon kapom magam, hogy csak forgolódom, és próbálom elűzni a rémálmokat, amelyekbe az úgynevezett barátom rántott bele.

– Kérlek, gyerünk, felejtsük el ezt az egészet. – próbálom elütni a dolgot, a nyaka köré fonom a karom, és remélem, hogy hallgat rám.

Az illata megtölti az orromat, keveredve a cigaretta és a drogok szagával. A keze a derekamat simogatja, én pedig próbálok visszaemlékezni arra a férfira, akibe beleszerettem.

Hová lett?

– Mit felejtsünk el? Ó, igen, felejtsem el, minek nevezett téged? Hadd fogalmazzak másképp, kicsi Szolgám, ugye nem akarsz kitaszított lenni? A kívülálló... A kakukktojás... A szörnyszülött? – A hangja hideg gúny, ahogy a szeme az enyémbe ég.

Szörnyszülött.

A szívem hevesen ver, ahogy a földön heverő, véres farkasra meredek.

Nem vagyok szörnyszülött.

Én Kaelith Rhianon Vaskov vagyok, a Sanguis Lune Klán előző Alfájának lánya. Bár úgy születtem, ami magukkal a természet törvényeivel játszadozott, nem vagyok szörnyszülött.

Halottnak kellene lennem, de nem vagyok az.

– Szörnyszülött. Szörnyszülött. Szörnyszülött. – kezdik kántálni az emberei, ami csak fokozza bennem a dühöt. Ő vigyorog, tudja, hogy hat rám, emiatt kitépem magam a szorításából, a szívem hevesen dobog, ahogy kikapom a fegyvert a kezéből.

Emlékszem, gyerekkoromban nem értettem, miért nem kedvelnek. Időnként voltak gyerekek a klánban, akik a hátam mögött suttogtak, de nem mertek tenni ellenem semmit, mert az Alfájuk lánya voltam. Ráadásul nem olyan voltam, akivel ujjat lehet húzni, mindig szenvedést hoztam mindenkire, aki engem vagy a szeretteimet próbálta bántani.

Azonban volt egy név, ami sosem kopott le rólam – A Szörnyszülött.

– Tedd meg!

A barátomra nézek, tudja, hogy utálom ezt a kifejezést, mégis használta... Az én hibám, én voltam elég vak ahhoz, hogy eláruljam neki a legsötétebb titkaimat.

– Jól van. – köpöm a szót, miközben megfordulok, úgy teszek, mintha engedelmeskednék, és felemelem a fegyvert.

Mit tegyek?

– Lődd le, Bébi! – A közvetlenül mögöttem felhangzó, csendes hangjában halálos figyelmeztetés bujkált.

A kezem remeg, ahogy a padlón nyöszörgő farkasra bámulok.

A légzése olyan felszínes...

Semmilyen logika nem teszi ezt rendben lévővé.

Nem fogom ezt megtenni, de a késztetés, hogy megforduljak, és inkább az úgynevezett barátomat lőjem le, csábítónak tűnik.

Leeresztem a fegyvert, a nevetés elhalkul, és feszült csend ereszkedik az engedetlenségemre.

– Nem fogom...

Felszisszenek, amikor hátulról valami nekem csapódik, amitől véletlenül meghúzom a ravaszt, a földön fekvő test megremeg, mielőtt mozdulatlanná válik.

– Nem! – sikoltottam, eldobva a fegyvert, és a farkas mellé rohanok.

Nem, nem, nem!

Nevetés kísér, ahogy az előttem fekvő farkasra nézek, nem érzem a szívverését, és emberi alakot sem ölt. Bármit is tartalmaznak azok a golyók, az halálos; olyan gyors volt, hogy még visszaváltozni sem volt ideje.

– Miért, Malcor?! – sikoltottam.

Csend telepedett ránk, miközben dühösen meredek az ott álló férfira, akinek hideg szeme rajtam pihen. Bár nem mondott semmit, a szemében lévő harag megfagyasztja ereimben a vért. Utálja, ha tiszteletlenek vele.

– Nem beszélhetsz így velem. – suttogta fenyegetően, miközben odalépett hozzám. Megragadott egy marékkal a farkas véres bundájából, és egyetlen mozdulattal felemelte a testet a földről. – Te tetted ezt. – Ezekkel a szavakkal rám dobta a halott farkas súlyos testét, melynek súlya a lábaimra nehezedett.

– Sajnálod őt? Tessék, gondoskodj róla! – vicsorogta, miközben visszanéztem rá. A dühöm egyre nőtt, miközben próbáltam lelökni magamról a farkas testét. – Ki mondta, hogy felkelhetsz, Szolgám?

– Ez nem vicc! Végeztem veled és a beteg módszereiddel. – köptem oda neheztelve.

Semmiben sem különbözik a többiektől, sőt, még rosszabb.

A szeme elsötétül, és megragad egy marékkal a hajamból.

– Ó, addig nem végeztünk, amíg én azt nem mondom. – horkantott fel fenyegetően.

– Nem birtokolsz engem, és nem vagyok a Szolgád! – sziszegtem, dacosan meredve rá.

Ő csupán hangosan felnevetett, mintha a gyerekes szavaim szórakoztatták volna, de én jobban tudtam. Túl van a határon; az imént voltam vele tiszteletlen az emberei előtt. Ezt nem fogja megbocsátani.

– De igen, fogok. Végeztem veled. – köptem, a szívem dübörgött a dühtől.

Erőszakosan hátra rántotta a fejem, és azzal a kezével, amellyel a farkast megragadta, durván végigkente a vért az arcomon, mielőtt durván a földre lökött volna.

– Azt hiszem, ideje megmutatnom, pontosan kihez is tartozol. – köpte a szavakat, majd úgy arcul csapott, hogy elsötétült előttem a világ...

-

Felriadok az ágyban, az egész testem csuromvizes az izzadságtól, ahogy az a bizonyos éjszaka emlékei ismét elárasztják az elmémet. A szívem hevesen dobog, ahogy körülnézek, és beletelik néhány pillanatba, mire rájövök, hogy a hálószobámban vagyok. Biztonságban.

Remegő levegőt véve kikelek az ágyból, és átsétálok a szomszédos fürdőszobába, vizet locsolva az arcomra.

Egy év telt el azóta, hogy elsétáltam a mérgező exemtől, egy év, amióta azt hittem, örökre végeztem vele. Egészen két nappal ezelőttig, amikor kaptam egy videót arról az éjszakáról, a következő üzenettel: „Emlékezz rá, hogy tudom, mit tettél.”

A gyomrom görcsbe rándul, elfog az émelygés, ahogy a szavak a fejemben visszhangzanak.

Elzártam a csapot, és vettem egy mély lélegzetet, majd visszatértem a hálószobámba.

Itt biztonságban vagyok... ugye?

Akárhányszor is gondolom át, nem tudom, hogyan keveredtem bele a vele való kapcsolatba.

A legrosszabb az egészben, hogy ha a szüleim tudnák, több mint csalódottak lennének bennem, és amit a legjobban utálok, az az, ha cserbenhagyom őket.

Bár a szüleim már nem az Alfák, mióta a bátyám vette át az irányítást, még mindig nagy tiszteletnek örvendenek, a hírnevük országszerte ismert, és Apa tagja az Alfa Király Tanácsának. Ő is egyike a Primus Undecimnek, annak a címnek, amelyet nem hivatalosan a mi időnk leghatalmasabb Alfáinak adományoztak, és most én csak rontok a helyzetükön.

Bárcsak sosem találkoztam volna vele, és bárcsak visszaforgathatnám az időt. Az órára pillantva rájövök, hogy hajnali öt van.

Meg kellene próbálnom pihenni egy kicsit. Lekapcsoltam a lámpát, pont amikor pittyent a telefonom.

Megfeszülve ráncolom a homlokom, ahogy a karcsú készüléket bámulom. Mély levegőt véve feloldottam, és elolvastam az üzenetet.

„Nem tudsz aludni? Hát, adok neked még valamit, amin gondolkodhatsz. Gyere vissza hozzám, vagy azt hiszem, az egész családod imádná végignézni azokat a videókat. Akarod, hogy lássák, pontosan milyen SZÖRNYEN perverz tud lenni a kislányuk?”

Tudom, milyen egyéb videókra gondol, és ettől felfordul a gyomrom.

Öntudatlanul is a szám elé kaptam a kezem, a gyomrom undorítóan összerándult, ahogy az ablakom felé pillantottam.

Figyel engem.

Odasétáltam az ablakhoz, és kikukucskáltam. A szívem hevesen vert, miközben a kinti sötétséget fürkésztem.

Semmi.

Nem látok semmi szokatlant... Csak szórakozik velem?

A telefonom újra pittyent, és lenéztem a képernyőn felugró új üzenetre, egy üzenetre, amitől megfagyott az ereimben a vér.

„Látom, még mindig fehérneműben alszol.”