Megint egy esős nap volt Sunhaven Townban. Állandóan azon tűnődtem, ki a fene adott ilyen szánalmas nevet egy városnak, ahol az év több mint 160 napján esik az eső. Már hat hónapja voltam itt, és ideje volt továbblépnem. Csak a hónap végét vártam, hogy felvehessem a fizetésemet a Nadragulya Bisztróban. Szeptember 28-a volt. Jól emlékszem erre a dátumra, mert ez volt az a nap, amikor először találkoztam VELE…

Egyetlen vendég sem volt a bisztróban, így Milával majd meghaltunk az unalomtól. Már az összes asztalt letakarítottam, és a padlót is kétszer felmostam.

– Talán Donna ma hamarabb elenged minket? Ki akarna kimozdulni, amikor így esik? – kérdezte Mila.

– Ne is reménykedj – kuncogtam, kigúnyolva a reményeit. – Még ha egy hónapig nem is jön ide senki, ő örömmel talál nekünk új helyeket, amiket ki kell takarítani, vagy hoz egy vödör festéket, és megmondja, hogy fessük át a falat.

Mila rám meredt, és csettintett a nyelvével.

– Egyáltalán nem vagy vicces, Lilith! – sziszegte.

Valószínűleg megütött volna a kezében tartott konyharuhával, de az ajtónyitást jelző csengő hangja félbeszakította. Visszafojtottuk a lélegzetünket, reménykedve egy vendégben, aki megvált minket a gyötrő monotóniától – sőt, valaki, aki borravalót is ad, még jobb lett volna. Reményeink azonban szertefoszlottak, amint megpillantottuk kedvenc hatéves ikreinket, amint besétálnak az üzletbe.

– Parker, Penny…? Miért nem vagytok az iskolában? – kérdeztem, nézve az ikreket, akik csuromvizes, sárga esőkabátot viseltek.

– Elöntötte a víz az iskolát – újságolta Penny vigyorogva. – Lilith csokis muffinját akarjuk!

Sóhajtottam, hitetlenkedve megráztam a fejem, de aztán elmosolyodtam. Ezek a gyerekek olyanok voltak, mint egy napsugár ebben a borongós városban. A szüleikkel laktak, rögtön a sarok után, és törzsvendégeink voltak. Úgy gondoltam, ha bármi is hiányozni fog erről a helyről a távozásom után, az ez a két örökké vigyorgó arc lesz.

– Ma frisseket sütöttem – kacsintottam, megigazítottam a pamutkesztyűt, amit mindig a kezemen viseltem, és kivettem két muffint a tepsiből. – Ezek fehércsokoládésak és málnásak.

A gyerekek azonnal enni kezdték őket. Szó szerint öt másodpercig tartott, amíg a muffinok eltűntek.

– Hú! Ez szuperfinom volt, Lilith! – kiáltotta Parker, miközben lenyalogatta a csokit az apró ujjairól.

– Örülök, hogy ízlett – mosolyogtam rájuk melegen. – Most pedig szaladjatok haza. Úgy tűnik, az eső csak még jobban rákezd…

– Úgy lesz, Lilith! – kiáltották mindketten.

– Vigyázzatok magatokra, kicsikéim! – intett nekik búcsúzóul Mila, amint kifelé meneteltek.

– Szia Mila! Szia Lilith! – hallottam édes hangjukat.

Kuncogtam egyet, és sietve hoztam a felmosót, hogy feltöröljem a vizes padlót az ajtó és a pult körül.

– Többet kellene fizetnie neked. Donnának, mármint – jelentette ki Mila, lustán az ajtó melletti asztalnak dőlve.

– Igen, kellene – vigyorodtam el.

– Komolyan mondom! Ha nem lennének a sütijeid és a muffinjaid, senki sem jönne ide megiszni azt a kávét abból a gépből, ami minden másnap elromlik – állította keresztbe font karral.

– De ez már nem számít. – Félretettem a felmosót, mellé álltam, és ugratásból megborzoltam a göndör haját. – Két nap múlva elmegyek. Felveszem a pénzemet, és elhagyom ezt a várost.

– Miért?! Úgy értem… tudom, hogy ez a város egy pocsék lyuk, de veled itt egy kicsit kevésbé volt pocsék – durcáskodott Mila.

– Csak nem tudok túl sokáig egy helyen maradni… – sóhajtottam.

– Te is azok közé tartozol, akik a helyüket keresik a világban, vagy valaki üldöz téged? – kuncogott.

Idegessé váltam, és nevetéssel próbáltam elrejteni a tényt, hogy véletlenül beletrafált az állandó menekülésem valódi okába. Szerencsére nem vette észre a zavart arckifejezésemet.

– Mindegy, szerencsés vagy! – Fésülte vissza a haját az eredeti állapotába. – Kár lenne, ha egy olyan okos lány, mint te, tovább maradna itt. Hiányozni fogsz azért…

– Te is hiányozni fogsz – mosolyogtam, miközben bevittem a felmosót a hátsó helyiségbe.

Az ajtó feletti csengő újra megszólalt. Ezúttal Jared és Felix volt az, két helyi férfi, akik mindig beugrottak kávéra és pitére, amint végeztek a műszakjukkal a helyi gyár őrzésénél.

– Úgy esik, mintha dézsából öntenék! – sziszegte Jared, miközben szó szerint patakokban folyt a víz a kabátjáról.

– Az isten szerelmére, Jared! Most mostam fel a padlót! – kiáltottam fel bosszúsan, újra előhozva hátulról a felmosót.

– Megcsinálom én – ajánlotta fel Mila.

– Nem. Én csinálom. Csak adj nekik kávét – morogtam.

Jared és Felix ügyetlenül elmosolyodtak, majd bocsánatkérően meghajoltak a szúrós tekintetemre válaszolva. Leültek a bárasztalhoz. Mila gyorsan hozott nekik két csészét, és töltött nekik kávét a kannából. Nyilvánvalóan ez is egy volt azon napok közül, amikor a kávégép megint megadta magát.

Elkezdtem felmosni, majd észrevettem, hogy az ajtó feletti csengő félrebillent. Lábujjhegyre álltam, és próbáltam megigazítani, amennyire csak tudtam kinyújtva a kezem. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót, ellökött, amitől elvesztettem az egyensúlyomat.

„Ó, istenem! El fogok esni!” – gondoltam, szorosan lehunyva a szemem.

Mégis, meglepetésemre nem estem el. Valakinek a karjaiban kötöttem ki. Óvatosan kinyitottam a szemem, és egy elképesztően jóképű férfit láttam, különös ezüstszínű hajjal és ragyogó szürke szemekkel. A hajával ellentétben a hosszú szempillái feketék voltak, mint az éjszaka.

– Te vagy az angyalom…? – mormogtam, bután bámulva hihetetlen arcát.

Halványan elmosolyodott, és felsegített. Csak ekkor láttam, hogy a jóképű arca mellett magas is, és szexi alakja van. Hosszú, fekete kabátot viselt, alatta fekete öltönyt. Egyáltalán nem hasonlított a helyiekre. Csendben méregetett tetőtől talpig, amíg magamhoz nem tértem.

– Öm… b-bocsánat… és… k-köszönöm! – dadogtam, mint egy komplett idióta, egyértelműen mutatva, mennyire zavarba jöttem.

– Szóra sem érdemes – válaszolta mély, igéző hangon.

Aztán megfogta összecsukott esernyőjét, elment mellettem, és leült egy asztalhoz a bisztró mélyén. Megfordultam, hogy hozzak neki egy étlapot a pultról, és láttam, hogy Mila tátott szájjal, mozdulatlanul áll.

– Olyan dögös! – suttogta, bár nem voltam biztos benne, hogy elég diszkrét volt-e.

– Psszt! Uralkodj magadon… egy kicsit – torkolltam le idegesen, miközben elvettem az étlapot.

– Nem tehetek róla… gyereket akarok tőle… most, ha lehet – jelentette ki kábultan bámulva a férfit.

– Én… felveszem a rendelését – mormogtam, és az asztalához léptem.

– Miért van rajtad kesztyű? – kérdezte hirtelen, a kezemet nézve.

– Öm… – nevettem fel idegesen. – Csak megszokás – válaszoltam, a hátam mögé rejtve a kezem.

– Megszokás… – ismételte meg félmosollyal az arcán.

– Mit… hozhatok önnek? – kérdeztem, próbálva gyorsan témát váltani.

– Talán egy kávét? – felelte hanyagul.

– Nem ajánlanám – mosolyogtam ügyetlenül. – Elromlott a kávégépünk, úgyhogy csak csepegtetős főzőnk van, de az íze…

– Lefogadom, hogy ízleni fog a kávé, amit te készítesz – dobta be csábítóan.

Nem tudtam megmondani, miért, de forróság öntött el tőle, és a testem megremegett minden alkalommal, amikor a fényes szemébe néztem.

– M-miért gondolja, hogy ízleni fog a kávém? – nevettem fel halkan. – Kóstolta már korábban?

Kíváncsian néztem rá, próbálva felidézni, láttam-e már itt, de az esélye annak, hogy elfelejtsek valakit, aki ilyen különleges, a nullához közelített.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy ízleni fog – kuncogott fel, és enyhén megnyalta az ajkát. – Onnan tudom, mert olyan az illatod, mint… a napsugár.