Miután a mentőcsapat eltűnt, a veszélyes semmi közepén hagyva engem, magamnak kellett megküzdenem a hazavezető úttal. Most először találtam szerencsésnek, hogy az élet sosem bánt velem kesztyűs kézzel, és ennél sokkal nehezebb helyzeteket is túléltem már. Biztos, hogy ha valami törékeny hercegnő lennék, a földön ülnék, és kisírnám a szememet, miközben reszketnék a félelemtől. De jelenlegi helyzetem inkább dühössé tett, mintsem kétségbeesetté. Még az is megfordult a fejemben, hogy elég szerencsés lenne, ha visszafelé találkoznék valami perverz vagy agresszív részeggel, mert legalább levezethetném rajtuk a dühömet. Ennek ellenére még mindig bíztam abban, hogy találkozom valakivel az úton, aki elég kedves ahhoz, hogy elvigyen egy civilizáltabb helyre, de az aznapi szerencsémet elnézve ennek az esélye a nullához konvergált.

Az út sötét volt és teljesen kihalt. A telefonomat használtam zseblámpaként, miközben visszasétáltam onnan, ameddig rohantam, és átkoztam a saját empátiámat, ami folyamatosan bajba sodort.

– Mi a fenének rohantam ilyen messzire egyáltalán?! – kiabáltam magammal. – Követelnem kellett volna, hogy vigyenek haza! Végül is, ha az a fickó pénzt akart adni, miért nem vitt el egyszerűen?! Őrült rohadékok! – őrjöngtem, kiadva magamból a frusztrációt.

Még egy órába telt, mire visszasétáltam egy olyan helyre, amit felismertem. Hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor megtaláltam. Szerencsére nem voltam akkora idióta, hogy esztelenül, találomra beforduljak valahová, hanem végig csak egyenesen futottam. Ez megkímélt attól, hogy az éjszaka közepén valami véletlenszerű idegentől kelljen útbaigazítást kérnem. Belegondolni sem akartam, hová vezetett volna ez…

Séta közben folyamatosan az üres véres tasakon járt az eszem, amit azok az emberek az út szélén hagytak. Idegesen azon tűnődtem, vajon vérátömlesztést adtak-e neki ilyen nem steril környezetben. Ha igen, hatékonyabban is megölhették volna, mint az autóbalesete vagy a betegsége! Azonban minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban kételkedtem abban, hogy vért transzfundáltak. Csak annyit tettek, ami elengedhetetlen volt az élete megmentéséhez, amíg el nem jut valahová, ahol megfelelő kezelést kaphat…

– A fene egye meg! Azt a hülye mentőt kellett volna hívnom! – emésztettem magam a döntésem miatt, amit minél többször átgondoltam, annál ostobábbnak találtam.

Végül hazaértem. Kimerült és nyugtalan voltam. Valamiért a szívem folyamatosan hevesen vert. Nem tudtam kiverni a fejemből a jóképű, ezüsthajú Lovagomat.

– Lilith, az isten szerelmére! Azt tetted, amit kért! Leróttad a tartozásod! Hagyd abba az önkínzást! Az emberei gondoskodnak róla, és rendbe fog jönni! – szidtam magam, miközben a tükörképemet néztem a fürdőszobában.

Nem is tudtam, miért törődöm ennyit egy olyan emberrel, akiről semmit sem tudtam. Még a nevét sem ismertem. De talán a tudatalattim kétségbeesetten próbált valami vigaszt találni, hogy elhallgattassa az abszurd szorongásaimat. Tudtom nélkül elővettem a szekrényből a fekete kabátot, amit egyszer nálam hagyott. Aztán betakaróztam vele, és egy szempillantás alatt elaludtam.

A következő napokban öntudatlanul is mindig megfordultam, valahányszor egy drága fekete autó hajtott el mellettem az utcán. Talán idióta módon azt hittem, hogy újra találkozom vele.

– Ez nevetséges – gúnyolódtam magamon. – Fogadni mernék, hogy csak átutazóban volt ebben a városban, és annak az esélye, hogy újra összefussak vele, megegyezik a lottónyeremény valószínűségével!

Dühös voltam magamra, amiért olyan jelentéktelen dologra pazaroltam a gondolataimat, mint egy pasi. Végül is, ha újra találkoznék is vele, az sem változtatna azon a tényen, hogy az egész életem egy folyamatos menekülés volt. Bármiféle kapcsolat szóba sem jöhetett. Ez volt az oka annak is, hogy sosem volt szeretőm, sem barátom. Nem volt időm ilyesmire. Még a szüzességemet is egy olyan emberrel vesztettem el, akit csupán kedvesnek, egészségesnek tartottam, és akinek a kinézete megfelelt a minimális elvárásaimnak. Számító lépés volt. Azt hittem, ezzel csökkenthetem az értékemet, mint egy árucikkét, amit az apám el akart adni. Sajnos ez semmin sem változtatott. A szüzességem sosem volt fontos kérdés a falka szemében. Persze tanácstalan húszévesként ezzel nem lehettem tisztában.

Az volt az egyetlen alkalom, hogy valaha férfival voltam. Nagyon fájt, mert a férfi nem volt olyan gyengéd, mint amilyennek hinnie szerettem volna. Azt hittem, tudom, mibe egyeztem bele, de sokkal inkább nemi erőszak volt. Amikor minden fájdalmat éreztem, azt akartam, hogy hagyja abba, de ő nem tette. Az egyéjszakás kalandom után három napig sírtam. Azóta egyetlen nap sem volt, amikor eszembe jutott volna, hogy lefeküdjek valakivel. Éppen ezért nem tudtam elhinni, hogy minden érzékem megőrül az ezüsthajú férfi puszta gondolatától is…

Lefoglalva kellett tartanom az elmémet, hogy ne gondoljak rá. Új megbízásokat kezdtem el vállalni, és a munkára koncentráltam. Ennek köszönhetően a bankszámlámon a számok folyamatosan nőttek. Hamarosan az életmódom is javult. Bár menekültem, kényelmesebb lakóhelyeket választhattam, és nagyobb, biztonságosabb lakásokat bérelhettem. Nem bujkáltam többé kisvárosokban és falvakban. Jelenlegi jövedelmemmel megengedhettem magamnak, hogy abba a városba költözzek, ahol a legtöbb ügyfelem élt: New Argent Citybe.

Prosperáló vállalatokkal és gazdag emberekkel teli hely volt. A lakásárak és a megélhetési költségek az egeket verték. Ennek ellenére mindenki arról álmodozott, hogy ott élhessen, mivel ez egyenlő volt azzal, hogy az ember gazdag, vagy hamarosan azzá válik. A legértékesebb ügyfeleim már több mint fél éve rágják a fülemet, hogy költözzek oda. Természetesen egyikük sem a kényelmemre gondolt. Mindannyian mindent megtettek, hogy beszervezzenek magukhoz, és kizárólag nekik dolgozzak. Csillagászati fizetésekkel, autókkal vagy luxuslakásokkal próbáltak elcsábítani, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egyikük sem tudta a valódi nevemet. Fogadni mernék, hogy azt hitték, ha egyszer New Argent Citybe költözöm, találkozhatok velük, és lesz lehetőségük meggyőzni… Nyilvánvalóan sosem fogadhattam el az általuk kínált pozíciót, de ahogy a városról beszéltek, felébresztették bennem a vágyat, hogy ott éljek, még ha csak rövid ideig is. Végül is, százezrek között könnyebb volt elbújni, mint egy olyan városban, ahol mindenki ismer mindenkit…

Találtam magamnak egy lakást az interneten. Nem volt túl hivalkodó, de azért jól biztosított és folyamatosan megfigyelt. Befizettem a szükséges előleget, összepakoltam a holmimat, és olyan izgatottan utaztam New Argent Citybe, mint még soha. Azt hittem, ott biztonságban fogok élni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat…