Elora nézőpontja

Éles fájdalomra riadtam az oldalamon, az egész testem olyan volt, mintha elütött volna egy száguldó teherautó. Nem telt bele sok idő, és a hasogató fejfájás fájdalmas nyögést csalt ki belőlem.

Megpróbáltam megmozdulni, de az alattam megmozduló üvegcserepek hangjára megmerevedtem. Pislogtam egyet, a szemem próbált alkalmazkodni a félhomályhoz, valamint az alkohol és a nyomor bűzéhez. Hamar rájöttem, hogy a nappali hideg, kemény padlóján fekszem, körülöttem mindenütt törött üvegszilánkokkal.

Apám...

Tegnap este itthon volt…

„Te kis kurva!” Apám hangja visszhangzott a fülemben, hangosan és részegen elmosódva, egy üres whiskyis üveggel a kezében. „Hol a pénz? Tudom, hogy abban a hülye étteremben dolgozol! Add ide a pénzt!”

„Nincs semennyi pénzem” – szipogtam, próbálva bátor arcot vágni, de mindketten tudtuk, hogy ez csak álarc.

„Hazudsz!” – ordította, miközben erősen mellkason lökött, az ütéstől pedig a padlón kötöttem ki. „Ne merj hazudni az apádnak, te szajha!”

„Nem hazudok, ígérem!” Ekkor már nem tudtam megállítani, ahogy a hajamnál fogva rángatott fel a padlóról. „Kérlek! Fájdalmat okozol!”

De a szavaim süket fülekre találtak. „Fordulj meg!”

„Esküszöm, nincs pénzem!” – erősködtem, annak ellenére, hogy a testem hevesen remegett, ahogy durván átkutatta a zsebeimet. Az ajkaim kontrollálhatatlanul remegtek, amíg bele nem haraptam úgy, hogy kiserkedt a vérem. De ez sem akadályozta meg abban, hogy feldúlja a szobámat, fittyet hányva a magánszférámra.

Megtalálta a pénzt a matrachuzatba rejtve, összesen harmincöt dollárt, amit borravalóként kaptam az étteremben többórányi talpon állás után.

„Te rohadt hazug!” Ezúttal nem láttam, ahogy az üveg lecsapódik rám.

De éreztem az üveg ütését a tarkómon; hallottam, ahogy az érintkezésnél ripityára törik. Forogni kezdett velem a világ; elzsibbadtam a fájdalomtól, miközben fekete foltok táncoltak a szemem előtt.

A félig törött üveget a padlóra dobta mellém, amitől összerezzentem, mintha nem az imént bántalmazta volna az egyetlen lányát. Aztán kiviharzott a házból, magával víve az egész heti megtakarításomat, nem törődve azzal, hogy nekem és a kisfiának a hét hátralévő részében nem lesz mit ennünk.

Most kipislogtam a kábultságot a szememből, és a fejem búbjára tettem a kezem, elfojtva egy kínzó sikolyt, amikor éreztem, hogy a fájdalom úgy nyilall bele, mintha egy tűt fúrtak volna a koponyámba.

Könnyek patakzottak az arcomon, ahogy felültem a padlón, nézve a körülöttem lévő felfordulást. Ezt össze kell takarítanom… Gondoskodnom kell róla, hogy ne maradjon nyoma a tegnap estének a padlón, az egész házban…

Nem engedhettem meg magamnak ezt… Nem engedhettem meg, hogy Leo megtudja, mennyire elfajultak a dolgok.

A padlóról való felkelés külön erőfeszítést igényelt. Az egész testem remegett és sajgott, amiből rájöttem, hogy apám valószínűleg tovább rugdosott, miután elvesztettem az eszméletemet.

Keserű nevetés szökött ki az ajkaim közül, amikor rájórtam kegyetlenségének mértékére, de mit tehettem volna? Apám nem csinált titkot belőle, hogy szívből gyűlöl, és a gyötrelem csak fokozódott, amióta édesanyám belehalt az öcsém, Leo születésébe.

Most bizonytalan lábakon álltam fel, a fejem szédült az erőfeszítéstől, miközben minden tőlem telhetőt megvettem, hogy ne lépjek a törött üvegszilánkokra. A fájdalom éles volt, de megtanultam elnyomni. Nem engedhettem, hogy meglátsszon rajtam.

Leo. Ő biztonságban volt. A szobájában rejtőzött, eldugva ott, ahol nem láthatott semmit, és őt sem láthatták. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy újra tanúja legyen ennek. Szinte hallottam, ahogy a nevemet szólítja, kérdezve, hogy minden rendben van-e, jól vagyok-e.

De nem voltam jól. Közel sem. De hogyan mondhattam volna ezt el egy ötévesnek? Hogyan oszthattam volna meg a fájdalmamat valakivel, aki alig értette, miért történik mindez?

Visszabotorkáltam a szobámba, az ajkamba harapva, hogy ne törjek ki zokogásban. A padló hideg volt mezítelen talpam alatt, és egy óvatos lépést tettem a fürdőszoba felé. A tükörből egy olyan arc nézett vissza rám, amit nem ismertem fel – püffedt szemek, kócos haj, kirepedezett ajkak. A kezem remegett, amikor megnyitottam a vizet, és az arcomba fröcsköltem. A hűvösség nem nyugtatott meg; már semmi sem segített. De nem maradhattam így.

Mozdulnom kellett. Tovább kellett mennem Leo miatt. Az ő jövőjéért.

Miután a hideg víz megtette a hatását, visszatámolyogtam a szobámba, és átkutattam a komódomban lévő régi ruhakupacot, valami félig-meddig elfogadhatót keresve az iskolába. Egy egyszerű póló, régi farmer és tornacipő. Hónapok óta nem volt időm vásárolni – apám gondoskodott róla, hogy semmim ne legyen, még a ruháim is használtak voltak, egy adományboltban vettem őket. Nem számított. Felveszem őket, és folytatom az életemet. Muszáj volt.

Mert ha van bármi esélyem kijutni ebből a borzalmas városból, ebből a szörnyű környékről… akkor minden lehetőséget megragadok. Egyelőre meg kellett szereznem az érettségit, és ügyelnem kellett arra, hogy a lehető legjobban kimaradjak a bajból, mert apám már épp elég bajt okozott.

Ahogy felöltöztem és belenéztem a tükörbe, a visszabámuló kép még engem is elborzasztott. Sápadt voltam, mint a kísértet, de az arcomon lévő sötét zúzódást el kellett takarnom. Már így is csodabogár voltam az iskolában, akinek az apja szerencsejátékos és alkoholista. Nem kellett még a világ tudtára adnom azt is, hogy bántalmaznak.

Így hát az egyetlen alapozót használtam, amit egy dolláros boltban sikerült vennem, hogy elfedjem a zúzódást. Nem segített sokat, de a célnak megfelelt.

Még egyszer utoljára a tükörbe nézve felöltöttem a legszebb mosolyomat, mintha ezzel be tudnám csapni magam, hogy az életem nem hullik darabokra, hogy nem állok a szétesés szélén…

Ilyenkor vágytam kétségbeesetten arra, hogy bárcsak élne még az anyám, hogy ne hagyott volna itt teljesen egyedül ebben a világban, hogy gondoskodjak egy apró lélekről, akit megfogadtam, hogy a végsőkig megvédek.

De kivertem ezt a gondolatot a fejemből. Anyám elment, már a mennyben van, biztonságban és boldogan… távol annak a férfinak a gyötrelmeitől, akit oly kétségbeesetten szeretett, és aki mára szörnyeteggé vált.

Miért? Ez volt az a kérdés, amit többször tettem fel magamnak, mint amennyit meg tudnék számolni. De tudtam, hogy a válaszok nem fognak megérkezni.

Miért kellett anyámnak ilyen korán meghalnia?

Miért vált apám hirtelen ilyen szerencsejáték-függővé… ilyen alkoholistává… ilyen… szörnyeteggé?

És ami a legfontosabb… miért gyűlöl engem ennyire?