Elora nézőpontja

– Megvakultál, te rohadék?! – támadt rám, és a környékünkön azonnal elcsendesedett mindenki. – Nem tudsz a szemed elé nézni, te kurva! Van fogalmad róla, mit műveltél?

– S-sajnálom… – kezdtem volna, de a következő pillanatban a fejem oldalra rándult, ahogy fájdalom robbant az arcomon. A fejem lüktetni kezdett a korábbi sérüléstől. Egy pillanatra fekete foltok táncoltak a szemem előtt, mielőtt Sloane éles hangja átvágott volna a ködön.

– A sajnálom nem hozza helyre, te ufó – gúnyolódott, közelebb lépve hozzám. – Azt hiszed, a sajnálkozásod rendbe hozza az LV táskámat? – Újra felemelte a kezét, én pedig összerezzentem, azt híve, újra megüt, de megállt a levegőben, gúnyos mosollyal az arcán mérve végig tetőtől talpig. – Tudod mit? Nem akarom bepiszkolni a kezem azzal, hogy még egyszer hozzád érek. Fizesd vissza nekem azt a pénzt, amivel tartozol a márkás táskám tönkretételéért. Húszezer dollárt.

A francba!

Honnan fogok én ennyi pénzt szerezni?!

A szemem tágra nyílt a borzalomtól, miközben Sloane-ra néztem, hogy lássam, csak viccel-e, de az arcáról tudtam, hogy komolyan gondolja. És nagyon jól tudta azt is, hogy képtelen vagyok ekkora összeget kifizetni, ezért csak még jobban élvezte a gyötrésemet.

– Mi van, nem fogod megtenni? – követelte. – Fizesd vissza, amivel az egyedi táskám tönkretételéért tartozol, te selejt!

Ekkorra a hangja már elég hangos volt ahhoz, hogy az egész menza elhallgasson, és most mindenki a drámát figyelte, örülve, hogy nem ők vannak Sloane haragjának a célkeresztjében. Éreztem, hogy a tenyerem nyirkos lesz a hideg verejtéktől, a szívem a bordáimnak csapódott, miközben idegesen néztem körbe, remélve, hogy valamilyen csoda folytán… valaki megszán és a segítségemre siet.

De senki sem tette. És ahogy a cipőmre néztem, az alsó ajkamba harapva, próbálva kitalálni valami kifogást, amivel kikeveredhetek a helyzetből, éreztem, ahogy az ujját a vállamba fúrja; összerezzentem a manikűrözött körmei szúrásától.

– Hé – köpte –, nézz rám, amikor beszélek hozzád! – Amikor nem válaszoltam, a hajamnál fogva rántott meg, kényszerítve, hogy felnézzek, hiába nyikkantam fel a fájdalomtól. – Azt mondtam, nézz rám, amikor beszélek hozzád! – A mutatóujjával meglökte a homlokomat, hátrataszítva. – Süket vagy, vagy csak simán hülye?

Ezzel kivívott néhány nevetést a tömegből, miközben éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. A tekintetem körbejárt a teremben, és láttam, hogy az egyetlen személy, akit cseppet sem érdekelt a helyzetünk, Kaelen volt, aki békésen ebédelt, mintha semmi említésre méltó nem történne.

Sloane szemébe néztem, elhatározva, hogy már úgy sincs vesztenivalóm, így megmondtam neki az igazat. – É-én… nekem nincs ennyi p-pénzem.

– Ó! Milyen érdekes! – gúnyolódott Sloane, összefonva a karját a mellkasa előtt. – Akkor szerinted hogyan vegyek új táskát, miután ráöntötted az olcsó moslékodat?

Újra beleharaptam az ajkamba, lenyelve a szavaimat. Sloane az iskola egyik leggazdagabb lánya volt, és tényleg elvárta, hogy egy olyan valaki, mint én, húszezer ronggyal a zsebében sétálgasson?

De hiába hangzott ez hihetetlenül, nem volt bátorságom a szemébe mondani.

Csatt!

A fejem ismét oldalra rándult, ezúttal a másik arcomon, és egy másodpercre csak meredtem a semmibe, nem tudva, mi történik.

– Mivel nem tudsz kifizetni húszezret, megjutalmazlak húsz pofonnal. – Sloane fenyegetően beszélt, közelebb lépve hozzám, miközben az ajkam remegett a vészjósló jelenlététől. – Egy pofon egy koldusnak, mint te, még ezer dollárt sem érne, de mit mondhatnék? Gondolnom kell a szegény kezeimre is.

– Mit-ÁÁÁ!

Csatt!

Ezúttal nem tudtam elfojtani a sikolyt, ami elhagyta az ajkaimat, ahogy újra megütötte a zúzódott arcomat.

Még egyszer felemelte a kezét, de mielőtt megpofozhatott volna, egy kéz villant elő és elkapta Sloane-t, majd ellökte; az erő hatására Sloane hátrafelé tántorodott.

Sloane megdöbbenve nézett a nőre, aki közénk állt, arckifejezése elárulta, hogy egyáltalán nem számított erre. – Vivienne?

– Elég legyen, Sloane – mondta Vivienne gyengéden; azonban volt valami a hangjában, amitől felállt a szőr a hátamon. – Nem csinált semmi rosszat; csak baleset volt. Nyugodj meg, és menj ebédelni.

Sloane még néhány másodpercig Vivienne-re meredt, és nem tudtam, mi zajlik le közöttük, mert Vivienne háttal állt nekem, de bármi is volt, úgy tűnt, ő nyerte meg ezt a néma csatát, mert végül Sloane leengedte a tekintetét és horkantott egyet.

Sloane gúnyosan fordult felém: – Szerencséd van, hogy most megmenekültél. De ha még egyszer az utamba kerülsz, nem úszod meg ilyen könnyen.

Ahogy Sloane elment, láttam, hogy Vivienne felém fordul, de még mielőtt megtehette volna, éreztem, hogy a könnyeim már az arcomon készülnek lecsordulni, és tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy mindenki így lásson a menzán.

Gondolkodás nélkül sarkon fordultam és elmenekültem a helyszínről, leszegett fejjel haladva el az emberek mellett, akik nevettek és mutogattak rám, mintha cirkuszi bohóc lennék.

De abban a pillanatban semmi sem számított. Csak az mosdóba akartam érni, mielőtt kitörnek a könnyeim, és csak ott tudom majd megkímélni magam ettől a megaláztatástól.

Ahogy a szinte üres folyosókon futottam, nem tudtam mást tenni, mint feltenni ugyanazt a kérdést, amit anyám halála óta annyiszor.

Miért pont én?