*Elora*

A bátyám legjobb barátja vette el a szüzességemet.

Persze életem legjobb éjszakája volt, nem mintha őt ez érdekelte volna.

Ő volt a társam… ami sokkoló, tekintve, hogy csak a 16. születésnapomon tudtam meg, amikor először váltottam alakot. Akkor derült ki, hogy ő már egy teljes éve tudta, mivel egy évvel idősebb nálam.

Nem hiszem, hogy valaha láttam Kaelt annyira… önkívületi állapotban, mint azon az éjszakán, amikor áthívtam a szobámba, hogy megkérdezzem, miért nem mondta el. Még mindig emlékszem a tekintetére, ahogy a farkasom hívta az övét. Még mindig emlékszem, ahogy vibrált a levegő, amikor egy lépéssel közelebb jött hozzám.

Még mindig éreztem a kezeit magamon, a leheletét, az ajkait…

Az istenit, de hiányzott az a dögös feneke.

És ez butaság volt a részemről, tekintve, hogy az éjszaka közepén távozott, levegőnek nézett, egy héttel később pedig elment az Apex Sentinel Akadémiára – egy évvel korábban, mint kellett volna.

Ennek már két éve.

Azóta minden napot azzal töltöttem, hogy a választ kerestem: Miért? Ennyire rossz voltam? Ennyire utálta? Vagy valami más volt a háttérben – valami mélyebb –, amit nem értettem?

Minden kérdésemre választ kapok ma, mert én is az akadémiára megyek.

Rowan, az ikerbátyám és én a múlt héten töltöttük be a tizennyolcat. Számára ez a mérföldkő izgalommal és céltudatossággal járt. Számomra elszántsággal és egy titkos tervvel. Rowan felvételi levele az Apex Sentinel Akadémiára egy hónapja érkezett meg, az enyémmel együtt.

Ő nem tudott erről a részről, mert mindkét levelet elcsíptem a kézbesítés pillanatában. Az Akadémia – egy kegyetlen intézmény, amelynek célja a jövőbeli alfák kinevelése – senkit sem utasított el, akiben alfa-vér csordogált, még akkor sem, ha hiányzott belőle a túléléshez szükséges képzés vagy képzettség.

És belőlem mindkettő hiányzott.

Nem volt titok, hogy Rowan és Kael egész életükben harcosnak készültek. Harci gyakorlatok, stratégiai órák, még állóképességi futások is a fagyos erdőkben a tél közepén. Én? Én csak a pálya széléről figyeltem.

A szüleim nem gondolták, hogy egy lánynak edzenie kellene a harcra, nemhogy a vezetésről álmodoznia. Régimódiak voltak, mint a legtöbb alakváltó farkas.

Az Akadémia nem az olyan „törékeny holmiknak” való, mint én. Nem mondták ki nyíltan, de a tekintetük elárulta. Így hát titokban edzettem, amikor csak tudtam – gyakoroltam, amit Rowan tanított a gyerekkori játékaink során, és a farkasom ösztöneire hagyatkoztam, hogy áthidaljam a szakadékot. Még mindig nem voltam fele olyan jó sem, mint kellene, de nem voltam teljesen védtelen.

De most, ahogy Rowan fűzte a bakancsát az előszobában, készen álltam a lépésre.

A vállamon lévő túlméretezett sporttáska a csípőmhöz ütődött, ahogy lementem a lépcsőn. Rowan felnézett, a szeme összeszűkült.

– Mi ez a táska? – kérdezte, közben ellenőrizte a sajátját, gondolom, hogy biztosan a jót fogta-e meg.

Már „elbúcsúztunk” egymástól. Rowan és én születésünk óta elválaszthatatlan ikrek voltunk. Tudtam, hogy az én elhagyásom volt számára a legnehezebb rész, és számomra is az lett volna, ha nem mennék vele.

Tegnap megdicsért, hogy „milyen jól viseltem a tényt, hogy 4 évig nem látjuk egymást és nem beszélünk”, de ha csak tudná.

Letettem a táskámat az övé mellé, és összefontam a karomat. – Veled megyek.

Egy pillanatig bámult rám, majd nevetésben tört ki. – Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Halálosan komolyan – mondtam, és felszegtem az állam. – Az én felvételi levelem is megjött.

Rowan nevetése azonnal elhalt. – Viczelsz.

– Nem.

– Anya és Apa sosem engednének el.

– Pontosan ezért nem tudnak róla – vágtam vissza. – Felnőtt vagyok, Rowan. Saját döntéseket hozok. Különben sem hagysz itt engem.

Meglengettem a levelet az arca előtt, ő pedig elragadta, a szemei végigfutottak a sorokon, amik biztosan szóról szóra megegyeztek az övéivel.

A sötét hajába túrt, ami biztos jele volt annak, hogy mindjárt átvált „védelmező bátyó” üzemmódba. Technikailag csak pár perccel volt idősebb nálam, de ez a pár perc elég volt neki ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mintha folyamatos védelemre szorulnék.

Mostanra már tiszta alfa volt – a testvérem eltűnt belőle. Kisebb korunkban majdnem egyformák voltunk. A mély sötétbarna hajunk és a zöld szemünk kiemelt minket. De ahogy nőttünk, ő jóval magasabb lett nálam, izmosabb, és kifejezetten félelmetesen nézett ki.

Nem mintha féltem volna tőle.

– Elora, az Akadémia nem játék. Ez nem valami kaland, ahol csak úgy… megjelensz. Élve felfalnak. Nem edzettél erre – nem állsz készen!

– Akkor majd ott edzek – mondtam egyszerűen. – Majd rájövök a dolgokra, ahogy mindenki más is.

– Ez nem ilyen egyszerű! – A hangja emelkedett a frusztrációtól. – Tudod, hányan halnak meg minden évben az első próbatételen? Vagy alfaként végzel, vagy… egyáltalán nem végzel. Az Akadémia szabályai brutálisak. Ők—

– Megyek – szakítottam félbe, állva dühös tekintetét. – Indulhatsz most is, és én majd később beérlek. De így vagy úgy, Rowan, jövök.

– El—

– Válassz, Rowan – vágtam a szavába. – Tudod, hogy ugyanolyan makacs vagyok, mint te, ha nem jobban. És azt is tudod, hogy ha most nélkülem mész el, még ha az összes őrt idehívod és ezüstlánccal kötözöl is le, akkor is találok módot rá, és utánad megyek. És azt is tudod, hogy ha egyszer belépsz az ASA-ba, onnan nincs kijárás. Szóval, dönts. Vagy velem indulsz most, vagy később látsz megjelenni.

Úgy nézett rám, mintha idegen lennék – mintha nem az egész életünket töltöttük volna együtt. De tisztán láttam a szemében. Rettegett. Értem. Az életemért.

Attól, hogy elveszít.

– Miért? – ez volt az egyetlen kérdése. – Miért akarsz ennyire menni?

Felsóhajtottam, a szám szélét harapdálva. Tudtam, hogy sosem gyanítaná, hogy Kael miatt megyek. Beszélnem kellett vele, ez biztos. És várhattam volna még 2 évet, amíg végez, anélkül, hogy nyíltan kockáztatnám az életemet, ez is igaz.

De… nem tudtam megmagyarázni. Ez sokkal több volt Kaelnél és Rowannál. Úgy éreztem, ott kell lennem. Mintha kőbe lenne vésve. Nem akartam őrültnek tűnni, ezért ezt nem mondhattam.

Ráadásul ő nem tudja, hogy Kael a társam. Kael sosem mondta el neki, így én sem. Részben Kael miatt tettem. Ha Rowan tudna az éjszakáról, amit együtt töltöttünk, és hogy ott hagyott engem, mint azt a sok nőt, akikről hallottuk, hogy lefeküdt velük, Rowan megölné őt, és tönkretenné a barátságukat.

Ami köztük volt, az ritka kincs. Nem akartam elrontani, még ha ez azt is jelentette, hogy elhallgatom az igazságot az ikrem elől – akivel a kötelékem csak a társi kötelék után következik.

Szóval nem mondhattam neki azt sem, hogy Kael miatt van.

Ehelyett a legegyszerűbb választ adtam az ikremnek.

– Rowan, te vagy a másik felem… szó szerint. Egész életemben ott voltál, és most csak úgy elmennél négy évre? Semmi kommunikáció, azt sem tudnám, élsz-e vagy halsz? Nem tudok… nem tudok távol lenni tőled, Ro. Nem állok készen rá.

Az arcvonásai teljesen meglágyultak, leengedte a vállát, és a mellkasához vont. A cédrus és a menta ismerős illata töltötte meg az érzékeimet, és azonnal megnyugodtam.

Ez nem volt hazugság. Egy nagy részem pánikba esett, amikor rájöttem, hogy Rowan egy nap elhagy, hogy az akadémiára menjen. Megvoltak az indokaim a jelentkezésre, igaz, de ez határozottan köztük volt.

– Tudtam, hogy nem viselted te ezt olyan jól – mondta, ahogy hátralépett, és az arcomat a kezébe fogta. – Mert én biztosan nem.

Élesen kifújta a levegőt, az állkapcsa megfeszült, úgy nézett ki, mint aki ezt egész életében bánni fogja, én pedig tudtam, hogy nyertem.

– Lehetetlen alak vagy, tudod? – mormogta. Vállára vetette az övét és az én táskámat is, majd az ajtó felé bökött a fejével. – Jól van. Menjünk.