*Elora*

Az út az Akadémiáig csendben telt, csak az autó motorjának halk duruzsolása hallatszott. Rowan hangulata viharos volt, szinte hallottam a kerekek kattogását a fejében, ahogy azon próbált rájönni, hogyan védhetne meg attól, ami ránk vár.

Nekem megvoltak a saját gondolataim – jelesül Kaelen.

Utoljára két éve láttam Kaelt, azon… az éjszakán. Egy szót sem szólt. Csak eltűnt, zavart, összetört szívet és ezer megválaszolatlan kérdést hagyva maga után.

Most pedig egyenesen oda tartottunk, ahol eddig bujkált előlem. Nem tudtam, mire számítsak – bocsánatkérésre? Válaszokra? Vagy talán csak az elégtételre, hogy megmutassam neki: nem az a törékeny lány vagyok, akit hátrahagyott.

Pontosan 13 órája és 20 perce utaztunk, és már torkig voltam vele. Egy óra autóval hazulról a reptérre, 12 óra repülés, és az utolsó 20 perc megint egy autóban ülve. Az Akadémia Isandor elszigetelt szigetén található – ott, ahol a farkas tanács is székel.

A sziget nagy része erdő, és a térerő csapnivaló. Próbáltam kihasználni a mobilozás utolsó perceit, de hiába. Elgondolkodtatott, hogy vajon szándékosan nem fektettek-e be rendes hálózatba, tekintve, hogy a kiképzés alatt álló alfáknak tilos a külvilággal kommunikálniuk.

De mondjuk úgy, amikor megcsörrent a telefonom, és rájöttem, hogy a szüleim megtalálták a hátrahagyott üzenetemet, nem panaszkodtam a rossz vétel miatt.

Látom még őket, mondogattam magamnak és nekik is. Muszáj volt.

Amikor az Akadémia tornyosuló kapui feltűntek, félelem és izgalom keveréke kavargott a gyomromban. A kovácsoltvas rácsokat átváltozás közbeni farkasok ezüst vésetei díszítették, a tetején pedig büszkén trónolt a hold emblémája. A kapukon túl a hatalmas kampusz magasodott, kőépületeit sűrű erdő vette körül. Gyönyörű volt és egyben vészjósló.

A sofőr leparkolt, Rowan pedig felém fordult, sötét arckifejezéssel. – Ez az utolsó esélyed, hogy visszafordulj.

– Meg se fordul a fejemben – mondtam, és megragadtam a táskámat.

A kapuk nyikorogva kinyíltak, ahogy közeledtünk, és a rám váró dolgok súlya nehezen telepedett a vállamra. De a szorongás közepette egy gondolat fényesen égett bennem:

Mit fog szólni Kael, ha meglát?

***

Az Akadémia tájékoztatója bemutatkozások és szabályzatok forgataga volt. Nincs kapcsolat a külvilággal. Tilos elhagyni a területet a diploma megszerzéséig vagy külön engedélyig. Kétheti próbák a gyengék kiszűrésére. A valóság fullasztó volt, de emelt fővel jártam, elhatározva, hogy nem mutatom ki az idegességemet.

Itt-ott láttam néhány lányt, bár közel sem annyit, mint férfit.

Rowan jelenléte némi vigaszt nyújtott, bár őt hamar elnyelte a tapasztalt kadétok tömege. Én pedig ott maradtam, hogy egyedül igazodjak el. Ekkor láttam meg őt.

Kaelen Vandar.

A gyakorlótér túloldalán állt, magas alakja ugyanolyan tekintélyt parancsoló volt, mint amire emlékeztem. Sötét haj hullott a homlokába, és átható kék szemei egy ragadozó precizitásával pásztázták a tömeget.

Hogy az ördögbe lehetséges, hogy most még sötétebben jóképű, mint két éve? Volt rajta néhány heg, pár a karján, egy az arcán, és az egykor világos bőre napbarnítottabb és simább lett.

Összefont karral beszélt néhány emberhez, akikről feltételeztem, hogy elsőévesek, mint én, mert ugyanaz az izgalom ült az arcukon, ami a másod-, harmad- és negyedévesekéből már hiányzott. Nem hiszem, hogy láttam valaha ennyi izmot egyetlen emberen. És talán azért, mert ő volt a társam, és a farkasom végre megmozdult az elmúlt két év szomorúsága után, de a térdeim azonnal elgyengültek, a szemem pedig kicsit elhomályosult.

Kael… tökéletes volt.

Mintha végre megérzett volna az embertömegben, hirtelen az udvar felé fordította a fejét, a szeme tágra nyílt és éber volt.

Amikor a tekintete rám tapadt, az egész teste megfeszült. Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. Olyan volt, mintha a körülöttünk lévő több száz farkas megszűnt volna létezni, és csak mi lennénk abban a pillanatban.

Talán csak képzeltem, sőt, biztosra veszem, hogy így volt, de az arcán átfutó érzelmek miatt megmozdult a lábam, és tettem egy lépést előre.

Ekkor az arca megkeményedett, és elfordult, mintha ott sem lennék.

A fájdalom élesen és azonnal hasított a mellkasomba, de elfojtottam.

Jól van. Hadd tettesse magát, gondoltam keserűen. Tehet úgy, mintha az az éjszaka meg sem történt volna. Akkor azt hittem, csak egy zavarodott kölyök. De most már férfi volt – 2 évnyi alfa-kiképzéssel a háta mögött.

Ha makacskodni akar, hát makacskodjunk. Mindketten tudtuk, hogy úgyis össze leszünk zárva a következő két évben, amíg le nem diplomázik.

Már bent voltam, és nincs kiút, csak hullazsákban, vagy Alfaként.

– Te is az Ezüstkarom kollégiumban vagy? – szólalt meg egy hang a hátam mögött, amitől ijedtemben ugrottam egyet.

Hirtelen megfordultam, és egy gyönyörű, magas lányt láttam magam mögött, akinek barna szemei várakozóan tágultak, de közben úgy nézett ki, mint aki halálra unja magát.

– Öm, tessék? – kérdeztem vissza, nem értve a kérdést.

A kezembe szorított ezüst kulcskártyára mutatott, amit a regisztráció után kaptunk. Nem figyeltem rá eléggé, hogy lássam: a kollégium neve és a szobaszám is rajta van. Többfunkciós kulcs volt, az órákhoz és a szobákhoz is.

– Ó – mondtam, ahogy ráantantottam, észrevéve, hogy a többi farkasnak más színű kártyája van. – Igen.

– Helyes – mormogta szárazon, miközben kikapta a kezemből, hogy elolvassa. – Elora, örvendek. Slo vagyok.

– Örülök, Slo – mondtam őszinte mosollyal, mire az ő szája is egy kicsit felfelé rándult.

– Én is – mormogta. – Örülök, hogy látok legalább néhány nőt ebben a végletekig szexista iskolában. És szerencsénkre szobatársak vagyunk – jelentette ki, megmutatva a kártyáját, amin ugyanaz a szobaszám állt.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Félig rettegtem tőle, hogy valami elviselhetetlen alakkal kell egy szobában lennem, de Slo… kedvesnek tűnt, az egyedi személyisége ellenére is.

Belebújtatta a karját az enyémbe, és az iskola felé tartó sorhoz húzott, ahol hatalmas dobozokkal várták a farkasok, hogy begyűjtsék a készülékeinket, óráinkat – bármit, ami a külvilághoz köthetne minket.

– Te jó ég, mi ez, katonai iskola? – horkantam fel, mire Slo felnevetett.

– Inkább börtön. El sem hiszem, hogy egyesek tényleg izgatottak, hogy itt lehetnek.

Felnéztem rá. – Akkor te miért jöttél? – Nem bántásnak szántam, és örültem, hogy nem is vette annak. Elvigyorodott, és megpattintotta a rágóját.

– Hogy megmutassam a seggfej bátyáimnak, nem vagyok valami gyenge, esendő nőszemély, akinek az egyetlen célja az életben, hogy megtalálja a társát és gyerekeket szüljön. – Megforgatta a szemét. – Heten vannak, három már itt van, kettő végzett, kettő pedig fiatalabb nálam, ők jövőre kezdenek.

Felnevettem. – Az én bátyám is itt van. Az ikrem. Részben én is hasonló okból jöttem – hazudtam félig. De igaz volt, egy részem be akarta bizonyítani, hogy mindenki téved.

Félrebillentette a fejét, és végigmért. – Iker, mi? Ha te ilyen falat vagy, akkor ő talán—

– Istenem, kérlek, ne! – nevettem el magam. – A bátyámról van szó, fúj!

Ő is velem nevetett, és a nevetése gyönyörű volt. Már most tudtam, hogy jó barátok leszünk.

– Ne aggódj, Elora. Megleszünk, és bebizonyítjuk ezeknek a seggfejeknek, hogy tévednek.

Ösztönösen hátrapillantottam oda, ahol Kael állt, de a helye már üres volt.

– Igen. Bebizonyítjuk.