*Elora*

Az akadémia pontosan olyan volt, amilyennek vártam: könyörtelen, brutális és végtelenül kimerítő.

Két nap telt el, és már olyan helyeken is izomlázam volt, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Az első óránk stratégia volt, ami leginkább abból állt, hogy a harmad- és negyedévesek uralták a vitát, miközben mi, elsőévesek, jegyzeteltünk, mint a jó diákok.

Hamar megtanultam, hogy az akadémia nem vesződik a fokozatos tanulással. Vagy tartod a tempót, vagy lemaradsz.

Én pedig nem voltam hajlandó lemaradni.

– Úgy néztél ki, mint aki legszívesebben kikaparná a saját szemét – mormogta Slo, ahogy kiléptünk az előadóteremből a kollégiumokhoz vezető kőútra.

Az akadémia területe végtelennek tűnt előttünk, sűrű, tornyosuló fák határolták, amik elválasztottak minket a külvilágtól. A levegő friss volt, fenyő, nyirkos föld és farkasok illatát hordozta.

– Mondd csak, az óra volt ilyen, vagy az, ahogy a srácok folyton beléd fojtották a szót?

Felhorkantam. – Mindkettő.

Slo felnevetett, és megigazította a táskája pántját.

– Üdv az Apex Sentinel Akadémián, ahol ha nincs golyód, akár láthatatlan is lehetsz.

– Remek. Szuper. – Megforgattam a szemét. – Amúgy még nem kaptunk szobatársat. Szerinted lehet akkora mázlink, hogy mienk marad a szoba?

Slo megmozgatta a szemöldökét. – Egy kétszemélyes szoba harmadik kerék nélkül? Ez a mindenem. Szorítsunk, hogy a rendszer elfelejtsen bárkit is hozzánk osztani.

Elmosolyodtam, ritka könnyűséget érezve. Slo volt az első ember itt, aki nem púpként kezelt a hátán.

Ahogy sétáltunk, a gondolataim egy sürgetőbb kérdés felé terelődtek. Oldalról Slóra pillantottam. – Szóval… te tudsz harcolni?

– Persze – horkant fel, mielőtt úgy nézett volna rám, mintha azt kérdeztem volna tőle, tud-e lélegezni. – Hét bátyám van, emlékszel? A harc nálunk alapvető túlélési készség volt.

Nagyot nyeltem. – Mázlista.

– Miért? Te nem tudsz? – kérdezte, a szemei kissé összeszűkültek.

A hallgatásom elég válasz volt. Megállt, és teljesen felém fordult. – Várj – te komolyan nem tudsz harcolni?

Összefontam a karom, kényelmetlenül fészkelődve. – Sosem edzettem. A szüleim szerint nem volt rá szükségem. Próbáltam magamtól tanulni, de kezdem azt hinni, hogy ez hiba volt.

Slo halkan füttyentett. – A fenébe. És így jelentkeztél ide?

– Nem volt éppen véletlen.

Egy pillanatig tanulmányozott, majd megvonta a vállát. – Nos, jó hír. Vannak szabad foglalkozások, én meg unatkozom. Majd én megtanítalak.

Olyan gyorsan árasztott el a megkönnyebbülés, hogy majdnem megtántorodtam. Ott volt Rowan, persze, de tudtam, hogy az ő ideje korlátozott. Slo segítsége jelentheti a különbséget aközött, hogy túlélem az első próbát, vagy teljesen megsemmisítenek.

– Én… – haboztam. – Igazán értékelem.

Slo elvigyorodott. – Jobban is teszed. Nem ajánlom fel akárkinek a segítségemet.

Mielőtt újra megköszönhettem volna, a tekintetem megakadt valamin – vagyis valakin – odébb.

Kaelen.

Harmadévesek egy csoportjával sétált, és valamin nevetett, amit az egyikük mondott. A látvány, hogy nevet – tényleg nevet –, különös szúrást okozott a mellkasomban. Az elmúlt két napban csak futólag láttam, de Rowan mindig vele volt, vagy fordítva. Egyetlen esélyem sem volt, hogy kettesben elkapjam.

Egészen mostanáig.

Slo észrevette, merre nézek, és elvigyorodott. – Óóó. Megakadt a szemed egy harmadévesen? Ambiciózus, tetszik – ugratott.

Mélyet sóhajtottam. Talán bízhatok benne. Talán.

– Egye fene – mormogtam az orrom alatt. – Ő a társam.

Slo félrenyelt. – Tessék?

Mielőtt elkezdhetett volna követelőzni a részletekért, én már meg is indultam.

– Erről még beszélünk! – kiáltott utánam, a hangjában még mindig hitetlenkedéssel.

Alig hallottam. A pulzusom a fülemben lüktetett, ahogy egyenesen Kael felé meneteltem, akinek háttal állt nekem, teljesen öntudatlanul az iránt, hogy a múltja épp most érte utol.

Csak közvetlenül mögötte álltam meg. – Kaelen.

Megmerevedett. A körülötte lévő srácok elhallgattak, érezve a feszültséget a levegőben. Lassan megfordult, éles kék szeme az enyémbe fúródott. Néztem, ahogy fellángol benne a felismerés, amit valami más követett – valami sötét és zaklatott.

Nem szólalt meg.

A többiek ránk pillantottak, érezve a feszültséget. Egyikük megszólalt: – Majd később találkozunk, haver.

És akkor már csak mi voltunk ott.

Kettesben, két év után.

A szívem a bordáimnak kalapált. Milliónyi módot kiterveltem erre a szembesítésre, de itt állva, vele szemtől szembe, a gondolataim összekuszálódtak.

Összeszorítottam az öklöm. – Komolyan úgy fogsz tenni, mintha nem is léteznék?

Az állkapcsa megfeszült. – Elora—

– Nem. – vágtam a szavába. – Nincs jogod így mondani a nevemet. Azok után, amik történtek.

– Elora – mondta ugyanúgy, és én tényleg megborzongtam. Rohadt, áruló testem.

Élesen kifújta a levegőt, és az arcát dörzsölte a kezével. – Nem kellene itt lenned.

Felhorkantam. – Hűha. Ez az első dolog, amit mondasz nekem?

– Komolyan beszélek, Elora.

Egy lépéssel közelebb mentem, dacosan felszegve az állam. – Nos, itt vagyok. És nem megyek sehova. Szóval mondd el – mi a fene történt azon az éjszakán? Miért mentél el? Ennyire rossz voltam?

A fájdalom és a bizonytalanság egy pillanatra mardosni kezdett, mielőtt elszántsággal lepleztem volna.

A szeme megrebbent, csata dúlt a tekintete mögött. Egy röpke másodpercre azt hittem, tényleg válaszolni fog. De aztán az arckifejezése megkeményedett.

– Nem tartozol ide – mondta a hangja hidegen és véglegesen.

A szavak úgy értek, mint egy pofon. Elakadt a lélegzetem, az ujjaim pedig görcsöltek a vágytól, hogy visszaüssek – talán nem fizikailag, de olyan szavakkal, amik elég élesek a vágáshoz.

Lenyeltem a bántást. – Egy gyáva alak vagy, Kaelen.

A szeme elsötétült. – Te pedig vakmerő. Ez a hely élve fel fog falni, és én nem leszek ott, hogy megvédjelek.

Még közelebb léptem, épp annyira, hogy a testünk majdnem összeérjen. – Sosem kértem, hogy ments meg.

Az orrcimpája megremegett, és egy szívverésnyi ideig a köztünk lévő tér sűrű volt valami elektromos vibrálástól, amit egyikünk sem akart neven nevezni.

Aztán, amilyen gyorsan jött, le is zárta. Az arca érzelemmentessé vált, és hátralépett.

– Maradj távol tőlem, Elora. – Sóhajtott, mintha a jelenlétem csak teher lenne. – És tegyél meg mindannyiunknak egy szívességet: ne halj meg. Rowan összeomlana.

– Ja… Rowan. – horkantam fel. Micsoda szemétláda.

Hagynom kellett volna elmenni. Véget kellett volna vetnem a beszélgetésnek, és megkímélni magam a fájdalomtól.

De nem az a fajta lány voltam.

– Be fogom bizonyítani, hogy tévedsz – mondtam halkan, a hangomban acéllal. – És amikor sikerül, minden szavadat meg fogod bánni.

Most először láttam valamit felvillanni a tekintetében – valamit, ami veszélyesen közel állt a megbánáshoz.

Aztán megfordult és elsétált, ott hagyva engem a dübörgő szívemmel és egy ígérettel, ami a mellkasomban égett.

Olyan buta voltam. Olyan átkozottul buta.

Kockára tettem az életemet ezért? Hogy elmondja nekem, a halálom milyen szörnyű lenne Rowannak?

Fenébe az egésszel. Fenébe vele.

Nem fog többé megtörni.

Ezúttal nem.