*Kaelen*

– Teljesen elment az eszed?!

Rowan olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem megbotlott. Ez a mozdulat túl ügyetlen volt egy alfához képest, de teljesen természetes és ismerős a legjobb barátomtól.

Holdistennő, de hiányzott! Ezt beismertem magamnak a lángoló dühöm ellenére is. És amikor a szavaim ellenére rám vigyorgott, majdnem hagytam, hogy elpárologjon a haragom. Majdnem.

– Kael! – kiáltotta Rowan vidáman, és a nyakamba borult, barátságosan hátba verve. Nem bírtam magammal. Én is így tettem. – Most nyíltan figyelmen kívül hagyom azokat az első szavakat, amiket hozzám vágtál, és csak értékelem a pillanatot, hogy két rohadt év után először látom a legjobb barátomat! Ember, jól nézel ki!

Csupa vigyor és őszinte öröm – ez az arckifejezés csak nekem és Elorának volt fenntartva.

Istenem, még a neve is fáj.

Nem bírtam tovább, megtörtem, és a szám sarka felfelé rándult. Tényleg jó volt látni őt.

– Ja, te is – mondtam neki, észrevéve a változásokat, ahogy tinédzserből férfivá érett, és próbáltam elhessegetni a képeket azokról a változásokról, amiket Elorán láttam korábban – bár rajta TELJESEN más értelemben.

Nagyot nyeltem, és a legjobb barátomra koncentráltam.

– Haver, hiányoztál, és voltak napok, amikor bármit megadtam volna, hogy újra beszélhessek veled, de hogy hozhattad őt ide?!

Igen, a düh visszatért, az arca pedig egy pillanatra értetlenségbe torzult, mielőtt a felismerés váltotta volna fel.

– El? – kérdezte, majd kifújta a levegőt és megdörzsölte az orrnyergét. – Ja, nekem is meglepetés volt. Gyakorlatilag elszökött mellettem és idejött.

– Szóval nem veled jött? – kérdeztem zavartan.

– Dehogynem. Be kellett jönnöm vele, hogy minden hím tudja: húzzanak a francba tőle. – Ez volt az a Rowan, akire emlékeztem – ugyanaz, aki annak idején engem is figyelmeztetett. Az egyetlen alkalom, amikor nem ő volt a legjobb barátom.

Életem legpocsékabb 2 perce volt.

– Akkor miért? – próbáltam maszkolni a dühömet, amennyire csak lehetett. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy azt higgye, túlságosan is érdekel a dolog. Persze az aggodalmamat nem találta furcsának, hiszen gyakorlatilag együtt nőttünk fel: ők 5, én pedig 6 éves korom óta ismertük egymást. Tudta, hogy törődöm vele. De nem mutathattam túl sokat.

– A hátam mögött jelentkezett be! – dobta fel a kezét, mintha még mindig nem hinné el. – Gyakorlatilag megfenyegetett, és makacs, mint az öszvér.

A szám sarka megrándult. Igen, ez tipikus Elora.

De aztán újra komoly lettem, ahogy belém hasított a valóság.

– Nem maradhat itt, Rowan. Hacsak nem tanult meg harcolni az alatt a két év alatt, amíg távol voltam, ez a hely meg fogja ölni.

Próbáltam nem tudomást venni a mellkasomban lüktető fájdalomról és a tiszta rettegésről, amit ez a gondolat ébresztett.

– Tudom. Tudom. – Sóhajtott, ahogy az udvar kiürült, a legtöbb elsőéves már a kollégium felé vette az irányt. – De ki fogom képezni. Segítek neki. Akár velem, akár nélkülem, de jött volna, Kael. Nem tudtam megállítani.

– Nem tudtad volna bezárni valahova? Szólni a szüleidnek? – kérdeztem felháborodva, mire jelentőségteljesen rám nézett.

Persze. Elora talán nem a legjobb verekedő, de az esze vág, mint a borotva, és félelmetes stratéga.

Számtalanszor próbáltuk Rowannal hátrahagyni őt, amikor a „veszélyes útjainkra” indultunk, de legtöbbször már ott várt minket, vagy az ajtóban állt azzal a gúnyos megjegyzésével: „Épp ideje volt. Na, indulunk már?”

Majdnem elmosolyodtam a fiatal Elora emlékén, mielőtt az agyam gyorsan összehasonlította volna azzal, ahogy most néz ki. Megfeszült a torkom, ahogy próbáltam kiverni a képet a fejemből – a bennem lévő fenevad megmozdult.

– Ki kell juttatnunk őt innen – mondtam helyette.

– Nem lehet – ellenkezett ő. – Ha egyszer bekerülsz az ASA-ba—

– Tudom, hogy nincs kiút! – csattantam fel akaratlanul. – De Rowan, én két éve itt vagyok, érted? Láttam itt puszta kezes és farkas-farkas elleni párbajokat. Ez semmiben nem hasonlít arra, amit otthon gyakoroltunk. Emberek halnak meg, Rowan. Azok, akik nem tudnak harcolni, meghalnak. És a következő próba két hét múlva lesz… Kéthetente van próba. Itt nem nézik a nemeket, szóval ha egy hímmel kerül szembe—

– Megölném a rohadékot. – Nem viccelt.

– Kitöri a nyakát, mielőtt a közelébe érnél! – sziszegtem. – Ide figyelj, Rowan. Fontos nekem, de te vagy a legjobb barátom. Nem akarlak összetörve látni, ha történik vele valami – hazudtam gátlástalanul.

Igen, fájna, ha Rowan összetörne, de ez alig szólt Rowanról, és sokkal inkább önző módon rólam. Én halnék bele, ha ő meghalna.

Ő nem tudja, és mindent megteszek, hogy ne is tudja meg. De így lenne.

– Felkészítem őt – mondta magabiztosan. – Megfenyegetek itt minden egyes farkast, ha kell, amíg nem tud elég jól harcolni egyedül is. Nem fogom elveszíteni őt, Kael. Nem fogom. – A hangjának komolysága némileg lecsendesítette a bennem dúló vihart.

Legalább megnyugtató volt tudni, hogy Rowan még mindig a legelszántabb védelmezője. Ezért tudtam olyan könnyen elmenni két éve. Tudtam, hogy megbántottam. Tudtam, hogy valószínűleg tönkretettem, és minden nap gyűlöltem magam érte. De így volt a legjobb. Erős volt. Túlélte.

És ezt is túl kell élnie.

– Az elsőévesek órarendje a legdurvább, főleg a hímeké – mondtam neki. – Bár most már felvesznek alfa-vérű nőstényfarkasokat is, a hímeket még mindig… felsőbbrendűnek tartják, ezért több edzést kapnak az első évben, mint a lányok. Semmi időd nem lesz.

Újra felhorkant. – Majd megoldom – szűrte a fogai között. – Ő a húgom, Kael. Megoldom. – A hangjában lévő véglegesség elég volt ahhoz, hogy meghátráljak.

Amikor gyerekek voltunk, és túl sok érdeklődést mutattam a biztonsága vagy az egészsége iránt, mindig tudtomra adta, hogy ő vigyáz a húgára.

Így hát hátrébb léptem.

Pont úgy, ahogy most is tettem.

– Rendben – mondtam végül, lezárva a témát, ő pedig ellazult, és újra a régi önmaga lett.

– El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok. – Megveregette a hátam, felkapta a táskáját, és a kulcskártyájára pillantott. – Újra minden nap láthatjuk egymást.

Újra minden nap látni fogom őt.

Nem tudom, rettegést éreztem-e vagy izgatottságot… vagy mindkettőt.

De az esélyeim arra, hogy épségben megérjem a diplomaosztót, már nem tűntek túl jónak.

És nem egy nyomorult próbatételen való halálra gondoltam.