Harper

Ott volt – ott állt előttem, mintha csak rám várt volna.

Megdermedtem, a szívem a torkomban dobogott. Nem szólt semmit. Csak nézett rám azokkal az éles, kifürkészhetetlen szemeivel. Nem volt dühös. Nem volt kedves. Csak… figyelt.

A csend elnyúlt, súlyos és különös volt, mígnem már nem bírtam tovább.

– Mi van? – kérdeztem halkan, egy kicsit élesebben, mint szándékoztam. – Csak bámulni fogsz?

Declan meg sem rezzent. Az arckifejezése nem változott. De a szemében megvillant valami – alig észrevehetően. Megrándult a szája sarka, mintha alaposan átgondolna valamit.

– Elmész – mondta végül. Nem kérdés volt. Megállapítás.

Pislantottam. – Hallgatóztál?

Nem válaszolt.

Persze, hogy hallgatózott.

Félrenéztem, az állkapcsom megfeszült. – Nem terveztem örökre maradni, ha emiatt aggódnál.

– Nem aggódom – mondta, de a szavak nem úgy hangoztak, ahogy kellett volna. Nem volt hideg. Nem volt közömbös. Csak… csendes.

Keserűen felnevettem, és az ingujjammal letöröltem az arcomat, mielőtt a könnyeim kicsordultak volna. – Hát, jól van. Akkor többé nem kell tettesned.

Mégsem mozdult. Nem vitatkozott. Csak nézett rám, mintha valami megoldhatatlan rejtvény lennének.

Tettem egy lépést, hogy elmenjek mellette, de a hangja újra megállított.

– Miért jöttél ide?

Visszafordultam. – Micsoda?

Megmozdult végül, mintha a kérdés nehezére esett volna. – A Crescentfall nincs éppen az emberi főiskolák toplistájának élén. Tudnod kellett, hogy valami nem stimmel.

– Nem tudtam – mondtam, és a hangomba újra visszakúszott a düh. – Tényleg nem. A szüleim intéztek mindent. Azt hittem, ez csak… valami fura, elit bentlakásos iskola. Nem tudtam, hogy ez a hely tele van olyanokkal, akik pislogás nélkül el tudnák törni a csontjaimat.

Declan állkapcsa megfeszült. – És most?

Kifújtam a levegőt, lassan és fáradtan. – Most már értem. Ez a hely nem az olyanoknak való, mint én. És nem akarom kinyíratni magam csak azért, hogy bebizonyítsam, túl tudok élni itt.

A tekintete az enyémbe fúródott, valami megfejthetetlen suhant át rajta.

Összeszűkült a szemem. – Mióta tudod?

Nem válaszolt azonnal.

– Hogy ember vagyok – tettem hozzá. – Mikor jöttél rá?

Declan félrenézett egy pillanatra, és már azelőtt láttam a választ, hogy megszólalt volna.

– Az első naptól kezdve – mormogta.

Pislantottam. – Az első naptól?

– Abban a pillanatban, hogy besétáltál az udvarra – mondta, most már halkabban –, úgy viselkedtél, mintha észre sem vennéd… a védőbűbájokat, ahogy a levegő megváltozott. Bárki közülünk azonnal észlelte volna.

– És nem szóltál semmit? – A hangom elcsuklott a hitetlenségtől. – Tudtad, hogy nem tartozom ide, és csak… megtartottad magadnak?

Tekintete az enyémbe csapódott. – Mit kellett volna tennem? Rángassalak ki karon fogva? Jelentsem be az egész átkozott akadémia előtt?

– Figyelmeztethettél volna.

– Úgysem hallgattál volna rám.

Megdermedtem. – Ezt nem tudhatod.

Tett egy lépést felém. – Tudom, hogy besétáltál egy helyre, amit nem értettél, és nem futottál el, amikor kellett volna. Tudom, hogy megálltad a helyed Garret előtt, amikor a legtöbben meghátráltak volna. Tudom… – Félbeszakította magát, az állkapcsa ismét megfeszült. – Eleget tudok.

A torkom elszorult, mintha valami kimondatlan dolog akadt volna meg benne.

– Miért nem jelentettél fel? – kérdeztem. – Megtehetted volna. Bármelyikőtök megtehette volna.

– Azt hittem, mostanra már nem leszel itt.

Aú.

Lassan bólintottam, mintha a szavak nem fájtak volna. – Világos. Nos, teljesül a kívánságod.

Declan az utamba állt, nem ért hozzám, csak épp annyira, hogy megállítson. – Nem úgy értettem.

Felnéztem rá. – Akkor hogy értetted?

Ismét habozott. Ugyanaz a villanás suhant át az arcán – feszültség, vívódás, valami, amit nem mondott ki.

De aztán mégis kimondta. Halkan. Szinte kényszeredetten.

– Nem akarom, hogy elmenj.

A szavak úgy lebegtek közöttünk, mint a köd – sűrűn, nehezen és megkerülhetetlenül.

Pislantottam. – Micsoda?

Declan nem ismételte meg. Csak állt ott, megfeszült állkapoccsal, mintha már meg is bánta volna, hogy kimondta.

A szívem vadul kalapált a mellkasomban. – Az előbb mondtad, hogy azt hitted, mostanra már nem leszel itt.

– Úgy is volt. – A hangja mély volt és higgadt. – De az azelőtt volt.

– Mielőtt mi előtt?

Declan rám nézett – de igazán. – Mielőtt rájöttem volna, hogy nem csak egy fogalmatlan ember vagy, aki idekeveredett. Mielőtt megálltad a helyed Garrettel szemben. Mielőtt a szemembe néztél, és meg sem rezzentél.

Nagyot nyeltem, váratlanul érintett az arcomba szökő forróság. – Most mi van, talán egy segélyre szoruló eset vagyok?

Eltorzult az arca a bosszúságtól. – Nem. Nem vagy gyenge, Harper. Ez a baj.

Összefontam a karomat a mellkasomon, próbálva megállítani a remegésemet. Hogy az idegességtől, a dühtől vagy valami egészen mástól volt-e, nem tudtam. – Miről beszélsz egyáltalán, Declan? Hogy maradjak? Kockáztassam, hogy darabokra tép valaki, aki kevésbé „türelmes”, mint a professzor?

– Azt mondom… – Habozott, keresve a szavakat. – Bejöttél egy helyre, aminek le kellett volna nyelnie téged egészben, de valahogy mégsem tette. Még mindig talpon vagy. Ez jelent valamit.

Remegő levegőt fújtam ki, a torkom szorított. – Ez nem változtat azon a tényen, hogy nem tartozom ide.

Declan közelebb lépett, a hangja most halkabb volt, szándékosabb. – Talán. De már a része vagy. Akár akarod, akár nem.

Ez jobban betalált, mint szerettem volna.

Folytatta, még lágyabban, mintha egy olyan vonalon egyensúlyozna, amiről nem biztos, hogy át akarja lépni. – Vannak álmaid?

Megmerevedtem. – Honnan…?

– Láttam a tekintetedet. Mintha máshol járnál. – Megállt egy pillanatra. – Azok nem csak álmok. Itt nem. Nem valakinek, mint te.

Hideg borzongás járta át a mellkasomat. – Ez mit jelent?

– Nem tudom – ismerte el. – De szerintem ez a hely akarja, hogy itt legyél. És ha ez igaz, akkor talán nem vagy annyira ember, mint hiszed.

A lélegzetem bennakadt.

Bámultam rá, nem tudtam, nevessek, sírjak vagy ordítsak.

Mert ha igaza van… akkor minden, amit magamról tudni véltem, tévedés lehet.

Bámultam rá, a szavak úgy visszhangoztak az elmémben, mintha messziről jönnének.

„Talán nem vagy annyira ember, mint hiszed.”

– Ez mégis mi a fenét jelent? – kérdeztem feszült hangon.

Declan meg sem rezzent. – Azt jelenti, hogy hagyd abba a feltételezést, miszerint mindent tudsz magadról.

Tettem egy lépést hátra, a szívem dübörgött. – Nem. Nem, nincs jogod itt állni, és ilyen titokzatos marhaságokat mondani, aztán úgy tenni, mintha ez nem lenne teljesen őrültség.

– Nem akarlak összezavarni…

– Ó, remekül megy próbálkozás nélkül is – vágtam rá, a pánik gyorsabban nőtt bennem, mint ahogy féken tarthattam volna. – Azt hiszed, én akartam ezt? A fura álmokat? A bámulást? Azt az állandó érzést, hogy besétálok egy terembe, ahol már eldöntötték, hogy nem tartozom oda?

Összeszorult a szája. – Nem te vagy az egyetlen, akit az akadémia figyel.

Valami abban, ahogy mondta, megfagyasztotta a véremet.

De mielőtt bármi mást mondhatott volna, éles kopogás visszhangzott végig a folyosón.

Mindketten odafordultunk.

A folyosó végén, az árnyékok között alig kivehetően, egy magas alak állt mélyvörös talárban – olyat egy diák sem viselt. Olyat, ami hatalmat jelentett. Tekintélyt. Veszélyt.

A Főfelügyelő.

Declan azonnal elém lépett, csak egy kicsit, mintha az ösztönei diktálnák.

A felügyelő hangja messzire elhallatszott, sima volt és jéghideg. – Miss Brooks. Egy szót.