Harper

Az utolsó diákok is kisurrantak a teremből, lépteik zaja elhalt a folyosón, mígnem csak a professzor és én maradtunk. Az ajtó halk kattanással záródott be mögöttem, megpecsételve a köztünk lévő súlyos csendet.

Ott állt az asztalánál, összefont karral, szúrós és kifürkészhetetlen tekintettel. Lassan közelebb sétált, és megállapodott rajtam a szeme.

– Harper… – A professzor hangja megtörte a csendet. Közelebb lépett, arckifejezése a hitetlenség és az aggodalom furcsa elegye volt. – Nem értem, hogyan sikerült bejutnod a Crescentfall Akadémiára – hogyan jutottál át egyáltalán a kapuknál lévő védőbűvölésen, nem is beszélve a beiratkozásról, mintha ide tartoznál.

Éreztem, hogy elszorul a torkom, de ő nem hagyott időt a válaszra.

Tekintete élesebbé vált, úgy pásztázott végig rajtam, mintha le tudná fejteni a bőrömet, hogy lássa, mi van alatta. – Tudom, mi vagy. Vagyis inkább… mi nem vagy. És fel nem foghatom, hogy eddig másnak hogy nem tűnt fel.

A professzor lassan kifújta a levegőt, mintha ő is erőt gyűjtene. – Ez az akadémia a mi fajtánknak való, Harper. Az olyan emberek, mint te… a halandók… nem élik túl itt. Nem nekik való ez a hely. Érted, amit mondok?

A gyomrom akkorát rándult, mintha kiszaladt volna a lábam alól a talaj. Hideg borzongás futott végig a gerincemen, és tudtam – egyszerűen csak tudtam –, hogy minden maradék vér kifutott az arcamból.

Kinyitottam a számat, kétségbeesetten próbáltam mondani valamit, bármit, de a szavak összegubancolódtak a torkomban, mígnem csak egy üres, fojtott zihálásra telt tőlem. Az ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a táskám pántjába, mintha csak az tartana meg.

És a legrosszabb? Nem is lepődtem meg. Nem igazán.

Valahol mélyen, az összes tagadásom és kifogásom alatt tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Attól a másodperctől kezdve, hogy megtudtam, mi is valójában a Crescentfall, amint megláttam, kik járnak ezeken a folyosókon, sarkon kellett volna fordulnom és elmenekülnöm.

De nem tettem.

És most ott állva, miközben a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte elnyomta a köztünk lévő csendet, magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért maradtam.

El kellett volna mennem. Istenem, el kellett volna mennem.

De maradtam.

Talán a kíváncsiság volt. Talán a puszta ostobaság. Talán mert legbelül be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek mindig is éreztem magam. Hogy meg tudok állni a szörnyetegek között anélkül, hogy összerezzenne a szemem.

Csakhogy most… most a professzor mindentudó pillantása alatt minden voltam, csak erős nem. A mellkasom feszült, túlságosan is, mintha a tanterem falai lassan rám záródnának, és minden lélegzetvétel olyan volt, mintha üvegszilánkokat nyelnék.

A torkom kapart, mintha homokot nyeltem volna, de azért rávettem magam a beszédre. – Én… – Az első hang elcsuklott, megalázóan gyengén.

Összeszorítottam az állkapcsomat, és újra megpróbáltam, levegőt kényszerítve a tüdőmbe, mígnem a szavak érdesen, de határozottan kijöttek.

– Nem tudtam.

Kevésnek tűnt, túl kevésnek, de ez volt az igazság. Szorosabban markoltam meg a táskám pántját, az ujjaim elfehéredtek. – Azt hittem, ez csak… egy főiskola. A szüleim… ők töltötték ki a papírokat, ők segítettek a jelentkezésben, és senki… – Elcsuklott a hangom, a félelmet felváltotta a düh. – Senki nem mondta, hogy ez valami… valami titkos természetfeletti akadémia.

A professzor arca nem lágyult meg, de a hallgatása rosszabb volt bármilyen kiabálásnál.

Nagyot nyeltem, az agyam pörgött, minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy fussak el. De ott maradtam, mintha odagyökerezett volna a lábam, mert ha most elmegyek, úgy tűnt volna, bűnös vagyok – pedig semmiben nem voltam bűnös, csak abban, hogy elég buta voltam besétálni egy világba, amit nem értettem, és ahová nem tartoztam.

A professzor szája kemény, kifürkészhetetlen vonallá rándult. Összefonta a karját, a tekintete végigsöpört rajtam, mintha mérlegelne valamit, amit csak ő lát.

– Ha igaz, amit mondasz – szólalt meg végül kimérten, de halkan –, akkor nem ide tartozol. A Crescentfall nem embereknek épült, Harper. És hacsak nem tudod az ellenkezőjét bizonyítani… – Hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek közöttünk, súlyosan és végérvényesen. – …akkor távoznod kellene, mielőtt valaki, aki kevésbé türelmes nálam, rájön, mi is vagy valójában.

A mondat úgy talált el, mint egy gyomorszájas ütés. Bizonyítsam be, hogy nem vagyok ember? Az agyam próbálta értelmezni, de abszurdnak tűnt, nevetni való lett volna, ha nem hordozott volna ekkora fenyegetést.

– Ember vagyok – vágtam vissza, a düh hamarabb tört ki belőlem, mint a döbbenet. – Vérzem, lélegzem, én…

– Ez nem elég.

A közbeszólása metsző volt és végleges.

Csak bámultam rá, a szívverésem a fülemben dübörgött. Most ezt komolyan gondolja? Bizonyítsam be, hogy nem vagyok ember? Hogy a fenébe kellene ezt megtennem, amikor azt sem értem, hogy ez az egész farkasokkal, likanokkal meg fene tudja még mivel teli iskola miért nem hajított már ki eddig is?

– Tégy magadnak egy szívességet – folytatta, most már halkabban, bár valahogy még élesebbnek hatott. – Pakolj össze. Menj el, amíg még van rá esélyed.

Ránéztem, de nem jött szó a számra. Mit is mondhatnék? Igaza volt. Ez a hely nem embereknek való. És maradni – tettetni –, azzal nemcsak magamat sodornám veszélybe. Másoknak is árthatnék vele.

Megharaptam a számat, ez egy régi ideges szokásom volt, és rákényszerítettem magam a beszédre. – Jól van. Kaphatnék egy kis időt? Fel kell hívnom a szüleimet, és… – elakadtam. – Azt sem tudom, mit mondjak nekik.

A professzor hosszan tanulmányozott, majd egy rövid bólintást tett. – A nap végéig van időd. Elmehetsz.

Bólintottam egyet. Rövid volt. Aztán megfordultam és kisétáltam, olyan erősen szorítva a táskámat, hogy az ujjaim elzsibbadtak. Nem is vesződtem azzal, hogy a következő órámra menjek. Mi értelme lett volna? Végeztem ezzel a hellyel.

Mégsem számítottam a könnyekre. A szemem csípni kezdett, a látásom elhomályosult, és nem tudtam, hogy a düh, a szégyen vagy valami más miatt van-e, aminek nem akartam nevet adni. Miért is voltam szomorú? Hiszen sosem tartoztam ide.

De… Declan.

A neve úgy talált el, mint egy kő, és megálltam, kis híján pont nekiütközve.