– Anya, jól vagy? – kérdezte Julian aggódva, miután Salvatore és a többiek elmentek. – Azok a férfiak elmentek.

– Miért kellett kijönnöd és magadra haragítanod őt! – korholta a nő.

– Szedd fel gyorsan a pénzt a földről! Ez az, amit oly sok fáradsággal spóroltunk össze ez idő alatt.

Julian lehajolt, és visszatette a bankjegyeket és az aprópénzt a szütyőbe.

– Anya, mostantól én leszek a kenyérkereső, te és apa pedig pihenhettek. Ami a szemedet illeti, kitalálok valamit a kezelésére.

Amikor végzett a pénz összeszedésével, visszaadta a szütyőt Annának.

– Örülök, hogy ezt mondod – válaszolta Anna, mielőtt ismét sírva fakadt volna. – Most, hogy visszajöttél, végre megnyugodott a lelkem. Ha nem aggódtam volna érted, már régen halott lennék.

Julian könnyekbe lábadt szemmel nézte édesanyja arcát.

Csatt!

Érzelmeit nem bírva tovább türtőztetni, öklével az asztalra csapott.

Reccs!

Az asztal azonnal darabokra tört.

A Morellók, a Rossiék... Gondoskodom róla, hogy mind megfizessetek.

Égő harag kezdett növekedni benne.

Érezve Julian dühét, Anna sietve hozzátette: – Julian, kérlek, ne okozz több bajt. Most, hogy visszatértél, keress egy rendes munkát. Utána minden rendbe fog jönni.

– Anya, ne aggódj. Tudom, mit kell tennem. Különben is, most elmegyek.

Miután megvigasztalta édesanyját, Julian azt tervezte, hogy kérdőre vonja Sashát, és követeli, hogy mondja el az igazat, mi történt valójában.

Ahogy elhagyta az otthonát, Juliant teljesen elvakította a düh.

Épp az úton kelt át, amikor egy piros Porsche száguldott felé, és elütötte, amitől Julian a levegőbe repült.

Puff!

Julian hatalmas puffanással ért földet. Valószínűleg szörnyethalt volna, ha nem vesz részt Silvio Vesper kiképzésében.

– Ki az az őrült sofőr?!

Juliant, aki eleve dühös volt, még jobban feldühítette, hogy amint kilépett a házból, elgázolták.

Julian átkozódása közepette egy női hang kiáltott fel: – Miért nem nézed a kib*szott utat, amerre mész?

A következő pillanatban egy gyönyörű nő szállt ki a Porschéből. Fehér, hosszú ruhát és gyilkos tűsarkút viselt. Mindazonáltal dühösen meredt Julianre.

Julian összeráncolta a szemöldökét, és úgy döntött, hogy felállás helyett inkább visszafekszik.

– Szerinted melyikünk vak? Nyilvánvalóan te voltál az, aki elütött. A csinos pofid ellenére miért van ilyen mocskos szád? – vágott vissza Julian.

– Hogy merészelsz így beszélni velem!

A nő Julianre meredve hirtelen felemelte a lábát, hogy rátaposson.

Tekintve, hogy tűsarkút viselt, a sarka felért egy éles tőrrel. Ha belevájná a férfiba, az egyértelműen szúrt sebet ejtene rajta.

– Jolene, állj meg.

Pont amikor a nő lesújtani készült Julianre, egy középkorú férfi szállt ki az autó hátsó üléséről.

Tekintélyt parancsoló aura vette körül, és nyilvánvalóan fontos ember volt.

Az arca azonban sápadt volt, a légzése pedig szapora. Rövid kiáltása után az autóba kapaszkodott, miközben kétségbeesetten próbálta visszanyerni a lélegzetét.

– Apa, miért szálltál ki?

Amikor a nő meglátta az apját, odarohant hozzá, hogy megtámassza.

– Siessünk a kórházba, és ne vesztegessük tovább az időt – jegyezte meg a középkorú férfi, mire a nő bólintott.

Visszatérve Julianhez, elővett egy köteg pénzt, és a férfi elé dobta. – Itt van tízezer. Fogd a pénzt és menj. Sürgős dolgunk van.

Julian nem vette el a pénzt, hanem felállt, és a középkorú férfira pillantott. Aztán így szólt: – Felesleges a kórházba menni. Már túl késő.

Amikor befejezte a mondandóját, sarkon fordult, hogy elmenjen. Számára egyértelmű volt, hogy a középkorú férfi állapota olyan súlyos, hogy nem fog időben beérni.

– Állj meg! – A nő elzárta Julian útját, és sötéten nézett rá. – Ezt hogy érted? Beszélj világosan, különben nem engedlek el!

Ekkor a középkorú férfi is Julianhez lépett, homlokát ráncolva.

– Az apád állapota válságos a bal tüdejében lévő sérülés miatt. Kevesebb mint öt percen belül légzési nehézségek fognak fellépni nála, és megfullad. Beérnek a kórházba öt perc alatt? – kérdezte Julian nyugodtan a nőtől.

– Csak blöffölsz! Apámnak csak influenzája van...

– Jolene! – torkolta le a lányát a középkorú férfi, majd tett még két lépést Julian felé. Elképedt arccal megkérdezte: – Fiatalember, honnan tudja, hogy a bal tüdőm korábban megsérült?

– Úgysem értené, még ha elmondanám is. Különben is, most dolgom van, és nincs időm mindkettőjükre vesztegetni.

Ezzel Julian megfordult, és indulni készült.

– Fiatalember... – kiáltott utána ismét a középkorú férfi, majd heves köhögésben tört ki. Miután sikerült megnyugodnia, azonnal megragadta Julian karját. – Fiatalember, mivel tudja diagnosztizálni a betegségemet, biztos vagyok benne, hogy meg is tudja gyógyítani. Bízom benne, hogy hajlandó megmenteni az életemet, én pedig örömmel megfizetem érte a kért árat, bármi is legyen az. Tessék, itt a kártyám!

A középkorú férfi átnyújtott Juliannek egy névjegykártyát.

Julian azonban nem akarta sem elfogadni, sem belekeveredni a dologba. Viszont abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a nevet a kártyán, egyből elvette. – Ön a Sterling Holdings vezérigazgatója, William Sterling?

– Igen, én vagyok – erősítette meg William egy bólintással.

Julian hirtelen kinyújtotta a kezét, és ujjaival William fő akupunktúrás pontjaira bökött.

A mozdulatai olyan sebesek voltak, hogy sem Williamnek, sem Jolenenak nem volt ideje reagálni.