1. fejezet: Sose kelj korán... mert ki korán kel, sárkányt lel

**LARA**

A születésnapok sokfélét jelentenek sokféle embernek. Egyeseknek a fényes csomagolópapírok feltépéséről szólnak, vagy arról, hogy minden egyes barátjukat összehívják egy hatalmas, zajos partira. Másoknak mérföldkövet jelentenek: ez az az év, amikor végre elég idős vagy a vezetéshez, az iváshoz, az elköltözéshez, vagy valami új elkezdéséhez. Bárhogy is legyen, a születésnapok általában a változást képviselik, és a változást szinte mindig várakozás övezi. Látod, ahogy közeledik, tervezel vele, néha még üldözöd is. De nekem? Huszonhárom évesnek lenni nem annyira kezdetnek tűnik, mint inkább végnek. Majdnem befejeztem az ápolóképzést. Három kimerítő, álmatlan év után még egy van hátra, és aztán jön az úgynevezett való világ a várakozással, a végtelen álláspályázatokkal, a kínos interjúkkal és az első nap miatti izgalommal. De ez a jövő problémája. Ma vasárnap van, vasárnaponként pedig – különösen, ha épp a születésnapomra esik – egyáltalán nem áll szándékomban produktívnak lenni. A nagyszabású tervem? Úgy feküdni az ágyban, mint egy bebugyolált burrito, talán megnézni valami agyatlan sorozatot, és talán tortát enni. Se önéletrajzok, se tervezés, se stressz. Csak nyugalom. Legalábbis ez a terv. Átfordulok, mélyebbre fúrom magam a takarógubóba, amikor a legborzalmasabb visításszerű hang hasít a levegőbe. A testem hamarabb reagál, mint az agyam: felpattanok, a szívem pedig a bordáimnak ütközve dobol. Mi a fene volt ez?!

Hevesen pislogva, álmos, zavaros szemmel pásztázom a szobámat. Semmi sem tűnik rendellenesnek: a zsúfolt íróasztalom, a szennyeskupac a sarokban, a függönyökön átszűrődő reggeli fény lágy ragyogása. Aztán újra hallatszik, ezúttal élesebben, amit egy hangos, szándékos kopp-kopp-kopp követ az ablaküvegen. Az üveg megzörren a keretben, amitől összerezzenek. Mi a világon történik itt?! Kikecmergek az ágyból, lábam beleakad a lepedőbe, és a szobán át az ablak felé botorkálok. Ösztönösen felkapok egy edzőcipőt a padlóról. Nem is tudom pontosan, miért – azt tervezem, hogy megdobom vele? Úgy hadonászok majd vele, mint valami nevetséges fegyverrel? Mindegy. A lényeg az, hogy valami veri az ablakomat, és tönkreteszi a születésnapi reggelem békéjét, és én ezzel nagyon NEM vagyok kibékülve. Feltépem a függönyt, és a kora reggeli napfény áradatába hunyorgok. A szemöldököm még jobban összerándul. Ott, az ablakpárkányon peckesen ülve – mintha nem az imént tépte volna szét a dobhártyámat – egy hatalmas fekete madár trónol. Kísérteties nyugalommal ül, fényes tollai megcsillannak a fényben, éles szemei pedig úgy szegeződnek rám, mintha pontosan tudná, milyen közel álltam ahhoz, hogy hozzávágjam a cipőmet.

– Ne már, ez nem lehet igaz – morogom, visszahajítva a cipőt a padlóra, és visszadübörgök az ágyamhoz. Teatrális vereséggel huppanok le, a párnák alá temetve magam. Még az ébresztőm sem szólalt meg! Még nyolc óra sem lehet, az pedig túl, de túl korai ahhoz, hogy a természet ébresztőórájával foglalkozzak. De persze azt a hülye madarat nem érdekli a szenvedésem. Szinte abban a pillanatban, hogy elhelyezkedem, újabb éles visításokat ereszt meg, mindegyiket kíséri a csőrének éles kopp-kopp-koppja az üvegen. A hang egyenesen az agyamba fúródik. Két perc. Két teljes percnyi gyötrelmes, táblán csikorgó körömhöz hasonló visítás után elszakad nálam a cérna.

– Elég volt! – morgom, és ismét kimászom az ágyból. Az ablakhoz meneteltem, teljes szándékkal, hogy elijesszem a tollas feszültségkeltőt. De amint közel érek, újra elcsendesedik, és kedvesen félrebillenti a fejét. Gyanús. Túl gyanús. Ekkor veszem észre. Az egyik karmában szorosan fog egy... papírdarabot. Nem, nem csak papírt, egy összehajtogatott levelet. Az agyam megtorpan. Ki az az épelméjű, aki madárral küld levelet? Ilyen nincs is. Talán lopta? A madarak gyűjtik a fényes dolgokat, nem? Talán ez a példány hobbiként a levéllopásra állt rá. Mégis, a kíváncsiság furdalni kezd, felülmúlva a bosszankodásomat. Olyan óvatos lassúsággal nyitom ki az ablakot, mint aki bombát hatástalanít.

– Nyugi, kismadár, csak... ne az arcomat támadd – mormogom az orrom alatt. Abban a pillanatban, amint keletkezik egy akkora rés, az állat szárnycsattogással ront előre. Felkiáltok és lehajolok, ahogy besüvít a szobába, és a fejem felett köröz, mint valami tollas hurrikán. A szívem a bordáimnak csapódik. Ez határozottan élvezi. Ó, igen, ez a démonmadár pontosan tudja, mennyire rám hozta a frászt, és minden másodpercét imádja! Éles karmok, csillogó csőr – persze, csak egy madár, de azok a kis karmok úgy festenek, mintha pillanatok alatt cafatokra szednék a bőrömet. Leguggolok és a fejem fölé emelem a karomat, ahogy tesz még egy kört, érezve a suhanó levegőt, amikor olyan alacsonyra száll, hogy beleborzol a hajamba. Végül a madár ledobja a levelet a padlóra. Aztán, mintha csak pontot tenne az i-re, elsuhan közvetlenül a fejem felett – olyan közel, hogy érzem szárnyainak szelét a nyakamon –, mielőtt kisurranna a nyitott ablakon. Utána vetődöm, és sokkal nagyobb erővel csapom be az üveget, mint ami szükséges lenne.

– Kizárt dolog. Soha többé – nézek dühösen utána. Egy pillanatig csak állok ott, zihálva, az adrenalin még mindig lüktet az ereimben. Aztán a szemem a szőnyegen ártatlanul heverő borítékra téved. Lehet, hogy semmi, valószínűleg semmi. Leginkább valami lopott holmi, valami véletlen dolog. De most már túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy annyiban hagyjam. Felkapom, és visszazuhanok az ágyamra, óvatosan tartva a levelet az ujjaim között. A pulzusom még mindig szapora, de az irritáció ködén átszűrődik a várakozás szikrája. Talán semmi. Talán szemét. Vagy talán, csak talán, valami érdekes. Jobb is, ha megérte azt a sokkot, amit az a madár okozott, mert esélytelen, hogy mostanában visszaaludjak!

A boríték nehezebbnek tűnik, mint vártam, a papír vastag és elegáns, határozottan nem az az olcsó vacak, amit egy madár csak úgy véletlenül elcsent volna valaki postaládájából. Végighúzom rajta az ujjaimat. Sima, súlyos, drága. Utoljára egy esküvőn érintettem ilyen papírt, amikor valami távoli unokatestvér küldött ki nevetséges, dombornyomott, aranyozott meghívókat. Megfordítom, nem várva semmit, aztán megfagy bennem a vér. Ott áll rajta. Az én nevem. Elara Vance. Olyan elegáns, folyóírással írva, amilyet csak kalligráfiás TikTok-videókban vagy régi filmekben látni. Egy pillanatig csak bámulni tudom. Szóval a madár tényleg futármadár VOLT. És a levél tényleg NEKEM szól.

– Remek, de miért kell egy pokoli démonmadarat küldeni ahelyett, hogy, mit tudom én, a postás hozná? Vagy jönne egy e-mail? A huszonegyedik században élünk, emberek – mormogom a fogaim között, bár inkább vagyok kíváncsi, mint mérges. Kidörzsölöm a szememből az utolsó álommorzsákat, félve attól, hogy talán még mindig álmodom, és óvatosan felnyitom a fülét. Ez a papír túl szép ahhoz, hogy eltépjem. Szinte... szentségnek tűnik. A tinta és valami édes illat – mint a préselt virágoké – csap meg, ahogy kicsúsztatom a tartalmát. Valami fémes koppan a takarómon. Egy kulcs? És nem egy unalmas, modern darab, hanem régimódi, díszes, amilyenről azt feltételeznéd, hogy egy ősi ládát vagy egy várkaput nyit. Ezüstösen csillog a felülete, polírozott, de láthatóan régi, a tetején lévő minta bonyolult és indázó. Egy finom lánc van átfűzve rajta, elég hosszú ahhoz, hogy a nyakamba akasszam. Nyelek egyet. Egy nyaklánc. Egy kulcs. Mi a fene történik itt? Remegő ujjakkal húzom ki az összehajtogatott papírlapot. Az írás megegyezik a borítékon lévővel: hibátlan, elegáns és teljesen megfélemlítő.

*Gratulálunk, Elara Vance!*

*Felvételt nyert az Aethelgard Intézetbe a folyó tanévre.*

*Kérjük, jelenjen meg az Intézet kapujánál legkésőbb február tizenötödikén, hétfőn reggel 9 órakor.*

*Mellékelve találja szobakulcsát. Ételről, ruházatról és minden egyéb szükségletről gondoskodunk. Kérjük, csak azokat a tárgyakat hozza magával, amelyek nélkülözhetetlenek az Ön számára.*

*Várjuk a találkozást és a közös munkát.*

*Aláíró:*

*Ms. Sloane VanDorn – igazgatónő*

Tátott szájjal bámulom a levelet, újra elolvasom, majd leejtem a padlóra, mintha megégetne. Egy másodperccel később kapkodva veszem fel újra, minden szót úgy bújva, mintha az üzenet megváltozna, ha elég sokszor ellenőrizem. Spoiler: nem változik. Az Aethelgard Intézet... tudom, mi az, mindenki tudja. Ez az ország legrangosabb mágusiskolája, az a hely, ahová a valódi hatalommal és mágiával rendelkező emberek járnak. És az első számú szabály, hogy nem-mágikus lényeknek tilos a belépés. Én pedig? Én... ember vagyok. Normális. Hétköznapi. Legalábbis... azt hiszem. De még ha nem is lennék az, még ha lenne is bennem valami apró furcsaság, soha nem jelentkeztem! Az Intézetbe nem lehet csak úgy bejutni. A várólisták generációkon át nyúlnak. Az emberek már azelőtt benevezik a gyerekeiket, hogy azok mászni tudnának, csak a biztonság kedvéért. A többiek? Ők annyi nullával a csekken vásárolják be magukat, amennyitől a bankszámlám sírva fakadna. És mégis, itt van. Egy levél az én nevemmel. Egy felvételi értesítő. Egy kulcs. A pánik felfelé kúszik a torkomban. A pulzusom kalapál. Ez biztos valami tévedés. Veszek egy mély lélegzetet, ami egy cseppet sem segít. Úgyhogy azt teszem, ami az egyetlen természetes reakció.

– ANYUUUUUU! –