**LARA**

Ahogy a tömeg előregördül, kihúzom az órarendemet a táskámból és széthajtom. Üres. Teljesen, hihetetlenül üres.

– Mi van? – mormogom. Pánik hasít a mellkasomba. Megfeledkeztek rólam? Már azelőtt megbukom az iskolában, hogy betenném a lábam egy tanterembe?! De mielőtt túl drámaian összeomlanék az első reggelemen, a papír megremeg a kezemben. Sötét tinta szivárog fel a rostokon keresztül, mint víz a szivacsba; vonalak és betűk formálódnak és élesednek, amíg valódi szavak nem jelennek meg.

*Órarend – Elara Vance*

*A napi órarendet minden reggel az ágya melletti asztalon találja.*

*Kérjük, mindig tartsa magánál. Az órarend bármikor változhat.*

*HÉTFŐ*

*12:00 – Alakváltó alapok*

*13:30 – Ebédszünet*

*14:30 – Gyógyító mágia*

*16:00 – Szabadidő*

*19:00 – Vacsora*

*Az Intézet kapuit éjfélkor zárják. Semmilyen indokkal nem nyitják ki reggel hét óráig.*

– Nos, legalább csak két órám van ma. Ezt valószínűleg túlélem – dünnyögöm. Talán. Valószínűleg. Remélhetőleg. Végül elérünk egy hatalmas kőépületet, ami a kollégium lehet. Közelről még nagyobbnak tűnik, széles boltívekkel és magas, faragott ajtókkal, melyek mindegyikébe rúnákat véstek, amik halványan felizzanak, ha egy diák elhalad előttük. Odabent több hosszú folyosó ágazik el, mint a kerék küllői, mindegyik nagy rézszámokkal jelölve. A felsőbb évesek mind a magasabb számú folyosók felé kanyarodnak – négyes, ötös, hatos és így tovább –, nevetve, beszélgetve, úgy üdvözölve a barátaikat, mintha sosem váltak volna el. Az egyes folyosó úgy tátong előttem, mint egy száj, ami készen áll, hogy egészben nyeljen le.

– Na, essünk túl rajta – suttogom. Megyek végig a folyosón, amíg meg nem látok egy ajtót a felénél, szemmagasságban egy kis táblával. Az én nevem csillan vissza rám: ELARA VANCE. Ez én vagyok. Ez az én szobám. A gyomrom idegesen rándul egyet. Előveszem a kulcsomat, ami még mindig a hosszú ezüstláncon lóg a nyakamban, és a zárba csúsztatom. Könnyen fordul, az ajtó lágy, barátságos zümmögéssel kattanva nyílik. A szoba... őszintén szólva szebb, mint az otthoni hálószobám. Egy franciaágy áll a távoli falnál, egy világos ablak alatt. Az ágytakaró bolyhosnak és puhának tűnik, nyugtató kék árnyalatban, pontosan olyat választottam volna magamnak is. Legalább egy tucat párna van felhalmozva a tetején, mint egy puha hegy. És van egy nagy ablak is. Aminek semmi értelme, mert EGYÉRTELMŰEN láttam, hogy a folyosó mindkét oldalán vannak szobák. Tehát ennek a szobának belsőnek kellene lennie. Ablak nélkül. De mégis itt van.

– Hogyan...? – kezdem, aztán elhallgatok. A válasz nyilvánvaló. Mágia. A mágia lesz a magyarázatom rengeteg dologra. Van egy magas, üres könyvespolc az egyik falnál, mellette pedig egy íróasztal egy összegömbölyödött rókát formázó rézlámpával. Balra egy kis ajtó nyílik a saját fürdőszobába – saját! – tiszta csempékkel, friss törölközőkkel és valamilyen zuhanygombbal, ami halványan világít. Érdekes lesz később megvizsgálni. Elpakolom a dolgaimat, a könyveimet szépen sorba rakom a polcon, a szüleimről készült bekeretezett fotókat pedig az asztalra teszem. Aztán észreveszem a szekrényt. Kíváncsian feltépem mindkét ajtaját. Üres. Teljesen üres.

– Nincsenek ruhák... de azt mondták, nem kell hoznom semmit... – Ellenőrizem a felvételi levelemet, csak hogy biztos legyek. Ühüm, nincs szükség ruhára. Talán kihozzák az egyenruhát? Talán nekem kellene érte mennem később? Őszintén szólva, a lehetőségek száma végtelen, én meg túl fáradt vagyok a találgatáshoz. Átmegyek a szobán és kinézek az ablakon. És megdermedek... Alattam az Intézet területének pazar kilátása tárul fel, legalább a harmadik vagy negyedik emeletről: fák, udvarok, más épületek teteje. Csakhogy... nem másztam meg egyetlen lépcsőfokot sem, hogy idejussak. Egyenesen gyalogoltam. Egy folyosó. Se kanyar, se lépcső.

– Gondolom... a mágia azt csinál, amit akar – mormogom magam elé. Teljesen döbbenten. Mert tényleg, mit is mondhatnék mást? És valami azt súgja, ezt a gondolatot még sokszor fogom itt emlegetni.

Kiveszem a telefonomat a táskámból és megnézem az időt. 10:32. Remek. Másfél órám van az első órámig. Pontosan mit kellene csinálnom? Üljek a bolyhos kék ágyamon és bámuljam a falat? Pánikoljak csendben? Tegyek úgy, mintha nem rettegnék attól, hogy véletlenül karmokat növesztek? Talán a felfedezés jobb opció. Ha szerencsém van, még találok egy felsőbb évest, aki meg tudja mondani, merre van az „Alakváltó alapok”. Lehetőleg olyat, aki nem gondolja azt, hogy egy két lábon járó, robbanásra kész rejtély vagyok. Bezárom az ajtómat és elindulok az üres folyosón. A kollégium kísértetiesen csendesnek tűnik most, hogy a tömeg eloszlott, csak a lépteim puffanása visszhangzik a kőpadlón. Visszaérek a bejárathoz, még mindig bizonytalanul abban, merre induljak, amikor valaki utánam szól.

– Lara! Szia! – mondja. Épp időben fordulok meg, hogy lássam Macyt, amint felém rohan, a vörös fonata csak úgy pattog a hátán. Egy srác követi őt: magas, széles vállú, homokszínű hajú, arcán állandó mogorva kifejezéssel.

– Lara, ő Archer Blackwell. – Macy szinte ragyog, ahogy kimondja a nevét.

– Ő is farkas-alakváltó, mint én, de már tavaly kezdett. Épp körbe akart vezetni. Gyere te is! Mármint... ha Archer nem bánja. Ugye nem bánod, Archer? – kérdezi reménykedő szemekkel felnézve rá. Archer megtorpan, lassan végig mér az agyamtól a talpamig, mintha egy gyanús csomagot vizsgátna, majd egyetlen, merev bólintást ad.

– Igen, hozhatod ezt a lányt is. Legközelebb kérdezd meg előre – mondja nyersen. Aztán sarkon fordul az ajtó felé. Pislogok. Tessék? „Ezt a lányt”? „Kérdezd meg előre”? Kicsit főnökösködünk? Macyt láthatóan egyáltalán nem zavarja. Sőt, elégedettnek tűnik. Belém karol és húz magával.

– Archer az alfánk fia. Szinte biztos, hogy egy nap ő maga is alfa lesz. Olyan jól tud irányítani – magyarázza álmodozó hangon. Jól tud irányítani? Parancsolgatni, azt jól tud, az biztos. De irányítani? Inkább tűnik olyasvalakinek, aki még egy fával is összeveszne, ha az az útjában állna. Megállom, hogy ne vágjak pofákat. Nem kérdezte a véleményemet. És őszintén... szükségem van a körbevezetésre. Úgyhogy lenyelem a megjegyzéseimet, és követem őket a kollégiumból.

Archer javára írandó, hogy amint belelendül, ellazul. Valamennyire. Még mindig rendkívül... intenzív. De ért a dolgához. Megmutatja a fontosabb épületeket: tantermeket, az étkezőt, az udvart, a bájitaltan laborokat (ahová tilos egyedül belépnünk) és egy óriási üvegházat, tele mágikus növényekkel, amik állítólag harapnak. Mire Macyt és engem az első óránkra kísér, öt perc van délig. Amint meglát egy másik felsőbb évest, aki integet neki, Archer gyorsan elköszön, és válaszra sem várva elüget. Macy azonnal kiszúrja egy másik farkas barátját, és mondat közben magamra hagy. Szinte ráveti magát a lányra, élénken gesztikulálva beszélget, mintha én köddé váltam volna. És megint... egyedül vagyok. Veszek egy levegőt és belépek a tanterembe. Szinte mindenki a helyén ül már. Két üres szék van a legelső sorban. És egy a leghátulsóban. Cillian mellett. Megmoccan a gyomrom. Ülhetnék az első sorba. Tényleg. De egy „Alakváltó alapok” nevű órán az első sorban ülni, amikor azt sem tudom, milyen fajhoz tartozom... Nos, az kész katasztrófának tűnik. És megígértem magamnak, hogy beszélni fogok vele. Szóval kihúzom magam, megemelem az államat, és a padok között egyenesen a hátsó sor felé veszem az irányt. A terem kicsit elcsendesedik, érzem a követő tekinteteket, hallom a suttogást, ahogy észreveszik, hová tartok. Hadd beszéljenek. Nem fogok belehalni. Valószínűleg. Cillian felnéz, ahogy közeledek. Arckifejezése megváltozik, zavarodottság fut át az arcán, amit valami óvatos, gyanakvó vált fel. Mintha nem tudná eldönteni, hogy meg akarom-e támadni, vagy mi van. A másodperc tört részéig találkozik a tekintetünk. Közelről még lenyűgözőbb: mély, olvadt arany, nyugtalanítóan éles, mintha sokkal többet látna, mint kellene. Valami melegség járja át a gyomromat. Aztán gyorsan elnéz balra, az állkapcsa megfeszül. Megállok az üres szék mellett és megköszörülöm a torkomat.

– Szabad ez a hely?