**LARA**

Épp csak kinyitnám a számat, hogy további részleteket kérdezzek Macytől – például, hogy MIÉRT állítólag veszélyes Cillian, vagy pontosan mi teszi sárkányként olyasvalakivé, akivel nem kellene szóba állnom –, amikor az előttünk lévő hatalmas fémkapuk nyikorogva életre kelnek. A hang borzalmas. Fülsiketítő, fémes csikorgás visszhangzik végig az udvaron, elég hangosan ahhoz, hogy a diákok fele a fülére tapassza a kezét és fintorogjon. Még én is összerezzenek.

– Nos! Ez aztán kedves évkezdés – mormogom az orrom alatt.

– Upsz, elnézést érte! – kiáltja egy vidám hang. Egy nő lép ki a kinyílt kapun: hófehér haja takaros kontyba fogva, szeme körül kedves nevetőráncok, libbenő kékeszöld talárja pedig ezüstszálakkal csillog. Inkább néz ki tündérkeresztanyának, mint egy iskolai dolgozónak.

– Üdvözlöm az új hallgatókat! – jelenti be, teljesen zavartalanul a fültépő zajtól.

– Kérem, kövessenek a megnyitó ünnepségre, ahol Principal VanDorn tartja majd a bevezető beszédet. Azoknak, akik még nem ismernek: Professor Lydia Mercer vagyok, és a gyógyító mágia tárgyakat tanítom itt. Gyerünk mindenki, ne késlekedjünk! – int felénk, hogy kövessük. Energiája meleg és lelkes, mintha napfényen és gyógyteán élne. Macy felé fordulok, készen arra, hogy megkérdezzem, mi a csudáért utálja annyira a sárkányokat... De ő már a kapu felénél jár. Egy pillanat alatt karon fogja azt a farkaslányt, akire korábban mutatott – Remi, azt hiszem? –, és ketten eltűnnek a tömegben, nevetve és fecsegve, mintha hónapok után találkoztak volna újra. Megtorpanok. Jól van... azt hiszem, ennyi volt. Nem hibáztatom. Az ismerős arcok vonzása erős, én pedig csak az az új, rejtélyes lány vagyok, aki talán még a saját faját sem tudja. Valójában lenyűgöző, hogy eddig is mellettem maradt. Mégis... kicsit fáj. Megint egyedül vagyok. A magány kiábrándító ismerősséggel telepszik a mellkasomra. Magasabbra húzom a táskámat a vállamon, és követem a diákáradatot az Intézet területére.

Egy széles kőösvényen vezetnek minket felfelé egy hatalmas aulába, ami úgy néz ki, mintha valaki egy várkastély báltermét ötvözte volna egy színházzal. Kristálycsillárok lebegnek a fejek felett, minden látható lánc nélkül. A falakat mágikus szimbólumokat és lényeket ábrázoló transzparensek díszítik: farkasok, főnixek, kígyók, griffek és még több olyan, amit megnevezni sem tudok. Minden ragyog: a fényes padló, a csillogó márványoszlopok, az elvarázsolt lámpások, amelyek kék lánggal lobognak. Gyönyörű. Professor Mercer az elsőéveseket egy nagy székcsoporthoz vezeti a terem közepe táján. A folyosóhoz legközelebbi székre csúszok be, hálásan a gyors menekülési útvonalért, ha bármikor le kellene lépnem (ami az idegeim jelenlegi állapotát tekintve egyre valószínűbbnek tűnik). Körülbelül harmincan vagyunk elsőévesek. De ami meglep, az a felsőbb éves diákok tengere, akik már megtöltik a környező sorokat; legalább százan vannak, talán többen is. Haladóbb diákok, gondolom. Körbenézek, próbálok nem túl látványosan bámulni, de azért furdal a kíváncsiság. És ekkor meglátom őt. Cilliant, a sárkányos srácot. Egyedül ül, kissé oldalra, a számunkra kijelölt rész hátulja felé. Nem csak egyedül, de teljesen elszigetelten. Mindkét oldalán üresek a székek. Nem véletlenül üresek. Szándékosan. Két-három széknyi rés tátong mellette mindkét irányban, mintha lenne egy láthatatlan gát, amit mindenki kérdés nélkül tiszteletben tart. Tökéletes mozdulatlansággal ül, kezei lazán összefonva, tartása már-már fenséges. Arckifejezése kifürkészhetetlen, nyugodt és távolságtartó, de nem hideg. Aranyszínű szemeivel egyszer végigpásztázza a termet, lassan, mindent befogadva, mintha katalogizálna minden egyes dolgot, amit lát. Elszorul a mellkasom. Ez... igazságtalannak tűnik. Nem néz ki ijesztőnek. Legalábbis nem jobban, mint bárki más. Magányosnak tűnik. Ez pedig olyan érzés, amit sokkal jobban értek, mint amennyire be merném vallani. Ha nem ülnék már, és ha a felállás nem vonna rám nemkívánatos figyelmet, odamennék és leülnék mellé. Vagy legalább köszönnék. De a terem tele van, és mindenki a színpadot nézi. Így hát maradok, ahol vagyok, de a látvány zavar. Furdalja az oldalam. Macy figyelmeztetései visszhangoznak a fejemben: hogy veszélyes, hogy maradjak távol tőle. De... nem is tudom. Valami abban, ahogy ott ül, egyedül az embertengerben, arra késztet, hogy minden egyes figyelmeztetést figyelmen kívül hagyjak. Lehet, hogy makacs vagyok. Lehet, hogy naiv. Vagy lehet, hogy csak nem vagyok hajlandó ok nélkül leírni egy lehetséges barátot. Akárhogy is, nem tudom lerázni a gyomromban növekvő halk bizonyosságot: BESZÉLNI fogok Cillian Thorne-nal. Hamarosan. Sárkány vagy sem. Veszélyes vagy sem. Magányos vagy sem. Nem hagyom, hogy a félelem vagy valaki más véleménye döntsön helyettem.

A halkan morajló beszélgetés elhal, hirtelen csend nyeli el, ami úgy gördül végig a hatalmas termen, mintha valaki lekapcsolt volna egy láthatatlan kapcsolót. Minden fej a színpad felé fordul, az enyém is. Egy magas nő áll az emelvényen, sötét haja szoros kontyba fogva, tartása olyan egyenes, hogy acélt lehetne törni rajta. Tekintete végigsöpör a termen, élesen, méregetve; esküszöm, mindenkit egyenként szemügyre vesz. Még innen is érzem a súlyát. Egyáltalán nem hasonlít a meleg, ragyogó Professor Mercerre. Ez a nő valószínűleg a nézésével is képes lenne ölni.

– Üdvözlök mindenkit. Az igazgatónőjük vagyok, Sloane VanDorn – jelenti be. Hangja tiszta és hűvös, azzal a fajta kontrollált tekintéllyel, ami miatt az ember önkéntelenül is kihúzza magát.

– Ha újak itt, üdvözlöm önöket. Ha visszatérők, üdvözlöm önöket újra – teszi hozzá. Nulla mellébeszélés. Nulla melegség. Nulla habozás.

– Az órák ma tizenkét órakor kezdődnek, ami hagy egy pár órát arra, hogy megtalálják a szobáikat és berendezkedjenek. Az ebéd tizenhárom órakor van, és tizenöt óráig elérhető. Mindenkinek ki lesz jelölve egy ebédszünet az órarendjétől függően – magyarázza. Önkéntelenül lepillantok, bár még nem vettem át az órarendemet.

– A vacsora tizenkilenc órakor van. A reggeli reggel nyolckor. Az órarendjeiket az üléseik alatt találják. – Megáll, arckifejezése olvashatatlan.

– Nem vagyok a beszédek embere, úgyhogy most be is fejezem, a többit pedig majd maguktól rájönnek – dönti el. Néhányan értetlen pillantásokat váltanak.

– Új hallgatók, csak kövessék a felsőbb évesek tömegét a kollégiumi szobákhoz. Mielőtt bárki megkérdezné: nem, nincsenek nemek szerint szétválasztva. Nem gyerekek már, nincs szükség ilyen szabályra. A szobakiosztás végleges. Cserét nem kérhetnek – mondja határozottan. Erre néhányan meglepetten morajlanak. Pislogok. Nincs nemi szétválasztás? Ez... merésznek tűnik. Vagy talán csak túl emberi vagyok a mágusiskolai normákhoz.

– Mindannyiuknak van kulcsa a szobájához. Ha nem akarják, hogy váratlan látogatójuk legyen, javaslom, használják a zárat – teszi hozzá szárazon. Tekintete újra végigpásztázza a termet, a szemöldöke megrándul, mintha csak arra várna, hogy valaki panaszkodni merjen.

– Sok szerencsét mindenkinek. – Befejezi a beszédet. És aztán... csak áll ott. A csend nyúlik. Senki sem mozdul. Senki sem lélegzik. Senki sem akar az első lenni, aki feláll az alatt a tekintet alatt. Principal VanDorn összehúzza a szemét.

– Nos? Gyerünk. Menjenek már – csattan fel. Ó... ez volt a vége. Rendben. A terem hirtelen életre kel. Székek csikorognak a padlón, ahogy a diákok igyekeznek engedelmeskedni. Tapogatózom az ülésem alatt, amíg az ujjaim egy összehajtogatott pergamen órarendre nem zárulnak, amit gyorsan a táskámba süllyesztek, mielőtt eltaposnának. A tömeg a kijáratok felé lüktet, én pedig hagyom, hogy sodorjon az ár. Nincs értelme küzdeni ellene, hacsak nem akarom, hogy könyököljenek vagy összepréseljenek. Belékapaszkodom a hátizsákom pántjába, és hagyom, hogy a felsőbb évesek vezessenek minket egy hosszú folyosón a kollégiumok felé, a szívem pedig az izgalom és az idegesség keverékétől kalapál. Ez tényleg megtörténik. Tényleg itt vagyok. Most már csak ki kell találnom, mi vagyok, és remélni, hogy nem kezdek el véletlenül pikkelyeket növeszteni álmomban.