(**Silas**)

A tegnap este pontosan úgy telt, ahogy gondoltam. Na jó, majdnem. Az este első felét egy bögyös barnával töltöttem, akinek nem emlékszem a nevére. Talán Trixie volt vagy Trina. Abban biztos vagyok, hogy T-vel kezdődött.

Az egyik befektetőm által adott koktélpartin találkoztunk. Elegáns öltönyök és hiányosan öltözött nők egy jachton. Nem az én stílusom, de oda megyek, ahol a pénz van. A ma esti kísérőm végül valaki mással smárolt, úgyhogy találtam magamnak egy másikat.

A bögyös barna nagyon rámenős volt, ami tetszett nekem, így levittem a fedélzet alatti egyik kabinba. A ruhája abban a pillanatban a földre hullott, amint az ajtó bezárult. Ebben semmi meglepő nem volt. Aztán már térdelt is, és csatolta ki az övemet.

A szoba minden vízszintes felületén magamévá tettem, különféle pózokban, amíg ki nem fulladt és teljesen ki nem merült. Miközben öltöztem, a kezembe nyomott egy cetlit a számával, amit a jachtról kifelé jövet egy kukába dobtam. Bőven beváltotta, amit a szemei ígértek, amikor órákkal korábban felém pillantott.

Az estém második felét a penthouse-om konditermében töltöttem, hogy levezessek némi feszültséget és kimerítsem a testem. Ez nem jött be, így lezuhanyoztam, felöltöztem ahhoz a klubhoz illően, ahová járni szoktam, aztán megdugtam két dögös szőkét egy privát szobában. Az édeshármas sok melóval jár, de több mint kielégítve hagytam ott őket. Aztán hazamentem, és miután újra lezuhanyoztam, kidőltem.

Évek óta a fizikai kimerültség a bevált figyelemelterelő módszerem. Régebben reggeli kocogással kezdtem a napjaimat, de van olyan reggel, amikor egy fantasztikus edzőterembe megyek, amit a lakásom közelében találtam. A világ minden tájáról járnak ide MMA harcosok edzeni. Jól ismerem a tulajdonost.

Van saját edzőtermem is, de ma reggel arra vágyom, hogy mások hangja a háttérben elvonja a figyelmemet, ezért lemegyek, hogy alaposan megizzadjak. A múltam rémálmai ébresztettek fel ma reggel, és tényleg elkelne egy kis figyelemelterelés.

Még több évnyi terápia után is a rémálmok elűzésével indítom a reggeleket. Hát, legalábbis azokon a reggeleken, amikor nem esem be valakivel az ágyba előző éjszaka, vagy a napokig tartó álmatlanság okozta extrém kimerültségtől. Az elmúlt néhány év már jobb volt, de a katonaként eltöltött idő örökké kísérteni fog.

Miután leparkoltam a terepjárómat a bejáratnál, bemegyek, hogy elindítsam a napot. Feliratkozom a recepciósnál, aki szokás szerint kétszer is megnéz magának. A szemei végigpásztáznak minden fedetlen bőrfelületemen, miközben felkapom a sporttáskámat a földről, és az öltöző felé veszem az irányt. A karomon és a mellkasomon lévő tetoválások mindig felkeltik a figyelmet.

A jobb bicepszemen az Army Rangerek jelvénye látható. Aztán egy cseresznyevirágfa ágazik le a karom többi részén, egészen az alkarom közepéig. A levelek között apró keresztek bújnak meg nevekkel és dátumokkal. Sosem mondom el senkinek, aki észreveszi őket, hogy mit is jelentenek. A bal karomon egy teljes tetoválás borítja a bőrömet számos különböző képpel. A leginkább szembetűnő a Szent Mihály-medálom.

A medál tövében egyetlen tigrisliliom pihen, a szirmok között folyóírással egy névvel. Elara. A lány, immár nő, aki a lelkemet sajátjaként bélyegezte meg, hogy örökre az övé maradjon. Nem is akarom visszakapni. Megtarthatja.

Egyenesen az öltözőbe megyek, hogy letegyem a táskám, majd intek a tulajdonosnak, Wildernek, miközben odasétálok a nehéz bokszzsákokhoz. Bedugom a fülembe az egyik fülhallgatót, aztán nekilátok a feladatnak.

A figyelemelterelésnek.

Egy órán át működött is, de aztán be-bekúsztak az elmémbe a gondolatok arról, hogy merre tart az életem, miközben egyre csak ütöttem a zsákot. Szeretem, ahol a szakmai életemben tartok.

Az, amit a pénzemmel tettem, tett azzá az emberré, aki ma vagyok. Ez és a legjobb barátom soha véget nem érő támogatása, aki immár az üzlettársam is. Együtt nőttünk fel, együtt vonultunk be a seregbe, majd együtt szereltünk le, hogy valami jót tegyünk.

A magánéletem az, ami egyre inkább közeledik a visszatérés nélküli ponthoz. Dolgozom, amíg az agyam kellemesen zsibbadt nem lesz, megdugok minden éjjel egy vagy két különböző nőt, aztán hazamegyek az üres luxuslakásomba. Ez egy magányos létezés. Egy olyan, amit én kényszerítek saját magamra.

Bár a mostani életem cseppet sem olyan, mint ahogy azt tinédzserként elképzeltem. Akkoriban sosem gondoltam előre néhány napnál messzebbre. Legalábbis addig nem, amíg be nem léptem a hadseregbe, hogy a pokolba is elmeneküljek az apám és az anyám szelleme elől.

Gondoltam már a randizásra, úgy értve, hogy komolyan randizni valakivel, de aztán eszembe jut, hogyan végződött az utolsó kapcsolatom. Az a szar még egyszer nem fog megtörténni. Én nem randizom. Elviszek nőket szórakozni, kellemes időtöltést biztosítok nekik, aztán addig kúróm őket, amíg a nevemet nem sikítják. Aztán otthagyom őket az ágyukban, hogy kialudják magukat, én meg hazamegyek.

Néha, amikor egyedül ülök a nappalim sötétjében, azt gondolom, hogy egy szörnyű emberi lény vagyok. Amit ezekkel a nőkkel teszek, az helytelen, de pontosan tudják, mibe mennek bele, amikor beleegyeznek, hogy eljöjjenek velem. A fenébe is, a legtöbbjük gyakorlatilag könyörög a figyelmemért.

Megrázva a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim, látom, hogy tönkretettem a bokszzsákot. Az öltözőbe megyek lezuhanyozni, aztán leteszek egy csekket Wilder asztalára a zsákért. A visszaút a belvárosba, a lakásomig hosszú, de legalább tovább tisztítja a fejemet.

Mire megérkezem az irodába, már majdnem reggel kilenc óra van. A sűrű, fekete hajam kissé kócos, de én így szeretem. Tengerészkék öltönyt viselek, alatta fehér, gombos inggel, nyakkendő nélkül.

A titkárnőm mosollyal fogad, és nem kerüli el a figyelmemet a vágyakozó tekintet a szemeiben.

– Ameddig Caleb meg nem érkezik, ne kapcsoljon senkit, utána pedig küldje be az irodámba.

– Igen, uram.

Az elmúlt néhány nap hektikus volt, amióta elkezdtünk érdeklődni a következő vállalkozásunk iránt. Úgy döntöttünk, hogy veszünk egy kórházat, de az, amelyiket akarjuk, komoly pénzügyi válságban van. Van egy tervünk, hogyan lendüljünk túl ezen, de a tulajdonos vonakodott találkozni velünk. Az idő majd felőrli. Mennyi idő kell ahhoz, hogy a férfi rájöjjön, hogy egy süllyedő hajó tulajdonosa? Ha a szerencse mellénk áll, az öregember hamarabb szembesül a valósággal, mint később.

Kinagyok az irodám ablakán a liftek felé, hogy lássam, megérkezett-e már Caleb. Még mindig örülök, hogy átterveztettem az irodát, amikor megvettem. A jelenlegi állapotában az épület teljes legfelső szintje az enyém. Vagyis az enyém és a legjobb barátomé, Calebé. V&T Developments a cégünk neve, egy név, aminek a megegyezése majdnem egy évünkbe telt, de az elmúlt öt évben jól bevált.

– Oké, szóval a Providence General igazgatósági tagjai telefonáltak. Hajlandóak leülni egy megbeszélésre – mondja Caleb, ahogy belép az irodámba.

Caleb szénszürke, hajszálcsíkos öltönyt visel, a haja még mindig abban a katonai tüskés fazonban, amit annyira kedvel, és a barna szemei a kezemben lévő aktát bámulják. Tudom, mire vár, de még nem döntöttem el, mit teszünk, ha megtagadják az eladást.

Ajánlatot teszünk egy kórház megvásárlására, egy olyanéra, amelyik régen a legtekintélyesebb veteránprogramokkal rendelkezett a nyugati parton, de az elmúlt néhány évben kihívásokkal teli időket élt meg. A V&T Developments számos olyan programot birtokol és finanszíroz, amelyek háborús veteránokat segítenek. Vannak olyan gyártócégeink, amelyek harctéri veteránok művégtagjaira specializálódtak. Olyan cégeink, amelyek azon dolgoznak, hogy lakhatást biztosítsanak azoknak a veteránoknak, akik elvesztették az otthonukat, miközben a hazájukért harcoltak.

Amikor hallottam a Providence General programjáról, tudtam, hogy ez az.

Az a program, amit kerestünk. A programjukba egykor az ország minden tájáról érkeztek betegek. Valaha a legkiválóbbnak tartották abban, hogy a sebesült veteránoknak segítsen visszatérni az életükbe. Aztán a kórház hozott néhány borzalmas befektetési döntést, és elkezdte csökkenteni a program finanszírozását.

Gondoltam rá, hogy csak a programot finanszírozzuk, de Caleb megjegyezte, hogy nagyobb kontrollunk lenne, ha egyszerűen megvennénk az egész kórházat. Szóval most itt bámulom a kezemben lévő mappát, még nem állok készen arra, hogy kinyissam, és meglássam a számokat, amelyek megmutatják, mennyire rosszul is áll anyagilag a Providence General. Adtak egy másolatot az elmúlt évi nyilvántartásaikról, de én mélyebben is bele akartam nézni abba, hogy mire költötték a pénzüket.

– Rosszabb vagy jobb, mint amire számítottunk? – kérdezem Calebtől.

– Nyisd ki az aktát, és tudd meg – válaszolja. Leül az íróasztalom előtti egyik túlpárnázott irodai székbe.

Nyögök egyet, majd úgy teszek, ahogy mondja. Kinyitom a mappát, és gyorsan átfutom az oldalakat. A kórház rosszabbul áll, mint vártuk. Néhány jelentős változtatással biztos vagyok benne, hogy vissza lehet hozni a régi dicsőségét. Ami a leginkább aggaszt, az a veteránprogram. Néhány szám ebben az aktában nem egyezik azzal, amit eredetileg megadtak nekünk. Az eltérések riasztóak. Több ezer dollár, amiről azt mondták, hogy a programba ment, nem oda került, ahová állították.

Hová tűnt?

Ezt majd ki kell derítenünk. Fel fogom hívni a barátomat, Jaxet. Ő egy vállalati nyomozó. Tudni akarom, mi történt ezekkel a pénzekkel, mielőtt megvennénk a Providence Generalt. Tiszta könyvelést akarok látni, mielőtt továbblépnénk.

– Hívd fel Jaxet, szükségünk van rá, hogy felgöngyölítse ezeknek az eltéréseknek a szálait – mondom Calebnek, miközben becsukom az aktát.

– Már rajta vagyok. Elküldtem neki e-mailben mindkét fájl másolatát, amit adtak, és elmondtam neki az aggályainkat. Bepöccent, és azt mondta, hogy mélyebbre ás nekünk. Még ma jelentkeznie kellene. Elkezdhetjük a tárgyalásokat a kórház megvásárlásáról, amíg várjuk a hívását – mondja Caleb.

– Miért is fárasztom magam azzal, hogy javaslatokat teszek neked, amikor te mindig egy vagy két lépéssel előttem jársz? – kérdezem tőle.

– Ezt én sem fogom soha megérteni. Holnap délután kettőkor lesznek itt – mondja, majd feláll a helyéről. – Kimegyek és hozok valami ebédet, aztán elkezdhetjük kidolgozni a megközelítésünk stratégiáját.

Néha a legjobb barátom jobban ismer engem, mint én saját magamat. Csak egyetlen másik embernek engedtem meg, hogy ilyen közel kerüljön hozzám. Nem, állj le, ne menj arra, mondom magamnak. Most nincs itt az ideje a nosztalgiázásnak. Megbeszélési jegyzeteket kell előkészítenem. Ki gondolta volna, hogy dühös tinédzserből háborúba belefáradt katonává, majd gazdag vállalatvezetővé válok?

Az biztos, hogy a kurva életbe sem gondoltam volna, hogy így alakul az életem.

Eleresztem ezeket a gondolatokat, amikor meghallom a lift csendülését, ami jelzi Caleb visszatértét az ebéddel. Felkapom a mappákat és a jegyzeteimet, majd követem Calebet az irodájába. Ebéd közben megbeszéljük a haditervünket.

– Mit gondolsz, rá tudjuk venni őket az eladásra? – kérdezi Caleb.

Bárki másnak nyugodtnak tűnhet, de én jól ismerem őt. A bal lába rángatózik, ahogy a lábfejével az asztala alatt dobol. Ideges amiatt, hogy a kórházi igazgatóság esetleg úgy dönt, nem adja el. Meg tudom érteni az idegességét, mivel én is ugyanezeken a gondolatokon rágódom.

Annyi jót tehetnénk a veterántársainkért ezzel az akvizícióval. Igen, megvehettük volna csak a Veterán Programot is. Azonban Calebnek igaza van. Sokkal nagyobb befolyásunk lesz arra, mi történik a programmal, ha mi birtokoljuk a kórházat. Reformokra van szükség a Providence General legapróbb alapjaiban is.

Készpénzforgalmi problémájuk van, több pénz áramlik ki, mint be. Ahogy most kinéz, aligha tudnak nyitva maradni az év hátralévő részében, ha nem történik valami azonnal. Calebnek és nekem van egy haditervünk, hogy helyretegyük a dolgokat a Providence General számára. Sajnos mindez egyetlen öregemberen, a fián és az igazgatótanács többi tagján múlik. Remélem, Jax talál valamit, ami ad nekünk egy aduászt. Van egy olyan érzésem, hogy a Providence General pénzügyeiben több minden zajlik, mint amiről még az öregember is tud.

– Szerintem Jax találni fog valamit, amit felhasználhatunk, hogy a mi javunkra befolyásoljuk őket.

– Miből gondolod?

– A kiáramló pénzeszközök meghaladják azt, ami egy ekkora kórház esetében normális lenne. Az összes általuk működtetett programmal együtt bőven nyereségesnek kellene lenniük. Nem beszélve arról, hány jótékonysági eseményt tartanak egy évben, hogy pénzt gyűjtsenek ezekre a programokra. A pénz olyan helyre megy, ahová nem kellene.

– Én is pontosan ugyanezt gondoltam, amikor átolvastam a jelentést. Arra gondoltam, hogy ezt bevetem a találkozón, hogy felnyissam a szemüket.

– Nem, várjunk még ezzel a kártyával, amíg nem hallunk Jaxről. Konkrét bizonyítékot akarok az elméletemre, mielőtt ellenük fordítanám.

Nevetve rázom a fejemet egy poénon, amit Caleb ereszt el a gazdag öregemberekről. A délelőtt hátralévő részét a haditervünk átbeszélésével töltjük. Finomítottuk a jegyzeteinket, céljainkat és az elsődleges prioritásainkat. Egyikünk sem tud semmit egy kórház vezetéséről. De ismerünk embereket, akik igen, és akik hajlandóak segíteni nekünk, ha az eladás végbemegy.

Kérlek, bárcsak mellénk állna a szerencse.