REID

– Nem úgy volt, hogy te valami A-listás sztár vagy? – kérdezi Adeline a homlokát ráncolva. Megmozdul, próbál egyensúlyba kerülni, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.

Egy fejjel magasabb vagyok nála, és valahányszor leeresztem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, ő összehúzza a szemöldökét. Minden alkalommal megnevettet.

– Csak hokis körökben – javítom ki. – De valószínűleg már most is paparazzók figyelnek minket.

Ez nem is kérdés – tudom, hogy így van. Hetek óta téma vagyok, amióta az a zűr volt Siennával. Hiába erősítette meg, hogy sosem jártunk, a kár már megtörtént.

Most már az utcára sem tudok kilépni anélkül, hogy ne követnének. A menedzsmentem le sem száll rólam, az edző pedig? Többször mosott már fejet nekem, mint amennyit számon tudnék tartani.

Kimerítő. Én csak hokizni akarok. Sosem érdekelt a hírnév, vagy hogy magyarázkodnom kelljen a médiának, főleg most, hogy megkaptam a „hoki fenegyereke” címkét, aki képtelen a nadrágjában tartani.

Én nem tartok fenn kapcsolatokat. Nevezzenek bárminek, sosem hazudtam erről.

Velem ellentétben Adeline láthatóan nem számított erre a válaszra. Azonnal bűntudatom támad, amikor elfehéredik az arca.

– Ó.

Megborzong, én pedig gondolkodás nélkül ledobom a zakómat, és a vállára terítem. A szemöldöke felszalad, szinte eltűnik a hajvonalában.

Felnevetek. – Szerelmesek vagyunk, emlékszel?

– Ó – mondja újra, ezúttal kicsit halkabban.

Fájdalmasan nyilvánvaló, mennyire ideges – fészkelődik, babrál valamivel, alig mer a szemembe nézni. Cuki.

Ő maga is cuki.

Már az egyetemen is így gondoltam. Adeline-nek mindig is megvolt ez a csendes, természetes szépsége – nagy, sötétbarna szemek, ajkak, amik természetesen Ámor-íj formájúak, és meleg, barna bőr, ami valahogy jobban ragyog, mint amire emlékeztem.

Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, ezért is találtam furcsának, amikor úgy nyomta le az „örülök a találkozásnak” dumát, mintha nem venné észre, hogy évek óta kísérti a gondolataimat.

Talán furcsa ennyi mindent észrevenni a régi csapattársam hosszú távú barátnőjén, de nem tehettem róla. Már akkor sem értettem, mit látott benne.

Brooks egy gőgös, fennhéjázó seggfej volt – nem abban a szórakoztató stílusban, mint Grant, hanem abban a hajtépős fajtában, amit valahogy tökélyre fejlesztett. És Adeline-nel sem bánt különösebben jól.

Láttam már rengeteg srácot, akik bunkók az öltözőben, de angyallá változnak a csajuk mellett. Brooks nem ilyen volt. Ő velejéig seggfej volt.

Egy apró, bűntudatos csomó képződik a gyomromban. Régen reméltem, hogy szakítanak Brooksszal.

Most, hogy megtörtént, tudom, hogy szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt kívántam. De nem vagyok annyira jó ember.

A parkolóban vagyunk, várjuk, hogy Garry és Katya befejezzék, amit éppen csinálnak. Késő van, a levegő csípős, Adeline pedig előttem áll, és úgy babrál, mintha próbálná elfoglalni magát.

Még mindig a zakómmal küzd, a karjaival nem találja az ujját, én pedig szórakozottan figyelem, ahogy frusztráltan mormog az orra alatt. A ruhája gyönyörű – elegáns, testhezálló –, de ujjatlan, és a hideg láthatóan kezdi kikezdeni.

Sóhajtok egyet, ellököm magam az autómtól – egy fekete Porsche, amit szeretettel csak Angelnek hívok –, és felé lépek. – Ide süss – mondom, megragadva a zakó gallérját, és bevezetem a karját az ujjába. – Ez nem egy ördöglakat, tudod.

Puffog egyet, az arca enyhén piros, nem tudom, a zavartól-e vagy a hidegtől. – Furcsán volt összehajtva – ellenkezik.

– Persze – húzom el a szót, elfojtva egy vigyort, miközben megigazítom a vállán a zakót. Szinte elnyeli őt, az ujjai túlnyúlnak a kézfején, és valamiért ez a látvány valami különös érzést kelt a mellkasomban.

Ekkor felnéz rám, az ajkai kissé elnyílnak, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatna, egy éles fütty hasít a levegőbe.

– A mindenit, haver, te aztán gyorsan dolgozol.

Garry. Természetesen.

Adeline szinte elugrik mellőlem, én pedig a fejemet rázva fordulok meg, hogy lássam őt, amint Katyával az oldalán felénk sétál. Mindketten túlságosan is jól szórakoznak a kedvemhez képest.

Garry vigyorog, és keresztbe fonja a karját. – Szóval, miről maradtunk le?

Adeline sietve mormogja: „Semmiről”, pontosan ugyanakkor, amikor én azt mondom: „Adeline-nel épp azt terveztük, hogy elmegyünk valahova.”

Garry és Katya is felvonja a szemöldökét.

– Terveztük? – kérdezi Adeline felém fordulva.

– Terveztétek? – visszhangozza Katya, keresztbe font karral.

Visszafojtok egy mosolyt Adeline zavarán, és Garry felé bökök a fejemmel. – Vidd haza Katyát épségben.

Katya a homlokát ráncolja. – Alig múlt hét óra. Hová viszed?

– Nem vagy az anyám, Kat – vág közbe Adeline a szemét forgatva. – És nincs takarodóm.

Garry halkan kifújja a levegőt. – A mindenit. Akkor azt hiszem, törődünk a saját dolgunkkal.

Katya sóhajt, de nem firtatja tovább. Ehelyett olyan pillantást vet rám, ami egyértelműen azt üzeni: Ne légy idióta.

Vettem.

Mielőtt Adeline-nel beszállnánk az autóba, száraz pillantást vetek Katyára. – Legalább megpróbálhatnának diszkrétek lenni. Úgy viselkednek, mintha te személyesen szóltál volna nekik.

Az egyik parkoló autó mögül egy férfi felemeli a fényképezőgépét, és lefotózza, amint Adeline beszáll.

Katya megvonja a vállát, cseppet sem zavartatva magát. – Mindegy. Csak vidd el valahova, ahol igazán jó képeket tudnak készíteni.

Horkantok egyet. – Szörnyű ember vagy.

Elvigyorodik. – Viszontlátásra, lúzer.

Elköszönünk, és beindítom az autót anélkül, hogy konkrét úti cél lenne a fejemben. Adeline kényelembe helyezi magát az anyósülésen, úgy állítgatja a rádiót, mintha már ezerszer ült volna itt. Végigpörgeti az állomásokat, mielőtt megállna egy rap számnál, és halk ütemre bólogatni kezd.

Rápillantok, felvont szemöldökkel. – Te Kendrick Lamart hallgatsz?

Oldalról rám néz. – Te talán nem?

Jogos pont. De mégsem néztem volna ki belőle. Katyából talán. De Adeline-ből? Egyszerűen nem tűnt olyan típusnak.

Elvigyorodom, és felhangosítom a zenét. – Nem néztem volna ki belőled, hogy rap-rajongó vagy.

Megvonja a vállát, a szeme az utat figyeli. – Nem szabad a borító alapján ítélni a könyvet, Reid.

Talált.

– Szóval, hová megyünk? – kérdezi, és mosoly bujkál a szája szélén. Talán a zene teszi, de tényleg izgatottnak tűnik. Összefonja a kezeit, és amikor rám néz azokkal a gyönyörű őzikeszemeivel, majdnem elfelejtek válaszolni.

Megvonom a vállam. – Valahová, ahol Garry hülyeségei vagy Katya... nos, Katya nélkül beszélgethetünk.

– Ezt meg tudom érteni. – Szórakozottan megrázza a fejét, majd a biztonsági övével babrál. – Tudod, eredetileg nem is akartam ebbe belemenni. Hülyeség – sőt, szánalmas –, hogy egy kamu partnerre van szükségem csak azért, hogy elmenjek az exem esküvőjére. De mi a rosszabb? Tíz évet adtam neki az életemből, és valahogy sikerült mindent megtalálnia valaki mással, akivel alig egy éve jár.

Kihajtunk a parkolóból. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megnyílik, de gondolom, ki kell adnia magából. Végül is egy egész hónapot töltünk majd egy hajón azzal a seggfejjel.

Hallani, ahogy ezt hangosan kimondja... kellemetlen. Tudtam, hogy valószínűleg így érez, de tudni nem ugyanaz, mint közvetlenül tőle hallani.

– Még mindig szereted? – kérdezem, mielőtt megállíthatnám magam. Azonnal meg is bánom. Hülye kérdés, Reid.

Ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én, de ahelyett, hogy elküldene a francba, ahogy vártam, tényleg elgondolkodik rajta.

– Is-is – mondja végül. – Azt a módot, ahogy ő szeretett engem? Egyáltalán nem. Láttam képeket róla és a menyasszonyáról, és másképp néz ki – boldogabbnak, könnyedebbnek. Amikor együtt voltunk, még amikor eljegyeztük egymást, akkor is könyörögnöm kellett neki, hogy tényleg fontolja meg a házasságot.

Felnevet, de keserűen. És valamiért ettől megfájdul a mellkasom.

– Istenem, ez annyira kínos – mormogja. – De valamiért könnyebb neked elmondani ezt a sok megalázó szart, mint Katnek.

– Valószínűleg azért, mert nekem semmi jogom ítélkezni feletted – mondom egyszerűen. – Úgyis meg akartam kérdezni, mit érzel az esküvővel kapcsolatban, szóval ez a beszélgetés előbb-utóbb úgyis eljött volna.

– Ja. – Kifújja a levegőt, és elfordul, hogy az ablakon nézzen ki. Az előbbi izgatottság? Eltűnt. És ez nem tetszik.

Ekkor megcsörren a telefonom. Rápillantok a képernyőre, és elkapom az első két betűt – Si –, mielőtt kinyomnám. És abban a pillanatban támad egy ötletem.

– Van kedved valami teljesen őrült dologhoz? – kérdezem.

Felvonja a szemöldökét. Egy apró életjel. Egy kis győzelem.

Elvigyorodom. – Ezt igennek veszem. – Aztán szó nélkül megfordítom az autót.