Az étterem kisebb és bensőségesebb, mint vártam. Alig érkeztünk meg, de Kat gyorsan elhessegeti a pincért, mondván, hogy még várunk valakire.

Megpróbálok nem arra gondolni, mikor voltam utoljára étteremben – hét hónappal ezelőtt. Életem legkínosabb, legszívszorítóbb napján. Kat azóta többször is próbált kimozdítani, de én minden alkalommal azonnal leállítottam. Biztosan gyanakodott, de sosem firtatta. Ez többet jelentett nekem, mint azt ő valószínűleg hitte.

– Legalább megpróbálhatnál nem úgy kinézni, mint aki épp be akar szarni – mormogja Kat, mielőtt beleiszik a vizébe.

Lenyűgözően néz ki, mint mindig. A gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul a közelében, ahogy szokott – az irigység mardosó érzése –, de elhessegetem.

– Csak Reidről van szó – mondja lazán. – Komolyan, ő az utolsó ember, aki miatt idegeskedned kellene. Inkább azon aggódj, hogy be akar-e majd mászni a bugyidba.

Horkantok egyet, de a vicc nem talál be.

Mert most a gyomrom már egy egészen más okból rándul görcsbe.

Hülyeség az egész. De talán Brooks hirtelen házassága bekavart nálam, mert a szavak hamarabb kicsúsznak a számon, minthogy megállíthatnám őket. – Azon is aggódnom kellene, hogy mással is megteszi? – Vagy veled?

Mint egy nyomkövető kutya, vagy csak mint valaki, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, meghallja a ki nem mondott kérdést is.

Kat egy pillanatig meredten néz rám, majd váratlanul kitör belőle a nevetés.

Csak nevet és nevet, amíg köhögni nem kezd, nekem pedig meg kell paskolnom a hátát. Amikor végre abbahagyja, egyetlen pillantást vet az arcomra, és bocsánatot kér, de a kár már megtörtént.

Az arcom ég a megalázottságtól.

Istenem.

Nem hiszem el, hogy ennyire bizonytalanná váltam.

Még a saját legjobb barátnőmre is féltékeny vagyok.

Mi ütött beléd, Adeline?

A szeme még mindig csillog a nevetéstől, miközben megveregeti a vállamat. – Azt mondtam, hogy dögös, édesem. Nem azt, hogy egy tízméteres bottal is hozzáérnék. Teljesen a tiéd. Komolyan.

Felnyögök, és az arcomat a tenyerembe temetem. Újra felnevet, de ezúttal van valami lágyabb a hangjában.

Nem térek magamhoz. Ennyire kikészülök egy sráctól, akivel még nem is találkoztam? Általában elzárom magamban a féltékeny, bizonytalan énemet, különösen Kat környezetében. Mindig ő volt a megerőltetés nélkül tökéletes, én meg mindig... nos, én. De mostanában minden túl soknak tűnik. Talán túl érzékeny lettem.

Mégis. Basszus, Adeline.

Amikor végre összeszedem a bátorságomat, hogy újra ránézzek, komolyan tekint vissza rám.

– Sajnálom – mormogom. És komolyan is gondolom.

De ő csak megvonja a vállát. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned.

Aztán megrezzen a telefonja. Rápillant a képernyőre, és szélesen elvigyorodik.

– Itt vannak!

Itt vannak? Többen?

Az étterem ajtaja kitárul, és én valahogy – egyszerűen csak tudom –, hogy ő az.

Reid úgy sétál be, mintha övé lenne a hely. Nem nagyképűen, csak... mintha bárhová is menne, oda tartozna.

Magas, széles vállú, és árad belőle az az erőfeszítés nélküli, vonzó, „szomszéd srác” sárm. Szőke haja enyhén kócos, mintha épp csak végigtúrt volna benne, mielőtt belépett, és amikor világoskék szeme rám téved, a mosolya egy pillanatra megtorpan – felfedve két apró gödröcskét, amitől kihagy a szívem egy ütemet –, majd meleg barátságossággá szelídül.

Dögös. Nagyon, nagyon dögös. De nem abban az öntelt vagy modoros stílusban, mint Brooks, hanem mint egy aranyifjú, akinek minden karizmája az ujjaiban van.

A vonzereje nyilvánvaló, nehéz elfordítani róla a tekintetet. Vagy talán csak a tartása teszi.

Hát, azt hittem, Kat csak szórakozik velem, amikor azt mondta, együtt jártunk egyetemre. De a kisugárzása annyira vakító és ismerős, hogy tudom, igazat beszélt.

– Szia – mondja, és úgy huppan le a velem szemközti székre, mintha már százszor megtettük volna. – Adeline, ugye?

Bólintok, és hirtelen kínosan tudatára ébredek annak, hogyan ülök, hogyan pihen a kezem az asztalon, és hogyan néz rám.

Mielőtt bármit mondhatnék, a barátja teátrális sóhajjal vágódik le a mellette lévő székre.

– Oké, azta – mondja a srác, rám pislogva. – Senki nem mondta, hogy ma este egy istennővel vacsorázunk. Kifejezetten alulöltözöttnek érzem magam.

Kat felhorkant. – Adeline, ismerd meg Garryt, New York fél-kompetens kapusát. Garry, ez a görög istennő mellettem pedig a legjobb barátnőm, Adeline.

– Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna, Kitty Kat – Katya szeme megrándul. Garry elkapja róla a tekintetét, és felém fordul. – Csak Garry – javítja ki, rám villantva egy vigyort. – És szögezzük le az elején: én vagyok a vicces srác, Reid az aranyifjú, Kat pedig, feltételezem, a káosz.

– Egyértelműen – válaszolja Kat simán.

Reid megrázza a fejét, de még mindig rám figyel. – Sajnálom őt – mondja halkabb hangon, csak nekem. – Nem tud parancsolni magának.

Garryre pillantok, aki épp úgy tanulmányozza az étlapot, mintha az személyesen megsértette volna. – Majd boldogulok vele – mondom, magamat is meglepve.

Reid mosolya elmélyül, mintha tetszene neki a válasz.

– Ő pedig itt Reid, de biztos kitaláltad már – Kat mosolya jelzi, hogy nem felejtette el a korábbi beszélgetésünket, én pedig mélyebbre süllyedek a székemben.

– Kitaláltam. Örülök a találkozásnak – nézek Reidre, és őszintén mondom. Büszke vagyok rá, hogy nem vesztem el teljesen abban a tekintetben. Mellettünk Garry és Katya egyszerre horkannak fel.

Reid úgy néz rám, mintha valami furcsát mondtam volna, de túllép rajta, és rám villant egy vakító mosolyt. Elakad a lélegzetem, úgy látszik, képtelen vagyok beszélni, ha azok a gödröcskék ilyen közel vannak. – Csak szörnyűségeket hallhattál rólam, feltételezem.

Már épp tagadni készülnék – mert nem volt teljesen igaz –, de Katya az orra alatt mormogja: – Természetesen. – Felvonom a szemöldököm; egyértelmű, hogy nagyra tartja a srácot.

– Szóval – szólal meg Garry, becsapva az étlapot, és előrehajol. – Mi a terv? Megpecsételjük ezt a kamukapcsolatot egy drámai kézfogással? Esetleg némi homlokpuszi gyakorlásképpen?

Megfulladok a köhögéstől. Mi van?

Reid felnyög, és végigsimít az arcán. Ebből leszűröm, hogy ez náluk normális. – Az isten szerelmére, Garry, hagyd abba.

Garry tudomást sem vesz róla. – Csak azt mondom, hogy ha belevágunk a dologba, csináljuk rendesen. Nyilvános érzelemnyilvánítás, becenevek... ó! Reid nagyon jó ebben a „védelmező pasi” szerepben, hagynod kellene, hogy bedobja a vállra borulós mozdulatot...

– Ki foglak hajítani ebből az étteremből – fenyegeti meg Reid, de inkább csak bosszúság van a hangjában, nem valódi harag.

Garry vigyorog, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Profi tanács: remekül tud színlelni. Abszolút csúcsminőségű pasialapanyag. Még jó reggelt üzenetet is küld majd, mintha komolyan gondolná.

Oldalra döntöm a fejem. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? Hogy „ő a legalkalmasabb arra, hogy elcsavarja a fejem, aztán összetörje a szívem”?

Reid „nemet” mond, pontosan ugyanakkor, amikor Garry azt, hogy „határozottan”, és a pillantás, amit Reid vet rá, olyan intenzív, hogy Garry megadóan felemeli a kezét.

– Jól van, jól van, viselkedem. Egyelőre. – Aztán visszafordul hozzám, a szeme huncutul csillog. – Szóval, Adeline, te mit nyersz ezen? Mert Reid hatalmasat kaszál azzal, hogy veled mutatkozhat, és csak biztos akarok lenni benne, hogy ez egy tisztességes üzlet.

Pislogok. – Ööö...

Kat, az áruló, csak kortyolgatja a vizét, mintha ez lenne az elmúlt hetek legjobb szórakozása.

Reid azonban nem veszi le rólam a szemét. – Nem kell erről most beszélnünk – mondja halkan, de határozottan. – Semmi kényszer.

És bár az egész helyzet nevetséges, és bár alig ismerem őt, érzem, ahogy kifújom a levegőt.

Mert valahogy ahogy mondja, elhiszem neki.

De persze Kat szétpukkasztja a buborékot.

– Tulajdonképpen jogilag is lepecsételjük a dolgot. – Előhúz két összetűzött papírt, és átcsúsztatja őket az asztalon. – A szerződést a lehető legegyszerűbbre fogalmaztam, de elmondom a lényeget.

Reid és én összenézünk, mielőtt felvennénk a papírokat.

– Brooks Sinclair esküvője és a hajóút rendkívül nagyszabású esemény lesz – folytatja Kat. Nem azt mondja, hogy az exed esküvője, és bár értékelem a tapintatát, ez nem igazán enyhíti a fájdalmat. Reid Brooks csapattársa volt – persze, hogy tudja, hogy jártunk. És ahogy rám néz, pontosan tudja azt is, hogyan lett vége.

– A nyilvános érzelemnyilvánítás nem kötelező, de erősen ajánlott. Minél meggyőzőbb, annál jobb. A hajón nem lesz média, de ha mindenki elhiszi, hogy fülig szerelmesek vagytok? Az nagy plusz pont. – Megáll egy pillanatra. – A megállapodás egy évre szól, de korábban is véget érhet, ha mindketten megkaptátok, amire szükségetek van. Reid egy gyönyörű barátnővel jelenik meg a hajón...

– Ó, köszönöm – mormogom.

Kat elvigyorodik. – ...Adeline pedig eléri, hogy Reid úgy tűnjön, mint egy összetört szívű szívtipró. Épp csak annyira, hogy a közvélemény szimpátiája az ő oldalára álljon.

Felvonom a szemöldököm Reidre nézve. – Összetört szívű szívtipró, mi?

Vigyorog, ellenállhatatlan sármmal. – Tragikus, nem igaz?

Kat összecsapja a kezét. – A hajóút után elvárás, hogy tartsátok fenn a boldog pár látszatát a szerződés lejártáig. Aláírtok egy titoktartási nyilatkozatot is, ami azt jelenti, hogy a logisztikai csapaton kívül senkinek sem beszélhettek a részletekről. Kérdés?

Mindketten megrázzuk a fejünket.

– Remek! – Sugárzik. – Adjátok vissza az aláírt szerződést, amikor csak akarjátok, én pedig elkezdem kidolgozni az időbeosztásotokat.

Időbeosztás?

Reid és én átfutjuk a szerződést. Rövid és lényegre törő – nincsenek kiskapuk, nincs apróbetűs rész. Csak egy kamukapcsolat lejárati dátummal. Aláírjuk, és visszaadjuk Katnek.

Elteszi őket, majd elvigyorodik. – Gratulálok, gerlepár. Hivatalosan is jártok!