***

Nem volt se szeretet, se érzelem az előttem álló férfi szemében… csak a gyűlölet lángjai égtek benne fényesen, elemésztve mindent.

– Mondd meg… mik vagyunk mi egymásnak? – kérdeztem halkan. A fájdalom a testemben fojtogató volt, és hiába próbáltam erős maradni, nem tudtam elrejteni a gyötrelmet a hangomból.

– Semmi több, mint a Menny és a Pokol. – A hangja éppolyan rideg volt, mint a tekintete, és elpusztította az elszántságom utolsó morzsáit is.

– Akkor ölj meg – suttogtam rekedten, próbálva figyelmen kívül hagyni az árulás fájdalmát, amely belülről marcangolt.

Kegyetlen vigyor suhant át jóképű arcán, ujjai az állam alá fonódtak, és érintésétől szikrák futottak végig rajtam; kéjes, mégis fájdalmas érzés volt.

Olyan közel volt… mégis olyan távol…

– Az túlságosan könnyű lenne… de biztosíthatlak, mire végzek veled, azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…

– Figyelj csak. – Elfordult, és durván a földre lökött. – Égessétek el.

A szívem a torkomban dobogott, fejemet lehajtottam, miközben az elutasítása okozta fájdalom átjárt. Még akkor sem mozdultam, amikor lelocsoltak benzinnel; próbáltam nem öklendezni az erős, szúrós szagtól, amely most már teljesen körülvett. Szorosan zárva tartottam a szemem.

Vajon nem vette észre, hogy már így is a kínok kínját élem át attól a fájdalomtól, amit ő okozott nekem?

A szemem égett, ahogy kényszerítettem magam, hogy kinyissam. Néztem, ahogy távolodik, remélve… imádkozva…, hogy visszafordul és meggondolja magát. Hogy talán mélyen belül az a férfi, akit szerettem, még mindig létezik.

Egyszer azt mondta, én vagyok a kriptonitja…

Minden csak hazugság volt?

Megállt, a szívem egy pillanatra nagyot dobbant a reménytől, de aztán megláttam: a kezében ott volt az égő gyufa, miközben a tekintetünk találkozott…

***

JELEN

ELOWEN

A hálószobám ajtaján hallható szűntelen dörömböléstől felnyögtem. Épp csak lefeküdtem. Felkényszerítettem magam, az ajtóhoz mentem, és feltéptem. Xaviant találtam ott. Nem rugdalta eléggé szét a hátsómat az edzésen? Úgy döntött, visszajön. Kihagyott egy foltot? Biztos vagyok benne, hogy már csak egyetlen bőrfelület maradt rajtam, ami nem sajog! Nem mintha bánnám, valójában sosem panaszkodom, ha Xavian dobál körbe. Csak bárcsak hálószobai környezetben tenné, nem pedig egy gumimatracon vagy a sárban.

A szívem kihagyott egy ütemet, és elfordultam, felnézve a férfira, aki jó egy fejjel magasabb volt nálam. Rézbarna haját hátrafésülte, borostyánsárga szemei alig leplezett dühvel égtek, borotvált állkapcsa pedig megfeszült, ahogy összeszorította a fogát. Duzzadó karjait széles mellkasa előtt összefonta, és a ruhája gallérja és ingujja alól kikandikáló tetoválások csak fokozták, mennyire dögösen nézett ki most. A napfénytől a haja úgy festett, mintha lángolna, kiemelve arcának minden vonalát és ívét.

– Öltözz fel. Az Alfa látni akarja mindkettőnket – mordult rám. Hát, neked is szia!

Tekintete rosszallóan végigsiklott rajtam, ahogy meglátott a pizsamámban. – Húsz perced van. Legyél prezentálható! – Azzal az orromra csapta az ajtót. Tuskó!

Megráztam a fejem, gyorsan ledobtam a ruháimat, felkaptam egy sötétkék, testhezálló felsőt, fekete nadrágot és bakancsot, majd a nedves hajamat lófarokba kötöttem. Közben azon tűnődtem, mit akarhat az Alfa. Ideges lettem, mert tudtam, hogy engem hibáztat a történtekért. Talán nem mondja ki hangosan, de nem is kell. Ha nem várnák el tőlem, hogy Celestia testőre legyek – mivel én vagyok a legjobb barátnője –, kétségem sem volt afelől, hogy már rég megszabadult volna tőlem.

Kiléptem a szobámból, és majdnem nekimentem Xaviannek, aki a falnak támaszkodva várt.

– Istennőm! – hördültem fel, és hátrahőköltem, a szívem a torkomban dobogott. – Megijesztettél. – Félig-meddig arra számítottam, hogy elmegy, és nekem magamnak kell megtalálnom az utat az Alfához.

– Egy ilyen szemtelen nőtől nem vártam volna, hogy bármi is megijeszti – válaszolta érzelemmentesen. Egyértelműen még mindig bosszús volt, amiért rajtakapott, amint a jövőbeli királynőnkkel meztelenül fürdőztünk. Valószínűleg ezért is látta el úgy a bajomat a mai edzésen.

– Mi értelme az életnek, ha nem teljes gőzzel éled? – válaszoltam, és meggyőződtem róla, hogy az ajtó zárva van, mielőtt elindultunk.

– Hadd találjam ki: nem élsz, csak létezel? – vonta fel a szemöldökét.

– Most gúnyolódsz velem?

– Örülök, hogy rájöttél – suttogta rekedten, és fölém hajolt.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a tekintetünk találkozott, és szédülni kezdtem. Szexi, férfias illata elárasztotta az érzékeimet, egyenletes szívverésének lüktetésétől az enyém még hangosabban kalapált.

– Tuskó – vágtam vissza, és ellöktem magamtól.

Xavian csak két éve volt a falkában. Nem tudtuk, honnan jött, vagy ki volt. Az egyetlen dolog, amire emlékezett, amikor magához tért, a neve volt: Xavian.

Valójában Celestia és én találtunk rá néhány héttel az első átalakulása után. Kint voltunk, a szokásos módon megszöktünk, amikor megláttunk egy nágát; egy félig ember, félig kígyószerű lényt. Ellentétben a szárazföldiekkel, a tengeri nágák ugyanolyan veszélyesek voltak, mint a szirének, és ez sem volt másként.

Látva a véres testet a nága szorításában, Celestia a rémülettől földbe gyökerezett lábbal állt, és bár az ösztöneim azt súgták, fussak, nem tudtam hagyni valakit meghalni, ezért beúsztam. Nem volt nálam más, csak a kardom, és sikerült annyira megsebesítenem a nágát, hogy elengedje Xaviant. Annak ellenére, hogy a férfinak elemi ereje volt, sikerült biztonságba húznom, majd segítséget hívtunk.

De Xavian ezt nem tudta. Celestia megkérdezte, mondhatná-e, hogy ő mentette meg, amikor meglátta, milyen jóképű a fiatalember. Bármennyire is szerettem volna gúnyolni őt, ez így még jobb volt. Most gyakran emlékeztettem rá, hogy egy hercegnő mentette meg az életét.

Nem voltunk biztosak Xavian életkorában, de úgy tűnt, a húszas évei elején járhat.

Időbe telt, mire mindenki megbízott benne, de lassan egy lett közülünk, és beavatták a falkába. Az emlékezete sosem tért vissza, de szorgalmas, erős és kiváló harcos volt, így gyorsan emelkedett a ranglétrán. Most már epszilon rangú harcos volt, ami azt jelentette, hogy csak négy rang volt felette, beleértve az Alfa rangot is.

A hercegnő testőrének lenni megtisztelő feladat volt. Ez azt jelentette, hogy az Alfa bízott benne, és tudta, hogy képes megvédeni őt.

Végigmentünk a folyosón. Az Alfa Király irodája felé fordultam, de Xavian balra kanyarodott.

– Az iroda erre van.

– Tudom, de mondtam én, hogy az irodájában van? – válaszolta, mintha ez magától értetődő lenne.

– Igaz…

Varick Alfa előtt állni – akárhányszor is tette az ember – mindig félelmetes és hatalmas élmény volt. Ő volt a legnagyobb ember, akit valaha láttam, körülbelül két méter tíz centi magas lehetett. Egyszerűen mindenki más eltörpült mellette. Volt néhány Xavian méretű férfi is, de ők is ritkák voltak. A király minden tekintetben egy fenevad és egy uralkodó volt.

Xavian kilépett a hátsó udvarra vezető kétszárnyú ajtón, én pedig elkaptam az ajtót, mielőtt az arcomba csapódott volna.

– Hallottál már az illemről? Nem így bánnak egy hölggyel – jegyeztem meg.

– Sosem tudtam, hogy az vagy. – Érkezett az érzelemmentes válasz, miközben a válla felett rám pillantott. Tekintete egy pillanatra végigfutott a testemen, majd egy apró vigyor jelent meg az arcán. – Ja, tényleg nem vagy nő.

Ezt még visszakapod…

A hátát bámultam, tekintetem a fenekére tévedt. Nem tagadhattam, hogy szexi volt, ugyanakkor rendkívül idegesítő is. Bár Celestia és én is hihetetlenül jóképűnek találtuk, ő nem szentelt nekünk különösebb figyelmet. Habár mostanában úgy éreztem, kicsit többet ugrat… vagy talán csak én láttam bele többet a dolgokba. Azt sem tudtam, mit gondoljak erről. Celestiának is tetszett, ő pedig az Alfa lánya volt… ő jobban megérdemelte őt, mint én…

Követtem az udvarra, éppen akkor, amikor a király két férfit vágott a földhöz, amibe beleremegett a talaj.

Felsőtestén nem volt ing, csupa duzzadó izomból állt. Barnára sült bőrét hegek és rúna-tetoválások borították. A háborút és győzelmet ábrázoló szimbólumok és képek az egész törzsét beborították, kócos, csokoládébarna haja pedig hatalmas, izmos vállai alá omlott. Pont az ellentéte volt a lányának, aki az anyjára ütött.

– Épp időben. Ki a következő? – kérdezte vigyorogva, miközben felénk fordult. Aranyfoga megcsillant az udvar fényei alatt.