– Kicsim, levelünk érkezett – mondta anya, és úgy szorongatott egy piros borítékot, mintha az élete múlna rajta.

Letettem a zabpelyhes tálat.

– Kitől?

– Egy iskolától, a jelenlétedet kérik.

– Milyen iskola csinál ilyet? Nem emlékszem, hogy bármelyiknek is írtam volna, ráadásul az egyetemi jelentkezések még hónapokra vannak.

– Igen… tudom.

– Ez bűzlik, anya. Dobd ki.

– Nem tehetem. – Megcsuklott a hangja. – Ez már a negyedik levelük. Meg kell… fontolnunk.

– Te jó ég, kik ők?

– A Ravenspire Akadémia… ez egy alakváltó iskola.

A tekintetem a piros asztalterítőről a konyhaablakra vándorolt, ahonnan tökéletesen ráláttam a hátsó udvarban álló tölgyfára. Egy alakváltó iskola? Elvesztettem az érzést az ujjaimban, az arcom pedig felforrósodott. Nem kellene utánam koslatniuk.

– Kicsim, szerintem el kellene… – Mara, az anyám, elhallgatott.

Mire gondolt? Nem mehetek oda.

– Anya, én nem tudok átváltozni. – Tizennyolc éves voltam, és még mindig nem jelent meg a farkasom. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy nem is fog.

– Csak még nem tetted meg – mondta anya, még mindig a levelet szorongatva.

– Nem vagyok farkas. Végeztem a vágyálmokkal. – Megfogtam a tálat, a mosogatóhoz mentem, és megnyitottam a vizet. – Nem vagyok olyan, mint a többiek. – Teljesen ráláttam a hátsó udvarra, és a szomszéd nagyobb kertjébe is.

Briarwoodban éltem, egy alakváltó közösségben. Anya nem volt alakváltó, és amióta apa eltűnt, a farkasok közötti élet idegessé tette.

– Az iskola azt kéri, hogy holnapra légy ott, Sera. Hetek óta keresnek. Azt hittem, tágítanak, ha nem válaszolok.

– De nincs farkasom, mit fognak csinálni? Nem tudtam, hogy csak úgy osztogatják őket.

Anya felnyögött: – Be fogják vonni az Alfák Tanácsát. Minden alakváltónak az Akadémiára kell járnia.

– Ez azért van, mert egy hónapja volt a születésnapom?

– Amúgy tudomásom szerint a legtöbb alakváltó tizennyolc éves kora előtt átalakul. Biztos azt hiszik, te már megtetted.

Visszaültem az asztalhoz. Tudtam a rejtélyes Ravenspire Akadémiáról. Meg sem tudnám számolni, hány ismerősöm hagyta el a várost, hogy ott tanuljon. Őszintén azt hittem, csak néhány kiválasztott mehet. Tizenöt éves koromban a legjobb barátom, Kieran is elment. Nos… ő nem egy hétköznapi farkas. Ő az Alfa fia. Azóta nem láttam, és nem hallottam felőle semmit.

Nyilván tudnék róla, ha meghalt volna. Gyásznap lenne a falkában. Vajon látom még valaha?

– Ilyen hamar el kell mennem? – kérdeztem.

Anya leült a mellettem lévő üres székre. Nem akartam itt hagyni egyedül. Nem mintha ez egy veszélyes falka lenne. Az Alfa valaha apa barátja volt, úgyhogy szeretném azt hinni, hogy védve vagyunk. Csak nem akarom, hogy magányos legyen. Apa nem jött vissza, ő pedig túlságosan félt ahhoz, hogy újra próbálkozzon.

– Igen kicsim, jön egy busz, ami egyenesen az iskolába visz.

– Meddig leszek ott?

Egy kósza tincset a fülem mögé tűrt: – Még meg sem érkeztél, de már a távozáson gondolkodsz.

– Új lánynak lenni nehéz, anya. Pláne az egyetlennek, akinek nincs farkasa.

– Segíteni fognak – erősködött.

Megharaptam a számat. Az itteni kölykök is épp elég rosszak voltak. Mindenki azt várta, hogy átváltozzak, de nem történt meg. Mindig azon tűnődöm, vajon baj van-e velem. Még azt a kapcsolatot sem érzem, amiről a többi farkas beszél a saját farkasával. Az enyém csak csendes volt vagy üres. Halott.

– Sok barátod lesz. Szerintem te egy tök jó fej lány vagy.

Fellnevettem: – Köszi, anya. Szerinted látom majd újra Kierant?

Éreztem, hogy egy kicsit elpirulok. El tudtam képzelni, hogy kívülről teljesen megváltozott, de reméltem, hogy belül ugyanaz maradt.

Anya arca felderült: – Igen, Kieran. Olyan édes fiú volt. Látod, már van is egy barátod.

Felkelt, és a nappaliba ment. Követtem; nem fog sírni, ugye? Az asztal fiókjával küszködött, amin egy hatalmas, csúnya lámpa állt, amit a nagymamámtól kapott. Sikerült kinyitnia, és addig kotorászott benne, amíg elő nem húzott egy láncot.

– Mi az? – kérdeztem.

A fényes ezüstláncot felém nyújtotta. – Apádé volt, szerintem vidd magaddal. Azt hiszem, neked hagyta itt. Sosem vette le azt a dolgot.

Egy medál volt rajta, egy nyílvessző és egy fejsze keresztbe téve. Hagytam, hogy a hideg fém a tenyerembe hulljon. Emlékeztem rá, ahogy gyerekkoromban ott fityegett a mellkasán.

– Készülődnöd kellene, Sera – mondta anya halkan.

– Csak… ez olyan hirtelen. Nem akarlak itt hagyni…

– Oh… Sera. – Karjaiba zárt, én pedig szorosan átöleltem. – Jól leszek.

***

Egy bőrönd és egy hátizsák állt előttem. A busz, ami az új otthonomba vitt ki tudja, mennyi időre, üres volt, a sofőr pedig úgy nézett rám, mintha belerúgtam volna a kutyájába.

– Minden rendben lesz, Sera. – Anya elmosolyodott, de a mosoly nem ért el a szeméig.

Bólintottam. El sem hittem, hogy elmegyek otthonról. Csak most tudatosult bennem, hogy nem a saját házamban fogok ébredni többé. Egy darabig biztosan nem. Reméltem, hogy tévednek. Rájönnek, hogy nincs farkasom, és hazaküldenek. Még mindig gúnyolni fognak, de legalább ismerős helyen lennék.

Anya átölelt: – Minden rendben lesz. Indulnod kell, kicsim.

– Tudom. Megpróbálok minden nap telefonálni.

– Az nagyszerű lesz.

A buszút öt órának tűnt. Elaludtam, fülhallgatóval zenét hallgattam. A busz zötykölődése ébresztett fel. Felgyulladtak a fények, pislognom kellett, hogy hozzászokjak a világossághoz.

– Utolsó megálló, kisasszony – rekedtesen szólalt meg a sofőr.

A vállamra kanyarítottam a táskámat, és kitántorogtam a buszból. Nos, íme az otthonom. Egy középkori torony, ami úgy nézett ki, mintha démonok szállták volna meg. Vagy ami még jobb, olyan emberek, akik szőrös fenevadakká változnak. A busz lámpái megvilágították a bejáratot.

Egy hosszú ruhás, halászkalapos nő állt az ajtó előtt. A mellkasomra tettem a kezem. Azt hittem, kísértet.

– Üdvözlöm, Miss Lennox.

– Köszönöm?

Vajon ő a gondnok? Megfordult, és intett, hogy kövessem.

– Az iskola hivatalosan holnap kezdődik. Az új diákok az Opál Csarnokban alszanak az éjszaka, amíg be nem osztják őket a megfelelő hálótermükbe. Sajnos ön az egyetlen új diák.

– Miért?

– Nos… van, aki az első napon érkezik. Néha évekig nincs egyetlen új diákunk sem.

Megtorpantam, ez nem tűnt jónak.

– Elnézést, hölgyem…

– Maris igazgatónő. – Kihúzta magát.

– Igazgatónő… szerintem nem kellene itt lennem. Soha nem változtam még át. Nem tudom, miért vagyok itt – mondtam szinte suttogva.

– Csak mert még nem változott át, nem jelenti azt, hogy nem egy farkas, aki ide tartozik. – Ment tovább, elvárva, hogy kövessem.

Az egyetlen hang a cipőink kopogása volt a márványpadlón.

– Mi történik, ha nem tudok átváltozni?

– Akkor majd ráérünk azon aggódni, Miss Lennox. Nagy nap áll ön előtt holnap.