Minden lány az érettségi báljáról álmodozik, és én sem voltam kivétel. A barátnőimmel épp ruhavásárláshoz készülődtünk, de a szüleim egyszerűen nem értették, mennyire fontos nekem ez a bál. Úgy gondolták, tartózkodnom kellene mindentől, ami befolyásolhatná a megítélésemet, vagy rossz fényt vetne a családunk nevére.

Úgy tűnik, a béta lányának lenni egyet jelentett azzal, hogy pórázt tettek a szórakozásomra. Természetesen én minden alkalmat megragadtam, hogy élvezzem az életet, és a lehető legteljesebben éljem azt. Anya azt mondta, emlékeztetem őt régi önmagára, mielőtt még megtalálta volna a társát, ezért hajlamos volt némi szabad kezet adni nekem, de Apa mániákusan ragaszkodott a szabályokhoz. Anyám, Valerie, 168 centi magas volt, tónusos testalkattal és mellkasig érő, világosbarna hajjal. Harcos volt a falkánkban, és ötéves korom óta tanított harcolni. Apám, Gideon, 200 centi magas volt, amerikai focista testalkattal – simán kinyomott fekve egy autót –, tetőtől talpig tetoválásokkal és hátrafésült, fekete hajjal. Soha nem bánt velem kesztyűs kézzel, és bántotta, hogy nem fiúnak születtem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy akként neveljen. Minden olyan versenyen elindultam, amin a fiúk, de még nem sikerült felülmúlnom őt. Úgy gondolta, vagyok olyan jó, mint bárki más, és nekem kellene megkapnom a béta pozíciót, amikor nyugdíjba vonul – feltéve, ha összeszedem magam, és nem okozok neki több fejfájást. Nevetve gondoltam vissza az összes prédikációra, amit az évek során tartott nekem. „Milyen társ akarna egy olyan lányt, aki folyton bulizik, és fittyet hány a szabályokra? Arról nem is beszélve, hogy melyik alfa akarna téged bétájának?” Azért nevettem ezen, mert a jövendőbeli alfával, Declannal nőttem fel.

Ő volt a legjobb barátom, és időnként elcsattant köztünk egy-egy csók, de a szüzességemet a társamnak tartogattam. Declan 203 centi tömör izom volt, rövid fekete hajjal, és egy törzsi tetoválással, amely a mellkasától a válláig, a nyaka és a karja köré, valamint a hátára is kiterjedt. Ő volt a két lábon járó kísértés a metsző, élénkkék szemeivel. A természete passzolt a „rosszfiú” külsejéhez, de velem szemben mindig volt egy gyenge pontja. Tudtam, hogy mindig is tetszettem neki. A magam 170 centijével, karcsú és tónusos testemmel, derékig érő sötét, hullámos hajammal és smaragdzöld szemeimmel hajlamos voltam felkelteni a srácok figyelmét. Azonban legtöbbjük csak azt hitte, hogy így megszerezhetik a béta pozíciót, ezért általában figyelmen kívül hagytam őket.

– Siess már, Aria! – kiáltott fel a legjobb barátnőm, Sasha. Gyönyörű volt a krémes mokkaszínű bőrével és vállig érő fekete hajával. Lehet, hogy csak 165 centi volt, de a fellépése egy kétméteres emberének felelt meg. Elugrottam a fésülködőasztalom mellől, és lerohantam a bejárati ajtóhoz, mielőtt még elindulhatott volna felfelé a lépcsőn. Egyszer megvárattam, és akkor majdnem ránk törte az ajtót.

– Jövök már! Be kellett fejeznem a sminkemet – mondtam, kissé kifulladva.

– Pres, Declan és Caleb a kocsiban várnak ránk. – Pres egy másik harcos fia volt. 198 centi magas, sápadt bőrrel, mogyoróbarna szemekkel és vállig érő szőke hajjal. A maga módján helyes volt, de az arckifejezése lágyabb volt a többiekénél. Mindig is Sasha után epekedett, még ha a lány nem is vett róla tudomást. Mivel ő a gamma lánya volt, ugyanazokat a prédikációkat kapta, mint én. Caleb a bátyja volt, és Declan jobbkeze is egyben, mivel csak pár nap különbséggel születtek. 198 centi magas volt, sötétebb tónusú bőrrel, mint Sasha, éjfekete hajjal és ugyanolyan sötétbarna, aranypettyes szemekkel, mint a húga. Úgy tűnik, ez náluk családi vonás volt.

– Szia, Anya! Szia, Apa!

– Szia, kicsim! Ne felejts el viselkedni, és szólj gondolatban, ha bármi baj van. Ezúttal ne keveredj verekedésbe! – kiáltotta Apa a konyhából. Az csak egyetlen alkalom volt, és megnyertem a harcot. Nem az én hibám, hogy egy srác nem értett a nemből. Apa ezúttal nem aggódott túlságosan, mivel megígértem, hogy a fiúk is velünk jönnek, és majd „megvédenek” minket. Mintha szükségem lenne egy férfira a védelemhez... Megforgattam a szemem, és Sasha vállát átkarolva kisétáltam az ajtón.

– Gyerünk már, csajok! Nincs egész napom! – kiabált Caleb.

– Ó, fogd be, Caleb! Neked ma nincs is más dolgod, csak az idődet vesztegetni – vágott vissza Sasha, és beült Declan Cadillac Escalade-jének hátsó ülésére. Én természetesen az anyósülésre huppantam Declan mellé. Sokan azt hitték, Declan és én társak vagyunk. Mi nem hittük, de nem is lett volna ellenünkre. Mégis úgy kezeltek minket, és ez sosem zavart.

– Nekem kellene elöl ülnöm. Az én lábam sokkal hosszabb, mint a tiéd, Aria, és ha gyorsan ki kell szállnunk, jobb, ha nem a harmadik sorból kell kikecmeregnem – morogta Pres.

– Ó, valóban? Szeretnél egy visszavágót, Pres? – vontam fel rá a szemöldököm. Amikor legutóbb megkérdőjelezett, többször terítettem le a földre, mint amennyit meg tudott számolni, de ő még akkor is azt hajtogatta, hogy „hagyott nyerni”.

Mindenki hangosan felnevetett, kivéve Declant, aki csak az egyik szemöldökét húzta fel Presre. Pres kiváló harcos volt, de ha béta vér csörgedezik az ereidben, és ötéves korod óta edzenek, nem sokan érhetnek fel hozzád.

– Csak úriember próbálok lenni, Aria. Szeretnélek úgy kezelni, mint azt a Királynőt, aki vagy – viccelődött Pres. Cserébe csak egy horkantást és egy szemforgatást kapott tőlem, Declantól pedig egy mély morgást a mellkasából.

– Na mindegy – vigyorgott Sasha. – Milyen ruhát szeretnél venni ma?

– Hm – tűnődtem el. – Talán egy bőrszűket, ami épp csak a fenekem alatt ér véget, mély, áttetsző V-kivágással.

– Azt már nem! – mordult fel Declan.

Kitört belőlem a nevetés. – Csak viccelek. Te jó ég, nem is tudom. De földig érőt szeretnék!

– Én meg egy rövidet akarok, ami hosszabbnak mutatja a lábam, és követi az alakomat.

– Sash, Anya és Apa megölnek érte – tudod, ugye? – kérdezte Caleb, miközben az arcát dörzsölte. – Te leszel a végzetem – suttogta, de a farkashallásunkkal mindannyian hallottuk.

– Én vagyok a kicsi királynőjük. Nem fogják! Ráadásul, ha megtalálom a társam, már semmit nem mondhatnak! – jelentette ki Sasha határozott tekintettel. Ismertem ezt a nézést, nála nem volt helye ellenvetésnek. A mi „bálunk” egyfajta rítus volt. Hagyományos szalagavatóként indult, de az évek során azzá vált, hogy az összes pár nélküli tizennyolc éves elözönli a többi falka bálját abban a reményben, hogy megtalálják a társukat, vagy ha nem, hát legalább egy egyéjszakás kalandot szerezzenek.

A születésnapom egy nappal a bál előtt volt, pontosan egy hét múlva, és már alig vártam. Végre kiderül, hogy Declan-e a társam vagy sem. Mindig furcsa érzés fogott el a gyomromban, ha erre gondoltam. Mi van, ha nem ő a társam, és talál egy másik lányt? Túl lennék ezen valaha is? Mélyen belül mindig is szerettem, hogy ennyire védelmez engem, de úgy tette, hogy közben hagyta, hogy én is helyre tegyek egy-egy srácot; ő csak ott állt és figyelte, hogy közben ne essen bajom.