– Minden rendben, Trixie? – kérdezte Declan halkan. Mélyen elmerültem a gondolataimban, és észre sem vettem, hogy a hátsó ülésen elcsendesedett a beszélgetés, ő pedig kiszúrta, hogy nem vágtam vissza nekik a szokásos szarkasztikus megjegyzésemmel. A „Trixie” egy becenév volt, amit még kiskorunkban adott nekem, mert állítólag olyan indulatos és tüzes természetem volt, ami egyáltalán nem passzolt a méretemhez. Csak tizennégy évesen kezdtem el hirtelen nőni, így a név rajtam ragadt.

– Igen, megvagyok – sóhajtottam.

– Minden rendben lesz, bármi történjék is, sosem felejtelek el – üzente gondolati úton, nem akarva, hogy a többiek is hallják. Felé fordultam, és szomorúan rámosolyogtam. Mindig ezt mondta, de tudtam, hogy ha megtalálja a társát, csak ő jár majd a fejében, és a lány biztosan nem akarná, hogy ilyen közel maradjunk egymáshoz. Megértettem, de ez nem jelentette azt, hogy nem fog mocsokmód fájni. Amíg mindketten be nem töltitek a tizennyolcat, nem tudhatjátok, ki a társatok, szóval hiába tizenkilenc már Declan, csak jövő pénteken tudjuk meg az igazat.

– ÁÁÁÁÁ, megjöttünk! – sikoltotta Sasha, kizökkentve Declant és engem a beszélgetésünkből. Gyorsan visszatért a lelkesedésem.

Hat üzlettel később egy lenyűgöző, selyemből készült, mélyvörös estélyiben léptem ki a próbafülkéből. Szív alakú dekoltázsa volt fűzős felsőrésszel, ami rásimult a csípőmre és a fenekemre, majd onnan omlott alá. Magas felsliccelése tökéletesen láttatni engedte tónusos combomat.

Hallva a döbbent levegővételeket, felnéztem; mindenki leesett állal bámult. Nem voltam hülye; tudtam, milyen jól nézek ki, és hogyan kell hatást elérni. Ez a ruha pedig maga volt a hatásvadászat. Declan tért magához elsőként, és egy halk morgás tört fel belőle. Mindenki azonnal becsukta a száját és elfordult.

– Szent ég, Aria! Ezt a ruhát rád öntötték – szólalt meg végre Sasha, miután ő is előbukkant. Egy rövid, combközépig érő, királykék szaténruhát viselt. Úgy festett benne, mint egy istennő; az anyag újra és újra körbetekerte az alakját, kiemelve az idomait és a végtelenül hosszú lábait, amiket ezüst színű, nyitott orrú magassarkúval koronázott meg.

– Köszi – sugároztam. – Rajtad is elképesztően áll!

– Nos, ez többet takar, mint amire számítottam – morogta Caleb, bár még mindig nem volt elragadtatva a hossza miatt.

– Oké, fiúk! Ideje fizetni, aztán kerítünk nektek is szmokingot! – mondtam.

Hirtelen Declan hangját hallottam a fejemben, miközben épp vetkőztem. „Trixie, remélem, nem szerettél bele túlságosan abba a ruhába, mert még ha nem is én leszek a társad, szombat este le fogom tépni rólad.”

Elvigyorodtam. Az arcom elvörösödött, és a bugyim azonnal nedves lett. „És ki mondta, hogy hagyni fogom?” – ugrattam vissza.

„Mögéd állok, a falhoz szorítalak, és itt helyben teszlek magammá, asszony” – válaszolt ugyanazzal a huncutsággal.

„Az egész bolt érezni fogja az izgalmamat, ezt akarod?” – suttogtam vissza gondolatban, próbálva uralkodni magamon. Válasz nem érkezett, csak a halk kuncogását hallottam.

– Gyerünk, srácok! Kerítsük meg azokat a szmokingokat – mondta Declan hangosan. – Siessetek, lányok! Az üzlet másik végében leszünk!

– Seggfej – küldtem neki a gondolatot minden erőfeszítés nélkül.

Miután átöltöztünk, Sasha és én megtaláltuk a fiúkat, akik már végeztek is, így elindultunk haza. Pres, Sasha és Caleb a hátsó ülésen azon vitatkoztak, ki a jobb táncos, én pedig azon kaptam magam, hogy az ablakon kibámulva elbambulok. Úgy éreztem, egy hét múlva megváltozik az életem, és nem tudtam, miért. Csak ez a rossz előérzet mardosott. Mindig is volt egyfajta megérzésem a dolgokkal kapcsolatban. Például, ha valami rossz készült történni, vagy ha valaki hazudott. Talán csak összhangban voltam a természettel vagy ilyesmi, de mindig akkor éreztem magam a legnyugodtabbnak, ha futhattam vagy az erdőben lehettem. Talán ezért volt ez a baljós érzés. El kell mennem sétálni a falka körüli erdőbe. Végre hazaértünk, és gyorsan közöltem a többiekkel, hogy fáradt vagyok, mára befejeztem.

Szerencsére a szüleim még nem voltak otthon, így elrejtettem a ruhámat, és elindultam sétálni. Kezdett sötétedni, és imádtam ezt a napszakot. Az alkony gyönyörű volt a vörös és narancs színeivel, amik befestették az eget. Április vége volt, kezdett melegedni az idő, de azért felkaptam egy dzsekit. Utáltam fázni, és az áprilisi szürkületben még hűvös volt a levegő. Volt egy kis rét úgy félmérföldnyire a házunktól, amit imádtam. Szerettem ott feküdni és nézni a csillagokat. A lombok között volt egy kis nyílás, ahol a nap vagy a hold sugarai bekukucskálhattak. Bár a csillagok még nem jöttek elő teljesen, én csak feküdtem ott, és hagytam, hogy kalandozzanak a gondolataim. Egészen addig, amíg egy ágreccsenést nem hallottam, és kókusz- meg esővíz illata nem töltötte meg az orromat. Declan.

– Tudtam, hogy valami nem stimmel veled.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Ó, tényleg? Mindig ide menekülsz, ha valami miatt stresszelsz, szóval beszélj hozzám, Trixie!

Sóhajtottam. Túl jól ismert. – Csak van egy olyan érzésem... Mintha valami rossz történne jövő szombaton. Vagy ötszáz kölyök jön ide mindenhonnan a bálra. A dolgok meg fognak változni. Csak nem tudom, hogy jó irányba-e.

Declan tudott az „érzéseimről”. Az ösztöneim eddig még sosem csaptak be, és már egyszer-kétszer megmentették a bőrünket. Mellém feküdt, és egy darabig csendben maradt. A csillagok már előbukkantak, és gyönyörűek voltak.

– Mindig is kedveltelek és csodáltalak téged. Tökéletes Luna lennél, és büszke lennék rá, ha te lennél a társam. Még ha nem is leszünk azok, meg fogjuk találni az egyensúlyt. Féltékeny leszek minden egyes társadra, aki nem én vagyok, de amíg te boldog vagy...

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – mondtam halkan. Tudtam, hogy már többször beszéltünk erről, és volt köztünk ez-az, de megszakadna a szívem, ha nem lennénk társak. Titokban kiskorunk óta őt akartam társamnak.

– Úgy érzed, valami más is fog történni?

– Egyszerűen nem tudom.

– Trixie...