Voktor hátradőlt, szeme Seryna felé villant. „Szolgálj fel nekünk némi süteményt.”

A lány mosolya nem lankadt, de láttam az ujjai rándulását, ahogy a tálca után nyúlt. Egy jövőbeli Luna volt ő, akit most nassolnivalók felszolgálására fokoztak le. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, ahogy a szeme Apára villant, várva, hogy közbelépjen. De Apa nem tette.

Néztem, ahogy Seryna a tálat közénk helyezi; minden mozdulata merev volt. Előbb a bort készítette elő, most az ételt. Mi jön ezután? Felmossa a padlót?

Hogyan alázhatta meg Voktor ilyen könnyedén Serynát? Talán nem tudta, hogy a lány az Alfa Monarhához készül feleségül menni? Mégis, egy részem nem tudta elnyomni a bennem virágzó apró elégedettséget. Miattam tette ezt?

Nem. Hogyan is gondolhatnék valami ilyen képtelenségre?

Voktor egy sütemény után nyúlt, és lassan beleharapott. Úgy rágott, mintha nem az imént alázta volna meg Serynát a saját otthonában. Morzsák tapadtak az alsó ajkára. Könnyedén lenyalta őket, majd rám fordította a figyelmét.

Tekintetemet lesütve tartottam, de éreztem Seryna égető pillantását az arcom oldalán. Aztán Voktor, anélkül, hogy a lányra nézett volna, a félig megevett süteményt felém nyújtotta.

„Edd meg” – parancsolta.

Egy fél másodpercig haboztam. Aztán bólintottam és előrehajoltam; ajkaim érintették azt a pontot, ahol az ujjai a sütemény szélét tartották. Haraptam egyet, érezve a méz és a forróság ízét, s mindezek alatt valami sokkal veszélyesebbet.

Tekintete nem tágított rólam.

„Jó kislány” – mormolta, hangja alig volt több suttogásnál.

Valami megmozdult a gyomromban. Nem a félelemtől. Valami rosszabbtól. Valamitől, amit nem akartam nevén nevezni.

„Az Abisszusi Héjak jövő héten indulnak meg” – mondta Apa, úgy vágva bele a feszültségbe, mintha az ott sem lett volna.

Voktor rá sem nézett. Egy másik sütemény után nyúlt.

„A mélységről beszélni a nászéjszakámon” – mormogta, miközben lepergette a morzsákat az ujjairól. – „Milyen ünnepi.”

„Nagyuram, ha az Abisszusi Héjak megmozdulnak, Nyx-Fall esik el elsőként” – mondta Apa, hangja most már feszültebb volt. – „Közvetlenül az útjukban fekszünk.”

Voktor végre találkozott a tekintetével. „A seregem egyharmada itt fog állomásozni” – mondta. – „Hadd jöjjenek.”

Apa elakadt. Éreztem rajta. Ahogy a válla kissé megrándult, mintha nem ezt a választ várta volna. Vagy talán túl nagylelkű volt. Arra számított, hogy Voktor itt hagyja a serege harmadát?

Miért ajánlott fel Voktor ennyit ilyen könnyen? Az ember elgondolkodna, miért hagyná a Boreális Erőd ura hirtelen a seregét a déli régióban. De aztán eszembe jutott: ezek olyan dolgok, amiket én nem érthetek meg.

Rápillantottam. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli a beszélgetés. Megint egy süteményért nyúlt, ajkait enyhén megszínezte a bor.

Seryna csendben visszaült, próbálva visszanyerni a méltóságát. De most már láttam. Voktor nem csak egy pontot akart bizonyítani. Lépésről lépésre vette át az irányítást a terem felett. Előbb a borral. Aztán a süteményekkel. Most pedig a háborúval.

Én pedig ott ültem közvetlenül mellette, némán, figyelve, ahogy minden kibontakozik. „A háború közel sem érdekel annyira, mint az új menyasszonyom” – mondta.

Meggémberedtem. A fejem felé rándult. Mit beszél?

Aztán hozzátette: „Átnéztem a hozományt, amit előkészítettél. Elég szerény egy Alfa legidősebb lányához képest, nem gondolod?”

Kiszáradt a szám. Hozomány?

Miért beszél hozományról?

„Nagyuram…” – kezdte Apa.

Voktor még csak be sem hagyta fejezni. „A hozományt” – mondta hűvösen – „a Lunád készítette elő, a menyasszonyom anyja, nemde?” Volt valami abban, ahogy mondta, valami, ami azokra a szavakra emlékeztetett, amiket az anyám mondott az egyik éjjel.

Lassan elfordította a fejét. „Ha nem tudnám jobban, azt hinném, egy szolgának szánták.” Tekintete megélesedett. „Biztos benne, hogy a lányát veszem feleségül, Malakor Alfa?”

Apa megmerevedett. „Azt sugallja, hogy hazudnék a koronának?”

Voktor szeme megcsillant. „Hazudott?”

„Képtelenség!” – csattant fel Apa. – „Sosem veszélyeztetném a falkámat ilyen csalással.”

„Akkor hivasd a Lunádat” – mondta Voktor, hangja olyan volt, mint egy sötétben kihúzott penge. – „Közvetlenül vele akarok beszélni.” Ez nem kérés volt. Ez parancs volt.

És abban a pillanatban rájöttem valami nyugtalanítóra. Apám tekintélyelvűen uralta Nyx-Fallt. De Voktor Vorkas? Voktor nem uralkodott. Ő hódított.

A teremben azonnal megfagyott a levegő. Hallottam Apa gyors lélegzetvételét. Seryna fészkelődni kezdett a székén. Még a terem szélén álló szolgák is mozdulatlanná dermedtek.

„Nagyuram” – mondta Apa gyorsan. – „Ha a hozományt kevésnek találja, pótoljuk, bármit, amire szüksége van. Nincs szükség arra, hogy bevonjuk…”

„A Lunát kértem” – mondta Voktor, ezúttal hangosabban, mintha bárkit is provokálna, hogy merjen ellenszegülni neki. – „Hacsak nem azt állítod, hogy a feleséged szándékosan küldött nekem sértést.”

„Nem, természetesen nem. Azonnal hívatom.” Apa szemében pánik villant. Intett a szolgáknak, hogy hívják Anyát.

Látva ezt, Voktor hátradőlt, s túlságosan is szórakozottnak tűnt valakihez képest, akit állítólag megsértettek. Tekintete futólag rám siklott, majd el, mintha nem is én lennék a téma, csak az ürügy.

„Mondd csak” – tette hozzá hanyagul. – „Ha Lady Seryna lenne az, aki beházasodik a királyi családba… a hozománya ugyanilyen lenne?”

Senki sem válaszolt. Mindannyian tudtuk az igazságot. És ő is tudta.

Ha Serynáról lenne szó, valószínűleg az egész kincstárat kiürítenék.

Nem telt bele sok idő, és Anya belépett. Gyorsan meghajolt. „Nagyuram, hallottam, hogy aggályai vannak a hozománnyal kapcsolatban. Én…”

Voktor felállt, mielőtt befejezhette volna. „Nem érdekelnek a kifogások.”

A terem elcsendesedett. Mit művel most?

Előrelépett. „A hitvesem megkapja, ami jár neki. Teljes leltárt várok a hozományról a holnapi indulásunk előtt. Ha bármi hiányzik…” Hagyta a szavakat a levegőben lógni. Nem kellett befejeznie, mindenki tudta a teremben, mire gondol. Elszabadítja a poklot.

Aztán a kezét nyújtotta felém. „Fáradt vagyok. Most a szállásunkra megyünk.”

Ajkaim elváltak, de nem jött ki hang. Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire könyörtelen lett volna, mégis ennyire biztos abban, hogy a teremben senki sem mer ellene egy szót sem szólni.

Ennek ellenére felálltam, és a kezébe tettem az enyémet. Alig tettünk pár lépést, amikor egy szolga elindult, hogy mutassa az utat. Voktor megállt.

„A menyasszonyom fog a szobánkba vezetni” – mondta.

Ennyi elég is volt.

A szolga megtorpant, gyorsan meghajolt, és szó nélkül félreállt. A többiek követték, visszahúzódtak, mint az árnyékok alkonyatkor.

Némán hagytuk el a dolgozószobát.

A folyosókon vezettem végig, el a tanácsterem szárnya mellett, s egy olyan ajtón át, amit életemben csak egyszer láttam nyitva. Az idelátogató királyi előkelőségek és hadvezérek vendégszobái. Nekem nem szabadna itt lennem. A farkastalan lányoknak még a közelébe sem volt szabad menniük ennek a folyosónak, nemhogy átlépni az ajtóin.

De most… én voltam a menyasszony. Az ő menyasszonya.

A zár kattant, ahogy bezártam mögöttünk az ajtót. Lassan megfordultam, szemügyre véve a helyet.

A szoba hatalmas volt – nagyobb, mint apám lakosztálya. A sarokban a kandallóban már pattogott a tűz. Volt egy privát nappali, bársonyszékek vettek körül egy asztalt, amelybe a Nyx-Fall címert faragták. Függönyös ablak nyílt a keleti kertekre. Egy polírozott tölgyfa bárpult csillogott a kristályüvegekkel teli fal alatt. Az átjárón keresztül látszott a fürdőszoba – hatalmas kád, aranyozott szerelvények. És mindennek a közepén az ágy. Baldachinos. Ezüst ágyneműbe öltöztetve. Olyan puha, amilyet csak a tündérmesékben látni.

Egy másodperccel tovább álltam ott lefagyva a kelleténél.

Voktor levetette a felsőruházatát – valamiféle katonai köpenyt, feketét, vörös boreális hímzéssel a gallérjánál. Minden teketória nélkül a földre ejtette. Alatta sötét inget viselt, a gallérja kissé nyirkos volt, ujjai a könyökéig felgyűrve, mintha még csak arra sem vette volna a fáradságot, hogy kiöltözzön az udvarhoz.

Nem szólt. Csak elment mellettem, és leereszkedett a legközelebbi székbe, mintha a szoba az övé lenne. Egyik karját hanyagul a háttámlára vetette. Rám nézett – legalábbis nem közvetlenül.

„Bort” – mondta, fel sem nézve.

Bólintottam, és a bár felé fordultam, lépteimet könnyedén tartva. Nem akartam zajt csapni.

A bár teljesen fel volt töltve: vörös, fehér, érlelt cuvée-k a távoli partokról. Nem tudtam, mit preferál, ezért a legerősebbet választottam, amit felismertem, és beletöltöttem a legközelebbi pohárba.

Amikor megfordultam, már engem figyelt.

Átvágtam a szobán, és odanyújtottam neki.

Szó nélkül elvette, de nem ivott azonnal. Csak hagyta, hogy a pohár pereme az ajka közelében lebegjen, miközben engem nézett.

Mintha azt próbálná eldönteni, mit tegyen ezután.

Lassan álltam a tekintetét.

„Nem remegsz” – mondta végül.

Nem válaszoltam. Nem bíztam a hangomban.

Aztán a szeme lejjebb siklott.

„Vedd le a ruháidat.”