Volt néhány elmaradt kifizetésünk, amit be kellett hajtanunk. Utáltam, amikor az emberek késve fizettek, mert az azt jelentette, hogy személyesen kellett felkeresnem őket, és bármi áron be kell szednem a pénzemet, ami általában csak fenyegetőzésből állt, de néha tettlegességig fajult a dolog.

Darwell Montgomery, egy hírhedt drogdíler, ötvenezer dollárral tartozott nekem. A kölcsönt a geceklubja elindításához vette fel, és szinte mindent visszafizetett, kivéve az utolsó ötven rongyot. Amikor legutóbb ott jártak az embereim, csak kifogásokkal állt elő, de ma este lejárt az ideje.

Még mindig volt bennem némi felgyülemlett düh, ezért úgy döntöttem, ma este magam keresem fel. Így vagy úgy, de megkapom azt az ötven rongyot. Ellenőriztem a többi e-mailemet, és dolgoztam pár órát, átnéztem a papírmunkát és a pénzügyeket.

Este nyolckor elindultunk otthonról az egyik SUV-val, és Darwell klubjához hajtottunk. Már kaptam fülest, hogy fent van a VIP részlegben, éppen falja egy nő arcát és iszik. Jaxon leparkolt, mi pedig kiszálltunk.

– Jó estét, Mr. Vance – köszöntött a férfi a főbejáratnál. Nekünk dolgozott, Darwell után kémkedett, én pedig elmosolyodtam, ahogy besétáltunk. Lehet, hogy a mai este után már nem ott fog dolgozni.

Átvágtunk a klubon és felmentünk a lépcsőn. Egy másik férfi meredt ránk, ahogy a VIP részleghez értünk, és elénk állt. Rev elkapta őt, én pedig félrehúztam a függönyt, és oda sétáltam a kanapéhoz, ahol Darwell éppen nevetgélve nyalta le a sót egy nő hasáról.

– Tűnj el – mondtam a nőnek, mire Darwell feje hirtelen felpattant.

– Mi a fész… – kezdte volna, de az öklöm már találkozott is az állkapcsával. A nő tágra nyílt szemekkel rohant ki a szobából, én pedig lerúgtam Darwellt a kanapéról, miközben az előrehajolva fogta az állát.

– Fel fogsz kelni, besétálsz az irodádba, és kiveszed az ötven rongyomat a széfedből – mondtam neki, miközben leültem a kanapéra és figyeltem őt.

– Te szemétláda! – üvöltött rám.

– Az üzlet az üzlet, Darwell – mondtam, és a gallérjánál fogva felrángattam.

– Meg fogod ezt még bánni, kölyök – fenyegetőzött, miközben kilöktem a VIP szobából.

Jaxonnal követtük az irodájába, míg Paxton és Rev a hátunkat fedezte. Jaxon az asztalának dőlt, és vigyorogva méregette. Darwell az orra alatt mormogott valamit, miközben kinyitotta a széfjét és számolni kezdte a pénzt.

– Példát kellene mutatnunk a többieknek, szerintem vigyünk el mindent – jegyezte meg Jaxon, Darwell pedig rávillantotta a szemét.

– Ötvennel tartozik, és még tízzel azért, mert le kellett jönnöm ebbe a lelakott csehóba – mondtam, miközben Jaxon előrelépett és félrelökte az útból.

– Egy szép napon, Kaelen, te is emberedre akadsz majd – mondta Darwell, miközben Jaxon elvette a pénzt és egy nagy borítékba tette.

– De az nem te leszel – válaszoltam, és kinyitottam az iroda ajtaját.

– További szép estét, Darwell – mondta Jaxon, és követett kifelé.

Visszasétáltunk a földszintre, Paxton pedig elvett két üveg skót whiskyt a pult mögül, miközben Darwell emberei minket figyeltek. Rev jött utoljára, a szeme semmit nem tévesztett el. Olyan magas volt, mint én, és olyan erős, mint egy bivaly, a szemeiben pedig volt valami őrült villanás. Megfélemlítette az embereket, és tudta is; az, hogy szinte soha nem beszélt, csak még inkább elmebetegnek tüntette fel a szemükben.

– Josh, végeztél itt – mondtam a bejáratnál dolgozó emberünknek.

– Hála az égnek – felelte, és követett minket a lépcsőn lefelé, őrizetlenül hagyva az ajtót, ahogy az emberek tolongani kezdtek befelé.

Épp elhagyni készültünk a parkolót, amikor megcsörrent a telefonom; Christa volt az. Tudta, hogy éppen pénzt hajtunk be, ami azt jelentette, hogy vészhelyzet van.

– Christa – szóltam bele a telefonba, és hallottam a háttérben dübörgő zenét.

– Segítened kell – mondta.

– Hol a francban vagy? – ordítottam rá.

– Annál az iskolai bulinál vagyok Roryval… – kezdte.

– Mi a fene, Christa! Hogy lehetsz ilyen ostoba? – ordibáltam tovább, miközben Rev csak figyelt.

Jaxon már el is indult Aurealis alsó része felé, ahol a bulit tartották, miután hallotta, mit mondott Christa.

– Csak figyelj rám! – kiáltott vissza a húgom. – Ria is itt van, tökrészeg, és nem találom Jace-t. Hallottam, ahogy néhány srác arról beszél, hogy felviszik az emeletre.

– A francba – mondtam. – Ne tágíts mellőle, tíz perc múlva ott vagyok.

Letettem a telefont, és az öklömmel a műszerfalra csaptam. Jaxon óvatosan pillantott rám. Rev öklei a hátsó ülésen összeszorultak, még Paxton is kiegyenesedett. Jaxon feszült volt, mert Christa kiszökött a házból, és most úgy tűnt, Ria kéretlen figyelmet kapott.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Jaxon.

– Ti ketten hozzátok ki onnan Christát, én elviszem Riát. Rev, te fedezel – mondtam nekik, ők pedig bólintottak.

Jaxon megállt a ház előtt; már a kocsiból láttam a bejárati ajtót. Követtek a lépcsőn, én pedig feltéptem az ajtót. Zene, izzadtság és alkohol szaga árasztotta el az érzékeimet, ahogy beléptünk a félhomályos nappaliba.

Ez Josh Hartley háza volt; ő nem tartozott egyik csoporthoz sem, afféle közvetítő volt a társadalmi körök között, a bulijai pedig mindenki előtt nyitva álltak. Nem volt rossz srác, bár a partijai hírhedtek voltak az ivásról és a ruháiktól megváló lányokról.

Azonnal megláttam Christát, ahogy a falnak támaszkodva állt, és követtem a tekintetét: Riát nézte, aki táncolt. Rory ott állt mellette, a szemei tágra nyíltak, amikor meglátott, de Paxton átkarolta a vállát, mielőtt elmenekülhetett volna.

Egy srác Ria mögött állt, egy másik pedig előtte, és mindkettőjük keze rajta volt a lányon. Ria tekintete elüvegesedett, látszott rajta, hogy teljesen kiütötte magát. Fogalma sem volt róla, mit csinál. Láttam Jaxont, ahogy odaér Christához, aki megkönnyebbülten nézett rám.

Egyenesen Ria felé indultam; néhány fej felénk fordult, ahogy a sulisok felismertek minket. Az egyik srác hátrahőkölt és felemelte a kezét, amint meglátott, de a másik még nem vett észre minket.

– Vedd le róla a kezed – mondtam a fülébe, mire felém fordult.

– A fenébe – motyogta, és a kezei az oldala mellé hullottak.

Kissé előrehajoltam, a vállamra kaptam Riát; a teste elernyedt, ahogy elindultam vele a kijárat felé. Amint kiértünk a szabadba, rájött, hogy viszik, és kiabálni kezdett velem.

– Tegyél le, te tuskó! – mondta összefolyó szavakkal.

Figyelmen kívül hagytam, ahogy az ökleivel a hátamat püfölte. Láttam, hogy Christa már bent ül a kocsiban Jaxonnal. Ria elcsendesedett, mire Rev kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Leültettem a lányt, és láttam, hogy elájult. Beültem mellé, az ölemben tartottam, miközben Rev Christa másik oldalára ült, Paxton pedig az anyósülésre.

Jaxon szó nélkül elindult; csendben ültünk, Christa bocsánatkérő pillantásokat vetett felém. Fogalmam sem volt, mit mondhatott Paxton Rorynak, de a srác holtsápadt volt és halálra rémült. Vele majd később foglalkozom.

– Rev, vidd fel a szobámba – mondtam, amikor átvette tőlem Ria élettelen testét. – Christa.

– Kaelen, előbb hallgasd meg – tette Jaxon a kezét a vállamra.

– Sajnálom – mondta Christa lehajtott fejjel.

– Mégis mi a fenét gondoltál? – kérdeztem nyugodtan, ahogy Rev visszatért és bólintott felém.

– Hazaértem volna, mielőtt megjöttök – mondta, és leült a kanapéra.

– Christa, az Alsó Negyedben voltál! Tudod, mennyire nem biztonságos az neked, és hol a francban van Jace? – kérdeztem tőle.

– Kimásztam az ablakon, és az utca végén találkoztam Roryval – mondta halkan.

– Legalább azt jól tette, hogy felhívott téged – jegyezte meg Paxton, miközben minket figyelt.

– Mesélj inkább arról, hogyan lett Ria ilyen eszméletlenül részeg – mondtam neki.

– Jól volt, beszélgettünk egy kicsit, aztán ő és Sharon kimentek a konyhába vízért, tizenöt perccel később meg már ott táncolt és nevetett, teljesen készen – mesélte Christa.

– Belekevertek valamit – mondta Rev, és az öklével a tenyerébe csapott.

– Valószínűleg – mormogtam.

– Tudom, hogy mérges vagy, Kaelen, de nem kezelhetsz örökké kislányként – állt fel Christa.

– Mérges vagyok, fogalmad sincs, mennyire! Nem mehetsz az Alsó Negyedbe, tudod jól! – kiáltottam rá dühösen.

– Sajnálom, hogy megtettem, de te soha nem engedsz csinálni semmit! – vágott vissza hangosan.

– Mert próbállak biztonságban tudni! – üvöltöttem én is.

– Hosszú nap volt, talán holnap reggel kellene erről beszélni, amikor mindenki nyugodtabb – szólt közbe Jaxon, Christáról rám nézve.

– Jól van – mondtam és felálltam.

– Mi lesz Riával? – kérdezte Christa.

– Mi lenne? Kiütötte magát, holnap meg pocsékul lesz, de az a holnap gondja – mondtam, és elindultam a lépcső felé.

– Szóval a szobádban tartod? Nem gondolod, hogy be fog pánikolni, ha melletted ébred fel? – kérdezte Christa.

– Valakinek figyelnie kell rá, nehogy belefulladjon a saját hányásába – feleltem, Paxton pedig felnevetett.

– Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen ok, amiért a szobádban van? – kérdezte Jaxon, én pedig megálltam a lépcsőn.

– Akarod, hogy megmutassam, hogy fog Rory kinézni, ha megtalálom? – kérdeztem tőle, mire azonnal elhallgatott.

– Nem – mondta és leült.

– Kaelen! Hagyd békén Roryt, én szöktem ki magamtól – szólt Christa.

– Figyelmeztettem őt is, és téged is – válaszoltam.

– Ilyen tempóban vénlányként fogom végezni! – mondta dühösen.

– Harmincévesen elkezdhetsz randizni! – vágtam rá dühösen én is.

– Ria csak egy évvel idősebb nálam, de neki szabad az ágyadban lennie, nekem meg egy buliba sem mehetek el? – kérdezte.

– Ria nem a húgom – mondtam, Rev pedig megrázta a fejét, ahogy rám nézett.

Felmentem a szobámba, és bezártam az ajtót magam mögött. Ria az oldalán feküdt a takaró alatt; Rev oda tette mellé a szemetest a padlóra. Elmosolyodtam és megráztam a fejemet, miközben a gardróbhoz mentem, és elővettem egy melegítőnadrágot meg egy pólót.

Lezuhanyoztam, felvettem a melegítőt, és az ágy másik oldalához mentem. Áthúztam a pólót Ria fején, lehúztam a testéről a pánt nélküli ruhát, majd újra betakartam a paplannal. Befeküdtem mellé, ő pedig felém fordult, tágra nyílt szemekkel.