A szekrényemnél álltam, épp a könyveimet cseréltem ki, amikor megláttam őt felém sétálni. Rám se nézett, kinyitotta a saját szekrényét. Körülbelül öt szekrénnyel odébb állt tőlem; a folyosók elég csendesek voltak, bár nem voltunk teljesen egyedül. Egy hét telt el, és láttam őt néhányszor, de nem nyílt alkalmam beszélni vele azóta, hogy bemutatott nekem.

– Szóval elárulod végre a nevedet? – kérdeztem tőle.

– Miért? – kérdezett vissza, miközben rám nézett.

– Szépen kérem, nem? – válaszoltam.

– Akkor sem tudnál kedves lenni, ha az életed múlna rajta – mondta.

– Au, élvezed, ha megbántod az érzéseimet? – kérdeztem.

– Egyáltalán miért beszélsz hozzám? Van barátom, és nem éppen ugyanazokban a körökben mozogunk – jelentette ki.

– A barátod egy idióta – mondtam neki.

– És ezt mégis miből gondolod?

– Ha te lennél a barátnőm, nem hagynám, hogy bárki is így beszéljen hozzád, ahogy én most teszem – feleltem.

– Te most flörtölsz velem? – kérdezte, és hirtelen elnevette magát.

– Miért tűnsz ennyire meglepettnek? – kérdeztem tőle.

– Mert te Kaelen Vance vagy, és a hírneved megelőz téged – mondta, és becsapta a szekrényajtót.

– Akkor legalább a nevedet mondd meg – kértem, miközben mindkét karomat a válla mellé támasztottam a falra, beszorítva őt.

– Jobban tennéd, ha elmennél, mielőtt Jace és Corbin keresni kezdenek – mondta. Az arcunk csak centikre volt egymástól, és úgy éreztem, beszippant a tekintete. Ha akartam volna, sem tudtam volna elnézni.

A kezét túl későn vettem észre, mert annyira megbabonázott az előttem álló lány, hogy fel sem tűnt, Jace és Corbin egyenesen odasétáltak hozzánk. Jace ökle telibe találta az állkapcsomat, miközben Corbin rám rontott, és a földre kerültünk. Ösztönösen elkaptam a lányt, és megpördültem, hogy ő essen rám felül.

Lelöktem magamról, miközben Corbin lába a bordáimmal találkozott. Megragadtam a lábát, lerántottam, a lábaimat az övé köré fontam, és ráültem. Éreztem, ahogy a bordái megreccsennek, amikor többször is ugyanoda ütöttem, majd Jace rám vetette magát, és lelökött Corbinról.

A padlólapokon csúszkáltunk, én pedig tovább ütöttem, ahol értem. Annyira lekötött a verekedés, hogy észre sem vettem a körülöttünk kialakult tömeget. Rev oldalról érkezett, és a földre vitte Corbint, amikor az újra rám akart támadni. Megcsapott a vér szaga.

– Kaelen! – ordított Jaxon, miközben lerángatott Jace-ről. Paxton Rev tetején volt, kezét a vállára tette, és halkan beszélt hozzá. Rev még egyszer behúzott Corbinnak, aztán felállt.

– Menjetek vissza a saját oldalatokra, lakótelepi söpredék! – kiáltotta Corbin.

– Tartsd távol a kezed attól, ami az enyém! – mondta Jace dühös tekintettel.

– Menjünk – intett Jaxon.

Láttam a lányt pár lépésnyire állni; aggodalommal nézett rám, aztán mintha rájött volna, mit csinál, sietve odafutott Jace-hez. A fiú durván megragadta a karját, és húzni kezdte magával, de Rev megállított, amikor előre akartam lépni.

– Ne – mondta nekem, én pedig értetlenül néztem rá.

– Gyerünk – bökött oldalba Paxton, és elindított a másik irányba.

– Ez mégis mi a fészkes fene volt? – kérdezte Jaxon, ahogy kiértünk a kinti térre.

– Nem tudom pontosan, csak beszélgettünk, amikor Jace oldalról ránk rontott – mondtam, miközben letöröltem a vért az orromról.

– Egyáltalán miért beszéltél Jace barátnőjével? – kérdezte Paxton.

Volt egy kimondatlan szabályunk, hogy nem keveredünk velük, és távol tartottuk magunkat az ő körüktől, nem azért, mintha féltünk volna, hanem mert alacsonyabb rendűek voltak nálunk.

– Nem tudom – feleltem, és megráztam a fejemet.

– Hogy vannak a bordáid? Kapott pár jó rúgást – jegyezte meg Jaxon.

– Holnapra kutya bajom lesz. De mi a neve egyáltalán? – kérdeztem.

– Ria Castian – felelte Rev.

– Ó, igen, már emlékszem – mondtam. Másképp nézett ki, mint egy évvel ezelőtt. Homályosan emlékeztem, hogy ugyanazokon a bulikon voltunk, amikor Corbinnal még barátok voltunk.

– Maradj távol tőle, az Alsó-Aurealis-i bandával lóg – figyelmeztetett Paxton.

– Szóval sárkányvérű? – kérdeztem tőle.

– Ja, mind azok, Corbin kiszűri az embereket – válaszolta.

– Te ezt honnan tudod ilyen jól? – kérdezte tőle Jaxon.

– Lehet, hogy titokban találkozgattam az egyik csajával – mondta Paxton, én pedig elnevettem magam.

– Miért? – kérdeztem. Jóképű srác volt, nem kellett volna titkolóznia, ha csajt akart.

– Nevezzük egyfajta felderítő küldetésnek – mondta, Rev pedig megrázta a fejét.

– Seggfej – jegyezte meg, Paxton pedig felnevetett.

– Tűnjünk innen – mondta Jaxon, miközben a parkoló felé sétáltunk. A csengő úgyis kevesebb mint öt perc múlva megszólal, nekem pedig volt egy elszámolnivalóm egy fiúval, aki túlságosan is belemelegedett a húgommal való barátkozásba.

Jaxonnal a kocsimnál vártunk, amíg meg nem láttuk Rory Fletchert kijönni az iskola épületéből. Követtük a parkolón keresztül; fogalma sem volt a mögötte ólálkodó veszélyről. Az emberek néztek minket, ahogy Roryt a kocsijának nyomtam.

– Maradj a kurva anyádért is távol Christától! – mondtam neki fenyegetően.

– Még csak nem is beszéltem vele! – mondta elcsukló hangon.

– Ha csak annyit látok, hogy a közelében lélegzel, életed végéig szívószállal fogsz étkezni – sziszegtem.

Csak bólintott, a szája tátogott, de nem jött ki rajta hang. Jaxon a biztonság kedvéért még rámeredt, aztán elengedtem a srácot, és visszasétáltunk a kocsimhoz. Mindenki minket bámult, ahogy elhajtottunk; az arcomat rezzenéstelenül tartottam, amíg el nem hagytuk a parkolót.

– Szerintem egy kicsit bepisilt – jegyezte meg Jaxon, én pedig elnevettem magam.

– Helyes – mondtam.

Paxton és Rev már hazamentek, aminek örültem. Nem hiányzott, hogy Rev is elverje ezt a kölyköt, és ezzel megerősítse a rólunk szóló pletykákat. Christa az ajtó előtti legfelső lépcsőfokon állt, és dühösen meredt ránk, amikor leparkoltam. Val mormogott valamit a fejemben, de figyelmen kívül hagytam. A húgom dühösnek tűnt, és tudtam, hogy valahogy fülest kapott a parkolóban történt incidensről.

– Szia Christa, szép időnk van – mondta Jaxon mosolyogva.

– Igaz? – kérdezte tőle a lány, de rám nézett.

– Mi igaz? – kérdeztem vissza, az ártatlant játszva.

– Megfenyegetted Roryt, hogy megölöd? – vonta kérdőre.

– Nem – feleltem.

– Kaelen, esküszöm! – kiáltotta.

– Azt mondtam, szívószállal fog enni, azt sosem mondtam, hogy megölöm – feleltem és rámosolyogtam.

– A fenébe, Kaelen, el akart hívni randizni! – mondta.

– Mi van? – kérdeztem dühösen.

– Miért nem tudsz egyszerűen normális lenni? – kérdezte tőle.

– Nem mész el semmiféle buliba – jelentettem ki.

– De igenis elmegyek – vágta rá.

– Jó, akkor elmehetsz Jaxonnal – mondtam.

– Egy seggfej vagy! – kiáltotta, és beviharzott a házba.

– Haver, tudod, hogy engem holtan sem látnának szívesen az ilyen típusú bulikban – jegyezte meg Jaxon.

– Őt meg holtan sem látnák szívesen veled – válaszoltam mosolyogva. – Én nyertem.

– Úgy beszélsz rólam, mintha leprás lennék – mondta bosszúsan.

– Egész életében ismert, úgy szeret, mint a bátyját – mondtam neki. Tudtam, hogy ő másképp érez, de még nem igazán barátkoztam meg a gondolattal, hogy a húgomra a legjobb barátom barátnőjeként tekintsek.

Besétáltunk a nappaliba, ahol Paxton a kanapén ülve részletesen mesélte Christának a köztem, Corbin és Jace közötti verekedést. Christa csak a fejét rázta a történet hallatán, én pedig láttam, ahogy Jaxon meredten figyeli őt.

– Ne bámuld, Jaxon! – szóltam rá hangosan. Erre gyorsan elkapta a tekintetét, Christa pedig elpirult, amikor észrevette.

– Szóval te verekedhetsz Ria barátjával miatta, még ha mindannyian az Alsó Negyedből valók is, de én nem mehetek el egy buliba egy fiúval? – kérdezte Christa.

– Ő ember, Christa, mi értelme lenne? – kérdeztem tőle.

– A normalitás! – vágta rá, miközben Hadley Rev mögött ült a kanapé fejtámláján, és a hajával játszott.

– Nem vagyunk normálisak, és gondolj bele, mennyire összetörne a kötött feled szíve, ha egy nap rájönne, hogy emberekkel randiztál! – mondtam neki.

– Szóval a sárkányvérű jobb? Mint Tahlia? – vágta az arcomba.

– Ezt nem kellett volna – feleltem.

– Dehogynem – mondta elszántan.

– Te különbb vagy, Christa. Tahlia csak alkalom volt és hiba, amit nem akarom, hogy te is elkövess – mondtam neki, mire felsóhajtott.

– Kér valaki popcornt? – kérdezte Paxton, Jaxon pedig egy párnát vágott a fejéhez.

– Idióta vagy, Paxton – mondta Christa, a srác pedig rámosolygott.

– Csak a legjobbat akarom neked, Christa – mondtam neki, közelebb léptem, és magamhoz öleltem.

– Tudom – sóhajtott, és visszakélelt.

– Maradjatok ki a bajból, ma későn jövünk meg – mondtam neki és Hadley-nek. Jay és Thomas a ház körül fognak ólálkodni, amíg haza nem érünk.

– Hová mentek? – kérdezte Christa.

– Valószínűleg a Draconisba – feleltem, ő pedig bólintott.

A Draconis egy sárkányvérű klub volt, ami a mi tulajdonunkban állt. Mivel még kiskorúak voltunk, mindig a hátsó ajtón mentünk be, és az alagsorban ittunk, ahol illegális meccseket is tartottunk. A bunyók nagy pénzt hoztak, az emeleten pedig egy exkluzív klub működött, ami legális vállalkozás volt.

Leginkább hétvégente vettünk részt a küzdelmekben, és ott találkoztunk a fészkünkből való fajtársainkkal is. Különleges megbeszéléseket tartottam ott, és oda vittük azokat is, akiket meg akartunk leckéztetni, vagy akik anyagilag próbáltak átverni minket.

A ma este sem volt kivétel; ideje volt megmutatni nekik, ki a Sire.