Maya szemszöge

Ma csattant el az első csókom. Nem volt tervezve. És egy vadidegennel történt.

Mindig is elképzeltem az első csókomat, amióta csak megtudtam, mi az az igazi szerelem. Elképzeltem a szikrákat, amiket akkor érzünk majd, amikor átéljük azt a szenvedélyes pillanatot. Elképzeltem, mit érez majd a farkasom, amikor felismeri benne a társunkat.

Egy hatalmas egyetemre járva azt hittem, legalább egy olyan embert találok majd, aki miatt oda akarom adni mindazt, amit a szívem nyújtani tud.

De sosem éreztem azt, amit anyám érzett apám iránt.

Már pár hónapja volt egy barátom, de mégsem éreztem az igazinak. Folyton azt gondoltam, hogy ha betöltöm a tizennyolcat és megkapom a farkasomat, talán ő felismeri majd benne a társunkat. Talán ő az, akivel az életem hátralévő részét töltenem kell, még ha most nem is látom.

De a Holdistennő másképp gondolta.

Ahogy az iskolám, az Alden Alakváltó Akadémia folyosóin sétáltam, megtorpantam, amikor egy ismerős érzés öntött el. A barátom, Seth a közelben volt, és nem volt egyedül. A folyosók elcsendesedtek, ahogy a diákok bementek az órákra. Csak a szívverésem dobogása hallatszott, ahogy befordultam a sarkon, és csak akkor álltam meg, amikor meghallottam egy nőstényfarkas, Sloane ismerős kuncogását és Seth rekedtes morgását.

– Olyan pajkos vagy, Seth – kuncogott Sloane.

– Csak veled, bébi – válaszolta a fiú, a hangja elfojtott volt, ahogy a lány ajkai az övére tapadtak.

Abban a pillanatban felfordult a gyomrom.

A következő órám, a keramika, pont Seth-tel lett volna. Nem is akartam felvenni azt a tárgyat, de ő úgy gondolta, jó lenne együtt járni egy órára. Mivel művészeti szakos voltam, beleegyeztem.

Ahogy elhátráltam, megtorpantam, mert a folyosó túloldalán egy magas, széles vállú férfit láttam, aki egyenesen felém nézett. A tekintetünk csak rövid időre találkozott, de el kellett ismernem, hogy megdöbbentően jóképű volt.

– Ó, Seth. Hagyd abba. Tudod, hogy nem láthatnak minket együtt. Mi van, ha a barátnőd ránk talál?

– Órán van. Soha nem késik. Nem kell aggódnod.

A szívem elnehezedett a mellkasomban, de ezzel együtt a düh és a megvetés hulláma is átcsapott rajtam.

A férfi szemöldöke közé ránc futott. Rájöttem, hogy könnyek szöktek a szemembe. Nem annyira az összetört szív könnyei voltak ezek, inkább a csalódottságé. A kezem fejével letöröltem az arcomat, és már épp el akartam menni mellette.

Nem akartam, hogy bárki így lásson.

Pont amikor Seth befordult a sarkon, éreztem, hogy megdermed, amint meglát. Sloane ott állt mellette, és hallottam, ahogy elakad a lélegzete. Találkozott a tekintetem a gyönyörű kék szemével.

– Maya? – lélegzett fel Seth, döbbenten meredve rám. – Te mit…?

Mielőtt befejezhette volna a kérdést, a mellettem álló férfi felé fordultam, a vállára tettem a kezem, és magamhoz húztam. Könnyen engedett, bár a szemében semmi más nem tükröződött, csak zavar. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne kelljen tovább látnom az arckifejezését.

Aztán az ajkunk összeért.

Az ajkai puhák voltak, és az ízük olyan édes volt, mint a pillecukoré. Ő azonban mozdulatlan maradt. A kezei lazán az oldala mellett pihentek, miközben az enyémek kényelmesen a nyaka köré fonódtak.

A szívem hevesen vert a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mit csinálok. Nem tudom biztosan, miért tettem; talán azért, hogy fájdalmat okozzak Seth-nek. Talán azért, mert elegem volt abból, hogy olyasvalamire várjak, ami talán sosem lesz elég jó azokhoz a példaképekhez képest, akik mellett felnőttem.

Akárhogy is, kihasználtam a pillanatot.

Bár fogalmam sem volt, ki ez a férfi.

Elhúzódtam tőle, és elakadva a lélegzettől, felnéztem a szürke szemébe. Sötétebbé vált, ahogy mélyen belém nézett. Nem tudtam biztosan, mi bujkál a tekintetében, de nem húzódott el tőlem. A kezem továbbra is a nyakán maradt, és rájöttem, hogy a testemet az övéhez préselem.

Az arcom forrni kezdett, ahogy elléptem, és az ujjaimmal megérintettem az ajkamat.

Ez volt életem legelső csókja.

Mit. Tettem?

– Órára kell mennem – mondta, a hangja mély volt és szinte rekedtes. Ez volt az első dolog, amit valaha mondott nekem.

Túlságosan le voltam döbbenve a saját tettemtől ahhoz, hogy egyáltalán megkérdezzem a nevét. De bólintottam, és az ujjaimmal elsimítottam sötét hajamat az arcomból.

Seth és Sloane már elmentek az órájukra. Szó nélkül elfordultam tőle, és az igazgatóság felé vettem az irányt. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy lógjak a következő órámról.

Ezek után nem tudtam volna újra Seth szemébe nézni.

Még miközben távolodtam, akkor is éreztem a férfi tekintetét a tarkómon, ahogy néz engem.

…

– Sajnos csak egyetlen szabad hely van. Minden más kurzus megtelt – mondta az igazgatóság recepciósa a számítógépére pillantva.

– És melyik óra lenne az? – kérdeztem, próbálva visszatartani a szemembe tolakodó könnyeket.

– Átalakulás és Harc – válaszolta, rám nézve. – Megfelelne?

Átalakulás? Még nem jelent meg a farkasom, így az az óra nehéz lehet. A harcban viszont jártas voltam.

– Bármi, csak ne a keramika – feleltem neki.

A nő egy pillanatra elvonta a szemöldökét.

– Minden rendben, Maya? Nem zaklatnak azon az órán, ugye? – kérdezte. – Beszélhetek az apáddal…

– Nem! – vágtam rá gyorsan; az utolsó dolog, amit akartam, az volt, hogy apám bármit is megtudjon a történtekről. Ő volt az Alfatanács feje, és szorosan együttműködött Seth apjával, aki szintén egy Alfa volt. – Nincs szó ilyesmiről – biztosítottam.

Nem tűnt meggyőzöttnek, de azért bólintott, és újra a számítógépe felé fordult, gépelni kezdett. Hamarosan kinyomtatott egy új órarendet, és átadta.

– Mostantól az Átalakulás és Harc 101-es csoportba tartozol Vance professzorhoz. Az iskolai arénában tartják. Akár indulhatsz is oda.

Az aréna az iskola túlsó végén volt; csak néhányszor jártam ott harcművészetet gyakorolni.

De hogy fogok végigcsinálni egy szemeszternyi átalakulás órát, amikor még átalakulni sem tudok?

A 18. születésnapom mindössze néhány napra volt; úgy volt, hogy hazautazom a hétvégére, hogy a családommal ünnepeljek. Azt hittem, eddigre már meglesz a farkasom, de tévedtem.

Én voltam a legfiatalabb farkas, akit felvettek az Alden Alakváltó Akadémiára, a vérfarkasok és medve-alakváltók egyik legnagyobb iskolájába. Én voltam az egyetlen is, akinek még nem volt farkasa. De ez nem jelentette azt, hogy alkalmatlan lennék.

Anyámhoz hasonlóan én is Lumina farkas vagyok. A Luminák hatalmasabbak a közönséges farkasoknál. A Holdistennő számos különleges képességgel ajándékozott meg minket. Bár én ezeket a képességeket még nem kaptam meg.

Azonban egész életemben tanultam és gyakoroltam a harcot és az önvédelmet a legkiválóbb gamma harcosokkal és az apámmal.

Megérkeztem az arénához, és megálltam az ajtó előtt; már hallottam a farkasok morgását, ahogy egymással gyakorolták a harcot.

Belépve a szemem gyorsan végigpásztázta a területet. Egyetlen farkas sem szentelt nekem figyelmet, egymásra koncentráltak. Hatalmasak és félelmetesek voltak; a látvány a gamma kiképzésekre emlékeztetett, amiket gyerekkoromban néztem.

Továbbmentem az arénába, és hagytam, hogy az ajtó határozottan bezáruljon mögöttem. A legnagyobb farkas az aréna távolabbi végén állt, és az előtte zajló küzdelmet figyelte.

Ő lehetett a professzor.

Gyönyörű, sötét farkas volt, aki a vastag bundájáról visszaverődő kristályfényekben szinte kéknek tűnt. Sötét szemei futólag végigpásztázták az arénát, mielőtt megállapodtak az enyémen.

Különösen ismerősnek tűnt; csak akkor jöttem rá, ki ő, amikor visszaváltozott emberi alakba.

Ő volt az…

A férfi, akit alig néhány pillanattal ezelőtt csókoltam meg a folyosón.

A férfi, akinek az első csókomat adtam, a professzorom volt.