Vance szemszöge

12 évvel korábban

– Vance…? – Anyám ébresztett fel az éjszaka közepén, tágas barna szemei tele voltak könnyel, amik finoman gördültek le hosszú, sötét szempilláiról.

Kábultan ébredtem, és ott találtam őt az ágyam felett.

– Anya? – kérdeztem, az éjszaka sötétjében fürkészve őt. Hideg volt; a kis házunkban alig volt fűtés. Nem volt sok pénzünk rá, de anyám sosem éreztette velem, hogy szegények lennénk. – Mi a baj? – suttogtam, nem akarva felébreszteni a házban lakó többi embert.

– Apád meghalt… – mondta halkan, remegő hangon.

Rémült volt. De mitől?

– Elment, édesem – ismételte meg.

Amit az apámról hallottam, az alapján nem volt jó ember. Teherbe ejtette anyámat, majd ellökte magától, kényszerítve, hogy egy másik falkában éljen. Gyakran nevezte őt szörnyetegnek.

– Te vagy az egyetlen élő rokona… – folytatta. – A Bétája jön érted. El kell menned vele…

– Micsoda? – kérdeztem, gyorsan felülve az ágyban; elcsendesített, és átkarolt. – Tudom, hogy hirtelen. De neked kell lenned a Vanguard Alfájának. Soha nem akartam ezt neked ilyen hamar, kicsim.

Fogalmam sem volt, mit jelent egy falkát vezetni és Alfának lenni. Szóhoz sem jutottam, és be kellett vallanom, rettegtem. Csak tegnap még a barátaimmal rohangáltam és gyerek voltam. Holnap ilyenkor pedig egy teljesen más falkában leszek, és vezetőként kell viselkednem.

Semmi értelme nem volt ennek.

– Te is jössz velem, ugye? – kérdeztem remegve.

Még jobban sírni kezdett, megrázta a fejét, és szorosabban ölelt.

– Attól tartok, nem tehetem – mondta rekedten. – Az én helyem itt van. A tiéd pedig ott. Hihetetlen Alfa leszel, Vance. Sokkal jobb, mint amilyen az apád valaha is volt. Csodálatos dolgokat fogsz véghezvinni az életedben…

– Nem hagyhatlak itt csak úgy – suttogtam, könnybe lábadt a szemem. Ritkán sírtam, még ilyen fiatalon is. De a gondolat, hogy anyámat ebben a pokoli lyukban hagyom, gombócot csomózott a gyomromba.

– Ide figyelj – suttogta, az arcát a kezei közé fogva. – Apád sok rosszat tett életében. Sok embert megbántott. Valószínűleg sokat fogsz hallani róla, ha megérkezel a Vanguardhoz. Miatta élnek az olyan farkasok, mint mi, így… mert annyit akart, hogy mindenkitől mindent elvett. De te, drága Vance, helyrehozhatod a dolgokat, és jobbá teheted mindannyiunk számára…

– De hogyan? Csak kilenc éves vagyok… – mondtam, nem tudtam elrejteni az aggodalmat a hangomból. – Mit tehetnék én? Miért nem jöhetsz velem?

– Apád miatt túl veszélyes lett minden. Vannak, akik még mindig ártani akarnak nekünk. A követői szétszéledtek, még mindig ott bujkálnak az árnyékban. De te jobbá teheted a dolgokat. Fényre hozhatod őket. Keményen dolgozhatsz, és hatalmasabb lehetsz, mint apád valaha is volt. Megvédheted azokat, akik úgy élnek, mint mi… A hatalmadat jóra használhatod.

– Megígérem – suttogtam, szorosan átölelve anyámat. – Nem foglak cserbenhagyni. Amikor feljutok a csúcsra – és fel fogok jutni –, visszajövök érted. Megbüntetem azokat, akik rosszat tettek nekünk, és nem állok meg, amíg ez a királyság újra biztonságos nem lesz. Meg nem történtté teszem, amit apa elkövetett.

…

– Vance alfa? Hallott engem? – Marcus hangja szakította félbe a gondolataimat. Körülnéztem a tárgyalóasztalnál, amely körül a Tanács többi Alfája gyűlt össze.

Az Alden Alakváltó Akadémia Átalakulás és Harc kurzusáról beszélgettek, és arról, hogy az eredeti professzor meghalt egy kósza támadás során. Marcus, a Tanács feje, éppen új professzort készült kinevezni.

Tudtam, hogy engem fog; bolond lett volna nem így tenni. Én voltam az egyik legerősebb és legalkalmasabb Alfa a feladatra. Marcust leszámítva én voltam a legkeményebb és legfélelmetesebb Alfa ezeken a földeken. De még hosszú út állt előttem, amíg elérem az apám szintjét, aki kilenc éves koromban halt meg.

– Azt akarja, hogy vegyem át a professzori helyet – mondtam, hátradőlve a székemben. Ez nem kérdés volt, és nem is ajánlat.

Marcus a többiekre nézett, akik már rég elhallgattak.

– Igen – válaszolt Marcus. – Hajlandó lennél rá?

Nem volt választásom; én voltam a legfiatalabb Alfa a Tanácsban. És a legújabb is. Technikailag még próbaidőn voltam, és nem utasíthattam vissza őket, ha fel akartam jutni a csúcsra.

Azonban a tanítás gondolata bosszantott. Lehetetlen megtanítani a diákoknak azt, amit én tudok. Biztosan az agyamra megy majd az amatőr harcuk.

De azért bólintottam.

– Igen, uram – mondtam végül hosszú szünet után.

– A diáktanács beszélni akar majd veled. Szólok nekik, hogy számítsanak rád.

A gyűlés véget ért, és már hallottam, ahogy a többiek arról beszélgetnek, hogy este elmennek a helyi kocsmába.

– Vance alfa, csatlakozol hozzánk végre egyszer? – kérdezte az egyik Alfa, hátba vágva. – Vagy megint kitalálsz valami béna kifogást?

– Igen, Vance. Gyerünk már! Péntek van. Szórakozzunk egy kicsit. Fiatal vagy még. Élj, amíg tudsz!

Az utolsó dolog, amit akartam, az volt, hogy egy rakás részeg Alfával menjek a kocsmába. Valójában haza akartam menni, olvasni egy könyvet és pihenni. Kimerültem az egész napos edzéstől és megbeszélésektől. Ritkán van időm magamra, és amikor van, nem szívesen töltöm azokkal, akikkel az egész napomat.

– Kihagyom – mondtam nekik, miközben bepakoltam a dolgaimat az aktatáskámba. – Talán legközelebb.

Mindig azt mondom: „talán legközelebb”, bár tudom, hogy nem gondolom komolyan. Nem vitatkoztak; összenéztek, aztán elhagyták a tárgyalót.

– Hé Vance, térj magadhoz – hallottam Marcus hangját mögöttem, aki követett kifelé. Lassítottam, hogy beérjen. – Tényleg köszönöm, hogy bevállaltad a csapatért. Tudom, hogy a tanítás nem a te asztalod, de szerintem jót fog tenni neked.

– Köszönöm a lehetőséget – mondtam, és bizonyos értelemben komolyan is gondoltam. Bizonyíthattam neki és a többieknek. Gyakorolhattam és fejlődhettem. – Őszintén, talán nem is lesz olyan rossz – mosolyodtam el fanyarul.

Marcus felnevetett, és megveregette a vállam.

– Még az is lehet, hogy élvezni fogod – mondta vigyorogva. – Nem tudnék jobb Alfát a feladatra. Már most látom; nagy dolgokat fogsz véghezvinni. Örülök, hogy végre a Tanácsban vagy. Jó hétvégét! A diáktanács hétfőn reggel, tűzön-vízen át vár az akadémián!

…

Szívemre vettem Marcus szavait; hitt benne, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Ahogy anyám is hitt benne. Egyiküket sem akartam cserbenhagyni. Mégis volt bennem egy rész, ami aggódott, vajon jobb leszek-e az apámnál.

Anyámnak igaza volt; amint a Vanguard falka Alfája lettem, pletykákat kezdtem hallani az apámról. Olyan dolgokat, amiket korábban sosem hallottam; olyanokat, amikről szerintem anyám sem tudott.

Mint például azt a tényt, hogy apám a Lumina farkas iránti szerelme miatt halt meg. Korábban sosem hallottam Lumina farkasról, és volt bennem egy rész, ami nem hitte el, hogy léteznek. Amennyire én tudtam, ez csak egy legenda volt. De több forrásból is hallottam a történetet.

Apám beleszeretett egy Luminába, és emiatt vesztette életét. A szerelem volt az, ami gyengévé tette a világegyetem leghatalmasabb alakváltóját. Nem tudtam biztosan, hogy azért-e, mert a Luminák a világ leghatalmasabb farkasai, vagy magának a szerelemnek a hatása miatt. De akárhogy is, megfogadtam, hogy sosem hagyom, hogy az történjen velem, ami az apámmal.

Ami azt jelentette: megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes.

Ez pedig bonyolulttá tette a helyzetet, amikor beléptem Marcus alfa házába a lánya, Maya tizennyolcadik születésnapján, és a farkasom ámulatba esett a szépségétől.

Rekedtes suttogása miatt az egész testem megdermedt, és a bőröm is beleborsódzott.

– Érzem őt… a társunkat…

A francba.